Élményközpontú tankönyvlapozgatás

   „Írjuk át az irodalomtankönyveket! Alakítsuk át egészében a (magyar nyelv és irodalom) tantárgyat (és az érettségit)!” – mondta Fűzfa Balázs a Magyar Olvasástársaság 2002. október 25-én rendezett konferenciáján. A 2008-as évben a legszebb magyar irodalomkönyvnek választották Fűzfa Balázs irodalom_12 című tankönyvét. Elkészült a sorozat 11. évfolyamnak szóló darabja is, melyből látszik, hogy a szerző fordított sorrendben szerkeszti tankönyveit a középiskolai évfolyamoknak.

   A 21. századi irodalomoktatásnak az (lenne) a titka, hogy lépést kell tartani a technika, a fiatalok olvasási kultúrájának, szokásának fejlődésével. Ezért az irodalom tantárgy oktatásában paradigmaváltásra van szükség. Nemcsak a tananyagon kell változtatni, hanem a módszereken, a tanári attitűdön is. A könyv szerzője az élményközpontú, egyes kritikák szerint élményszerű (ami nem jó kifejezés, hisz a „szerű” szó csupán valaminek a hasonmása, ahhoz hasonlító valami, de nem az) irodalmi nevelést, az új olvasói magatartásra ösztönzést, a kitágított interpretációs lehetőségeket kívánja természetessé tenni az oktatásban.

   A klasszikus irodalomkönyvet és szöveggyűjteményt ötvöző tankönyv borítója követi a korábbi, 12. évfolyamosoknak szóló kiadás mintáját: alkotói portrék, festmények, karikatúrák, filmkockák, valamint a térbeli hatást keltő Ady-kalap, sirály, viasz-szobor koherens egészet alkot. (A tartalom – az előzőhöz hasonlóan – környezetbarát papíron olvasható, módszerének hanyatlását követően újrahasznosítható.)

   Már az előszóban olvashatjuk, hogy a könyv szerzője igyekezett az irodalom történéseibe bevezetni az olvasóit, szem előtt tartva a Nemzeti alaptantervet, kerettantervet, a közép- és emelt szintű érettségi vizsga követelményeit. A fő szempont a kétszintű érettségi tematikájának való megfelelés (életmű, portré, látásmód, színház-és drámatörténet, kortárs irodalom, irodalom határterületei).

   Fűzfa Balázs szerint egy könyvnek kódexhez kell hasonlítani, tehát ne csak az elejétől a végéig lehessen olvasni, hanem lexikonszerűen, információról információra ugorva, azaz alineárisan. Így az egyes ismeretek, ha úgy tetszik: linkek, egy idő után összefonódnak, a hipertextekből létrejön az egész. Ily módon olvasunk ugyanis manapság, számítógép előtt ülve, amikor pontról pontra kattintva tárul fel előttünk az ismeretanyag.

   A könyv anyaga ezért a szerpentin módszernek megfelelően, koncentrikus körökre építve, deduktív módszerrel, tehát az általános-egyes elvét követve épül föl. Mielőtt pedig esetleg a (minden újtól ódzkodó) kolléga tanítani óhajt belőle, vegye kezébe, olvassa el „elejétől a végéig”, vizsgálja meg a felépítését, ismeretanyagát, feladattípusait. Én is ezt tettem. (Bogarásztam, kerestem, kutattam, rákerestem a neten: élmény volt!)

   Felépítése teljesen más, mint az eddig megszokott „hagyományos” irodalomkönyveké. Szürke illetve bordó keretet alkalmazva jól elkülöníthető a közép- és emelt szintű érettségi követelmény. A fogalommagyarázatok a lapszéleken kiemelve olvashatók, nem szóvirágos, elvont metanyelven írt tisztázások, hanem diákbarát, közérthető, mégis a tantárgy szaknyelvét, terminus technikusait beépítő szövegek. Beszédes például a kánon szó definíciója: „a ›trendi‹ művek összességét jelenti”. Nincs vastag betűs rész, amit meg kell tanulni, hisz ami ebben a könyvben van, mind fontos. Az előző generációs tankönyvek félkövéren szedett részei egyébként is úgy hathattak, mintha csak linkek lennének a diákok fejében, melyekhez gyakran nem társult tartalom.

   A feladatok a kreativitásra, kreatív írásra késztetik a tanulókat, és örömmel fedezheti fel a pedagógus itt, a nagy (poszt)modernség kellős közepette, hogy a verstanulás, a memoriter még mindig divat, csak kicsit másképp; a régiből újat (palimpszesztet) alkotva, újraírva, átírva. A tankönyvcsalád előző példányához kapcsolódva ebben is olvasható egy teljesen lineáris, fejlécen futó szöveg Karinthy Frigyes Tanár úr kérem című művéből, amely így egységbe fűzi az eltörött Egészet. Érdekes módon éppen A jó tanuló felel című résznél marad abba a történet.

   Tananyagát tekintve a 11. évfolyam a legátfogóbb, a klasszikus modernségen át az avantgárdig kell eljutni úgy, hogy érzékelhetően nem érzékelhetők a korok közti határok, hisz a kortárs magyar irodalom (ami többnyire kimarad a középiskolai oktatásból, maximum Kertész Imre Nobel-díjas szerzőnk Sorstalansága jut el a fiatal generációkhoz) a könyv egészében jelen van. Fontos megemlíteni, hogy a könyv egyes hipertextuális linkjei túlmutatnak a 11-es évfolyamon, és következetesen utalnak vissza a (még kézzel nem fogható, el nem készült) 10-es és előre a 12-es tankönyv egyes részeire.

   A deduktív módszernek köszönhetően egy általános bevezetővel indul a könyv, tisztázva a modern, premodern fogalmakat, majd a klasszikus értelemben vett modernségről és annak beszédmódjairól ad átfogó képet úgy, hogy motivikus, asszociatív gondolkodásra hangolja az olvasót. Kiemelendő, hogy az alkotó nemcsak az irodalmi nevelést hangsúlyozza, hanem annak összes „társát”: a festészetet, a szobrászatot, az építészetet, a filmművészetet, a zenét is. A technika fejlődésében is naprakész a könyv írója, mivel a mai fiatalok nélkülözhetetlen társa a mobiltelefon, a számítógép, vele együtt az internet, ezért ezen eszközöket is bevonja a kreatív sms írására, prezentáció készítésére ösztönző feladatokkal. Az irodalomoktatás tehát medializálódik, ezzel kell(ene) lépést tartanunk, ehhez kell(ene) felnőnünk.

   A katedrán is helyt álló Arany Jánost Hatvany Lajos beszámolójából, Babitsnak a tanársághoz, a stilisztikához, a retorikához való hozzáállását saját tanulmányából ismerhetjük meg. Petőfit pedig kortárs alkotókhoz, Petri Györgyhöz, Parti Nagy Lajoshoz, Kovács András Ferenchez próbálja hasonlítani a tankönyv. A mindennapi életet is bevonja a tananyagba A karikatúra mint jel fejezettel. Az első részt (mint a továbbiakban majd mindegyiket) egy ráadás blokk zárja, mégpedig egy középiskolás tankönyvben nem megszokott alkotással: Bródy Sándor Rembrandt eladja holttestét című novellájával.

   Ezek után főként tematikus csoportokba rendezett „konkrét” tananyag következik. Az életművek közül elsőként Ady költészetét vizsgálja, mégpedig bőséges szakirodalom és forrásközpontú feldolgozással. A terjengős életrajztól eltekintve a szimbolista költő „Új vizeken” járó munkásságával, a kor szétszabdaltságával ismerteti meg a diákokat. Karinthy humora persze itt is felbukkan, az Így irtok ti paródiákkal, melyekhez társulnak a kortárs alkotók Ady-paródiái.

   A babitsi témakör érdekessége A lírikus epilógja című költemény Báthori Csaba-féle interpretációi, valamint Bodor Béla Babits Mihály-palimpszeszt című alkotása. Beck Zoltán, a 30Y zenekar énekesének „off-babits” című parafrázisa általi igen meredek párhuzam is a megértést, a „közelebb hozást”, az élménynyújtást szolgálja. A középszintű érettségi elvárásainak megfelelően Varró Dani Babits-travesztiája jó alap az összehasonlító elemzésre. Ezt az elvet felfedezhetjük a Kosztolányi-témakörben is Csokonai, Parti Nagy és Kosztolányi-versek összevetésén keresztül. A Hajnali részegség asszociatív, hermeneutikus gondolkodásra, keresésre késztető elemzési vázlata a motívumokban való, átfogó ismertek elsajátítását segíti elő. (Hasonlót találunk a könyv egyéb részében is: „Gyűjtsd össze a világművészet ama alkotásait, melyekben egy orrrrrrrrrrr(mány) fontos szerepet játszik!”.)

   A mikszáthi portré Bodor Ádám Sinistra körzetével egészül ki, majd Móricznál a grafológiai tudásukat is megcsillogtathatják a nebulók. A történelmi regény fogalma kapcsán a posztmodern és a klasszicizálódott kortárs irodalom (Esterházy Péter, Darvasi László, Rakovszky Zsuzsa) is helyet kap.

   A látásmód témakörből Karinthy művészetének bemutatása mindenképp említésre méltó, hiszen a diákok virtuális életéhez hozzátartoznak az ismerősöket összegyűjtő közösségi portálok. Igen érdekes megjegyzés, hogy a szerző szerint az „informatika kora döbbent rá igazán, hogy ő fedezte fel egyik alaptörvényét, az emberi társadalom szerveződését. Így minden közösségi weboldal létrejöttének és „módszertan”-ának lényegét Karinthy Frigyesnek köszönhetjük.”

   A színház és drámatörténet sem maradhat ki Ibsennel, Csehovval és Madách Imrével, meg „Az emberke tragédiája Madách Imrike után”. A világirodalmi blokk (orosz, francia szerzők) után az irodalom és a kultúra kapcsolatával zárja könyvét a szerző.

   Mindebből látható, hogy a lehetetlent kísérelte meg Fűzfa Balázs azzal, hogy motiválttá tegye a diákokat. Könyve diákközpontú, információgazdag, de nem túlfeszített. Úgy kelt érdeklődést a diákokban, hogy műveket villant fel egy-egy jól megválasztott idézettel, egy-egy képpel, feladattal. A többi a magyartanár feladata: otthoni munkára késztetni diákjait, bevinni a köteteket, és szabadjára engedni az olvasóvá lett felnőttet az irodalmi szövegekkel, az irodalom szeretetével: „ez a mi munkák; és nem is kevés.”

(a szerző magyar szakos középiskolai tanár)