Arany László

Arany János és Ercsey Julianna második gyermeke, Arany László. Születni jó helyre, ugyanakkor rossz helyre, kettős abszurd. Adottságai, képzettsége, tehetsége szerint bármivé válhatna az irodalom berkein belül, de aggasztja a név, és hogy apjával kénytelen versenyezni a babérkoszorúért. Arany János a kor legünnepeltebb költője.
   Jogásznak készül, de előbb tesz néhány kanyart.
   Többi közt tizennyolc évesen (nővérével) népmesekutatónak áll, huszonhárom évesen máig érvényes tanulmányt közöl a népmesék világáról, aztán megírja A délibábok hőse című realista versregényt, a műfajból az elsőt, csak eztán lesz a Földhitelintézet igazgatója.
   Családi hátterével együtt szerencsétlen kor. Négyéves, amikor Petőfi publikálja a magyar irodalom egyik legbájosabb gyerekversét (Arany Lacinak), öt, amikor a cár leveri a szabadságharcot, aztán a Bach-korszak, amit a kiegyezés követ. A költők sírdogálnak, a lelkesedés megszűnt, gondoljunk Tompa Mihályra, aki Petőfinél is rosszabb helyzetbe kerül. Nincs miben hinni. Az ország „sírgödör”. Félreértéseket elkerülendő: a maga korában Deák Ferenc sem a haza bölcse a hatalmon kívüli köznép számára, a keresztelő csak azt követően történik, miután Budapest gazdasági, ipari, kereskedelmi központ Európa közepén, és a népek, akik keresztelésre jogosultak, szépen megtollasodnak az iparból, a búzából, a végeláthatatlan építkezésekből. Így pedig könnyű. Az ország magyarabbik fele nehezen ismeri fel, hogy élni, jól élni kellemesebb, ám kevésbé nemzeti és még kevésbé heroikus, mint hősként meghalni.  Ebben a közegben – és persze apja depressziós időszakai közegében – válik férfivá. Könnyű belátni, mégis nehéz lehet lelkesedni az iránt, hogy a látogatóba érkező fiatal császár azt mondja az alkusz főrendeknek: „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve.” A huszadik század szokása hősi verssel köszönteni a diktátort. Jusson eszünkbe, amikor a magyar irodalom főrendjei remekművekkel köszöntik a demokrácia legnagyobb mágusát, Rákosi Mátyást, születésnapján. Díszkötésben. És nem süllyednek el szégyenükben sem akkor, sem később. A XIX. század még nem hisz a „végleges” politika elrendelésekben, 1857-ben az ország egy emberként üvöltene a rádióból, tévéből rádörrenő jelszótól: „Éljen az Örök, Megbonthatatlan Osztrák-Magyar Barátság!”.  

Közben Arany „Laci” alanyi jogon a Kisfaludy Társaság tagja. De nem költ. Bankár lesz, mert ugyan lelkesedni nincs miért, de pénzt keresni lehet. Huszonkilenc évesen készül el A délibábok hősével (csak emlékeztetőül, a főszereplő Hübele Balázs), ezen kívül néhány vers, két kötet kritika, tanulmány, esszé. A kor csalóka, és minthogy száz éve lassabban történnek az események, politikailag, irodalmilag emlékeztet ötvenhatra, a MUK-jelszóra (Márciusban Újra Kezdjük). Ötvenhat ötvenhét május elsejéig tart, a nagy Kádár-beszédig, az egymillió, Kádárt ünneplő lelkes tüntetőig, negyvennyolc 1875-ig tart, Tisza Kálmán felléptéig. Jókai nyomja romantikus regényeit, tombol a nemzeti népszínmű (a népszínmű emlékeztet a szocreál termelési drámák negatív lenyomatára, demagóg, populista és a tömeghez beszél mindkettő). Tisza jön, Arany László megy. Nem költ többé. Fordít, irodalomtörténészkedik, gondozza az időközben (1882) eltávozó apja hagyatékát. Kiadja a Margit szigeten született Őszikéket, az Arany-levelezést.

   Az Összes Művek-hez a következő megjegyzést fűzi: „Megvallom, nem csekély tépelődés után szántam el magamat közzétételökre. Az a kétség, amit maga a szerző érzett, mikor töredékes dolgozatai egy részét fiókja rejtekéből elõször kiadta, elfogott engem is. Vajon érdekkel fogadja-e mindezt a közönség? Végre is legjobbnak véltem lehetőleg teljes gyűjteményt adni, összefoglalni egy posthumus kiadásban mindazt, ami a hátrahagyott kéziratokból, az Összes Művek utolsó kiadásába föl nem vett régebbi dolgozatokból s atyám baráti levelezéseibõl birtokomba jutott és egyáltalán közölhető.”
   
   Ötvennégy éves, amikor meghal. Tizenhat év jut apja hagyatéka rendezésére. A híradások nem egyértelműek, tífusz, tályog, vérmérgezés, a három közül valamelyik. Arany Lászlót a legjobb orvosok, köztük a két Korányi, se képesek megmenteni. Találtam egy feleségére, Szalay Gizellára vonatkozó levelet (sz. 1857, az esküvő 1875-ben), mely szerint fölöttébb önfeláldozóan ápolta Aranyt a kórházban. Gizella nem sokkal Arany László halála után hozzámegy egy irodalomtörténészhez, a nála húsz évvel fiatalabb Voinovich Gézához. Na, ja, mondhatnánk. Ilyen az élet.