Egy menekültregény – német recenzió Böszörményi Zoltán kötetéről

Zoltán Böszörményi: A fény barázdáiban – Egy menekültregény

Ha igazuk van a közvéleménykutatóknak, és bennünket, németeket pillanatnyilag mindennél jobban nyugtalanít a menekültprobléma,  akkor Böszörményi Zoltán regényének minden esélye megvan arra, hogy felkerüljön a német sikerlistákra. Ez merész feltételezésnek tűnhet – hiszen egyrészt a magyar eredeti már 2011-ben megjelent  (aktualitása tehát kétséges), másrészt a Romániából származó, magyarul író szerző bizonyára még ismeretlen nálunk, harmadrészt vitatható a „regény“ műfaji megjelölés – negyedrészt és végül pedig aligha sejthet valaki a titokzatos „A fény barázdáiban“ cím mögött egy Anna Seghers híres „Tranzit“-jához hasonlítható menekültregényt.

Viszont: a könyv tartalmilag aktuális, izgalmasan megírt, gördülékenyen fordított és – a cselekmény idejétől és helyszínétől függetlenül – példázata az egzisztenciális fenyegetettségnek, amelyből nincs más kiút, mint a menekülés. Nem számít, hogy az olvasó nem tudja meg, mikor és hol lépi át a határt éjszaka az első személyű elbeszélő, hol marad hátra családja (felesége és két gyermek), és melyik országban van a láger, amelyben végleges kiutazásáig ki kell bírnia. Teljesen mindegy, hogy az elbeszélő a szöveg utolsó lapjáig névtelen (csak itt szólítja őt egy visszautasított szépség a nevén: Tamás). Természetesen nem lehetetlen a szerző életrajzának ismeretében és a szövegbe rejtett utalások alapján a történések helyszínére és idejére következtetni – de ennek alig van jelentősége. E pontos részleteknél sokkal fontosabbak a cselekmény  strukturális elemei. Olvasunk a menekülők aljas „segítői“-ről, akik áldozataikat egyszerűen kiteszik az (aknásított) határ előtt. Értesülünk a tranzitországi eljárásról, melynek során mindaddig, míg meg nem állapítják a személyazonosságát, bezárva tartják a menekültet.  Az elbeszélővel együtt szenvedjük meg a privát szféra elvesztését és átéljük, milyen érzés kiszolgáltatva lenni – a hatósági önkénynek, bűnöző lágerlakók üzelmeinek és a modern rabszolga-kereskedőknek, akik a láger előtt hajtják fel az olcsó munkaerőt. Az önkéntes rabszolgák és a „munkaadók“ egyaránt tudják, hogy tilos dolgot művelnek. Megteremtve ezzel a játékteret a szemérmetlen kizsákmányolástól a helyi rendőrség támogatta bércsalásig. De a szerző szerencsére nem fest fekete-fehér képet. Ott van az idős házaspár is, amely emberségesen bánik napszámosával, asztalához invitálja őt, és Tamás, az ember iránt is érdeklődik. A bevándorlási hivatalban sem csupa lelketlen bürokrata dolgozik (van belőlük is), némely hivatalnok emberi együttérzést mutat.  Ugyanakkor előírások vannak, és a célországok (Tamás Új-Zélandra, az Egyesült Államokba vagy Kanadába szeretne menni) nem akarnak minden menekültet befogadni. Egészségesnek kell lennie, hitelt érdemlően bizonyítania kell menekülésének politikai indítékait, és büntetett előéletűnek sem szabad lennie. Mindez kezdettől kizárja a lágerlakók egy részét; hiszen vannak közöttük bűnözők is, akik a gyilkosságtól sem riadnak vissza.  Az, ami róluk olvasható, táplálja a menekültekkel szembeni  összes előítéletet, amelyek jelenleg Németországban uralják a szociális médiák és kocsmaasztalok beszélgetéseit. De az is érthető, hogy a kilátástalanság, az unalom és a gettólét agresszívvá teszi az embereket. Röviden: a regény pontosan eltalálja az aktuális társadalmi diskurzust, noha cselekménye a szocialista tábor összeomlása előtti időre esik, helyszíne pedig (valószínűleg) egy határ menti kis osztrák helység menekülttábora. A regény időszerűsége és történetisége közötti vélhető ellentmondás könnyen feloldható: Böszörményi emberi alaphelyzetekről ír. „Modell“-jének struktúrái tetszés szerint kitölthetők konkrétumokkal: amit Tamás átél, azt megtapasztalják a Közel-Kelet polgárháborús országainak menekültjei, és megszenvedték a náci rendszer  politikai üldözöttei vagy a reálszocialista kényszerboldogítás ellenzői.  A mostani menekültprobléma ettől csak egyetlen vonatkozásban különbözik – a származási és befogadó országok eltérő kultúráiban. A „Nyugat iszlamizálódásá“-tól való félelem nehezíti ma a menekültek elfogadását az Európai Unió országaiban, amelyek egy egészen más kultúrkörhöz tartoznak, mint azok, ahonnan a befogadást kérők útnak indulnak.

Summa summarum: nagyon ajánlható, elgondolkodtató, rendkívül időszerű könyv.

Aki dicsér, annak joga van kritizálni is: a regény több helyén ötlött a recenzens szemébe stílustörés, amely nem illik sem a tárgyhoz, sem a kontextushoz. Egyetlen példára szorítkozom: a 135. lapon „galoppiert der Herbst auf dem Rücken des Winds mit zerzaustem Haar durch die sehnsuchtsvollen Büsche“ [„A levegőben a szelek hátán a zilált fejű ősz nyargal a nosztalgiától súlyos bokrok között“ – az eredetiben 151. lap.]“ – ez a kép nem teremt hangulatot, és a cselekményben sincs funkciója. Ezzel szemben a több helyütt felbukkanó fénymetaforák kiválóak, és alkalmasak a külső történések mögöttes szövegének megteremtésére. Valószínűleg hasonló funkciójuk van a szövegmentes szürke-fekete-fehér lapoknak. De meg kell-e magyaráznia mindent a szerzőnek egy igényes szövegben? A Mitteldeutscher Verlag könyvsorozatának címe “A felfedezések könyvtára“. Hagyjuk tehát az olvasót, hogy a könyv szerencsétlenül választott címe ellenére felfedezzen egy őt gazdagító történetet. Kívánom szerzőnek, fordítónak és kiadónak a megérdemelt visszhangot!

Elke Mehnert
Aus dem Ungarischen von Hans-Henning Paetzke
Mitteldeutscher Verlag Halle, 2016, 238 S., 24,95 Euro

Prof. Dr. Dr. h. c. Elke Mehnert, Westböhmische Universität Pilsen

Fordította: Hudy Árpád

Zoltán Böszörményi:

In den Furchen des Lichts

Ein Flüchtlingsroman

Wenn Meinungsforscher recht haben und  uns Deutsche[EP1]  im Moment das Flüchtlingsproblem mehr als alles andere beunruhigt, dann hat der Roman von Zoltán Böszörményi beste Chancen, auf deutsche Bestsellerlisten zu kommen. Das scheint eine kühne Annahme zu sein – denn erstens ist die ungarische Originalfassung bereits 2011 erschienen (die Aktualität also zweifelhaft), zweitens dürfte der aus Rumänien stammende, ungarisch schreibende Autor hierzulande noch unbekannt sein, drittens kann man sich über die Genrebezeichnung „Roman“ streiten – und viertens schließlich wird unter dem geheimnisvollen Titel „In den Furchen des Lichts“ kaum jemand einen Flüchtlingsroman vermuten, der sich mit dem Sujet des berühmten Romans „Transit“ von Anna Seghers vergleichen lässt.

Aber: Das Buch ist inhaltlich aktuell, spannend geschrieben, flüssig übersetzt und -unabhängig von Handlungszeit und -ort - ein Gleichnis für existenzielle Bedrohung, aus der es keinen anderen Ausweg gibt als die Flucht. Es spielt keine Rolle, dass der Leser nicht erfährt, wann und wo der Ich-Erzähler bei Nacht die Grenze überschreitet, wo seine Familie (Frau und zwei Kinder) zurückbleibt und in welchem Land sich das Lager befindet, in dem er bis zu endgültigen Ausreise ausharren muss. Es ist gleichgültig, dass der Ich-Erzähler bis zur letzten Textseite namenlos ist (erst da wird er von einer verschmähten Schönen mit seinem Namen angesprochen: Tamás). Es ist freilich nicht unmöglich, in Kenntnis der Autorenbiographie und im Text versteckter Indizien Ort und Zeit der Handlung zu erschließen – aber das alles spielt kaum eine Rolle. Wichtiger als Detailgenauigkeit sind andere Strukturelemente der Handlung: Da lesen wir von infamen „Fluchthelfern“, die ihr Opfer einfach vor der (verminten) Grenze aussetzen. Wir erfahren von den Aufnahmepraktiken des Transitlandes, in dem Flüchtlinge so lange eingesperrt werden, bis ihre Identität festgestellt ist. Wir erleiden mit dem Ich-Erzähler den Verlust der Privatsphäre und empfinden das Gefühl des Ausgeliefertseins – der Behördenwillkür, den kriminellen Machenschaften anderer Lagerinsassen und den modernen Sklavenhändlern, die vor dem Lager billige Arbeitskräfte anwerben. Arbeitssklaven wie „Arbeitgeber“ wissen, dass sie Verbotenes tun. Das schafft Spielraum für schamlose Ausbeutung bis hin zum kriminellen, von der örtlichen Polizei gedeckten Lohnbetrug. Erfreulicherweise malt aber der Autor nicht schwarz-weiß. Es gibt auch das alte Ehepaar, das seinen Lohnarbeiter menschlich behandelt, ihn an seinen Tisch bittet und sich für den Menschen Tamás interessiert. Auch in der Einwanderungsbehörde arbeiten nicht nur seelenlose Bürokraten (die gibt es auch), sondern manche Beamten zeigen menschlicher Anteilnahme. Indes – es gibt Vorschriften, und die Zielländer (Tamás strebt nach Neuseeland, den USA oder Kanada) wollen nicht jeden Asylbewerber aufnehmen – er soll gesund sein, seine politischen Fluchtgründe glaubhaft darlegen können und sein Vorstrafenregister sollte leer sein. Das schließt von vornherein einen Teil der „Lager“-Insassen aus; denn unter ihnen sind auch Kriminelle, die vor Mord und Totschlag nicht zurückschrecken. Was da zu lesen ist, nährt alle Vorurteile gegenüber Flüchtlingen, die in Deutschland zur Zeit soziale Medien und Stammtischdiskussionen dominieren. Man kann aber auch verstehen, dass Perspektivlosigkeit, Langeweile und Ghettoisierung die Menschen aggressiv machen. Kurzum, der Roman trifft genau den aktuellen gesellschaftlichen Diskurs, obgleich seine Handlungszeit vor dem Zusammenbruch des sozialistischen Lagers liegt und sein Handlungsort (möglicherweise) ein Flüchtlingslager in einem kleinen österreichischen Grenzort ist. Dieser vermeintliche Widerspruch zwischen Aktualität und Historizität des Romans ist leicht zu erklären: Böszörményi schreibt über menschheitliche Grundsituationen. Man kann die Strukturen seines „Modells“ mit beliebigen Konkreta ausfüllen: Was Tamás erlebt, erfahren Flüchtlinge aus den Bürgerkriegsländern im Nahen Osten, haben politisch Verfolgte des Naziregimes erlitten oder Gegner der real-sozialistischen Zwangsbeglückung. Es gibt nur einen Unterschied zum heutigen Flüchtlingsproblem – den der unterschiedlichen Kulturkreise in Herkunfts- und Ankunftsland. Die Angst vor einer „Islamisierung des Abendlandes“ kompliziert heute die Akzeptanz von Flüchtlingen in den EU-Ländern, die zu einem gänzlich anderen Kulturkreis gehören als die meisten Herkunftsländer der Aufnahmesuchenden.

 Summa summarum: Ein sehr empfehlenswertes, nachdenklich machendes Buch von großer Aktualität..

Wer lobt, darf auch kritisieren: An mehreren Stellen des Romans sind der Rezensentin Stilbrüche aufgefallen, die weder dem Gegenstand angemessen sind, noch zum Kontext passen. Ich will mich auf ein Beispiel beschränken: Auf Seite 135 „galoppiert der Herbst auf dem Rücken des Winds mit zerzaustem Haar durch die sehnsuchtsvollen Büsche“ – das schafft weder Atmosphäre, noch hat ein solches Bild Handlungsfunktion. Hingegen sind die an mehreren Stellen auftretenden Lichtmetaphern durchaus gekonnt eingesetzt und geeignet, zum Vordergrundgeschehen einen Untertext zu generieren. Eine ähnliche Funktion haben vermutlich auch die textfreien Seiten in Grau-Schwarz-Weiss. Aber muß der Autor in einem anspruchsvollen Text für alles eine Erklärung abgeben? Die Buchreihe im Mitteldeutschen Verlag heißt “Bibliothek der Entdeckungen“. Lassen wir die Leser also trotz des unglücklich gewählten Buchtitels eine sie bereichernde Geschichte entdecken. Ich wünsche Autor, Übersetzer und Verlag die verdiente Resonanz!

Elke Mehnert
Aus dem Ungarischen von Hans-Henning Paetzke
Mitteldeutscher Verlag Halle, 2016, 238 S., 24,95 Euro

Prof.Dr.Dr.h.c.Elke Mehnert, Westböhmische Universität Pilsen