Ugrás a tartalomra

 

Szolzsenyicin

Kiszlovodszkban születik gazdag parasztcsaládban. 1917 novemberében, születése előtt egy évvel a Népbiztosok Tanácsa elnökévé választják Lenint, és nekiugranak a kommunista társadalom megalakításának. Anyja ortodox hitben neveli egészen 1929-ig, mikor a bolseviki lendület lerombolja a tartomány összes templomát. Ekkor már Sztálin az úr, Lenin 1924-ben félbehagyja a kommunizmus építését.

Rosztovba települnek. Diplomát is Rosztovban szerez, matematika-fizika szak, közben levelezőn végzi a moszkvai Történeti-Filozófiai-Irodalmi Főiskolát. Az egyetem elvégzése után Morozovszkban tanít matematikát és csillagászatot, 1940-ben feleségül veszi volt iskolatársát, Natalja Resetorszkaját.

1941-ben Hitler Moszkva felé lódul (Blitzkrieg), Szolzsenyicin bevonul, egy évvel később légifelderítő a Vörös Hadseregben. Századossá léptetik elő, nyugodtan élhetne, ha írói vénája ki nem veri a biztosítékot, és nem levelez volt iskolatársával, és a SZMERS által ellenőrzött levélben nem nevezi éppen bandagazdának a Szovjetunió első emberét, Sztálint. De megteszi. A kémelhárítás letartóztatja és a bíróság hazaárulóként nyolc év lágerre ítéli. Szolzsenyicin végiglakja a lágerélet összes szintjét. Előbb kőművesek mellett segédmunkás, azután „tudós” a marfinói börtön-kutatóintézetben, ahol egy újfajta lehallgató készüléket kell összehozni, Ekibasztuzban öntőmunkás, később építésvezető.

1953 márciusában Sztálin meghal, emlékezetes, három napig fetreng az ágya mellett saját levében agyvérzést követően, senki nem rakja fel az ágyra. Hruscsov a Kreml pincéjében agyonlöveti Beriját, aztán beül a főtitkári székbe, és következik az "enyhülés". A második napon szélnek engedik a GULAG-deportáltak egy részét. Szolzsenyicin is a szabadulók közé kerül, és bár szabad, néhány év helybenjárást kap jutalmul a kazahsztáni Dzsambul terület Kok-Terek településén. Ekkor már ír. Amit ír, enyhülés ide, enyhülés oda, pezsgősüvegbe dugózva elássa a ház udvarában.

Hruscsov 1956-ban egyik kezével rehabilitálja Szolzsenyicint, másikkal ráküldi Bp-re a Vörös Hadsereget. Szolzsenyicin tanárként helyezkedik el. 1962-ben jelenik meg nyomtatásban az Ivan Gyenyiszovics egy napja (eredeti címe SCS-854, Szolzsenyicin rabszáma). Hruscsov személyesen írja alá a kefelevonatot, és a szellem kirobban a palackból a Novij Mir folyóiratban.

Szolzsenyicin 1953-ban

 

Folyamatosan publikál. 1965-ben Hruscsovot Brezsnyev és köre kiveri a hatalomból, a nagy SZU-ra (és mindenkire a környéken) rászakad a Brezsnyev-éra. Szolzsenyicinnek is vége. Kéziratait elkobozzák, szilencium következik. Talán őrültségének köszönhetően, talán világhíre, ismertsége erejében bízik, amikor 1967-ben háborút indít a rendszer ellen. Nyílt levélben követeli az Írószövetség IV. Kongresszusától, hogy ítélje el a cenzúrát és a személye elleni támadásokat: „írói feladatomat minden körülmények között teljesítem, a sírból pedig még sikeresebben és cáfolhatatlanabbul, mint élőként. Az igazság útjait senki nem torlaszolhatja el és előmozdításáért kész vagyok a halált is vállalni.” Válaszában az elnök Mihail Solohov (a Nobel-díjas, a Csendes Don írója) a kolléga teljes betiltását javasolta. Tépjék ki a nyelvét, vágják le a kezeit.

Közben persze hidegháború. A legvadabb időszak. Brezsnyev ekkor még nem akkumulátorról működik. 1968-ban a The Times irodalmi melléklete megjelenteti a Rákosztály egyes részleteit, majd kötetben megjelenik A pokol tornáca. Mikrofilmen csempészik nyugatra A GULAG szigetcsoportot, de Szolzsenyicin nem engedi megjelentetni. 1970-ben François Mauriac javaslatára megkapja a Nobel-díjat, az indoklás szerint: „azért az etikai erőért, amellyel követi az orosz irodalom hagyományait”. Szolzsenyicin nem vesz részt a Nobel díjátadón, fél, nem utazhat vissza országába.

 

Három év múlva a KGB lecsap az orosz szamizdatra, az író titkárnőjét napokig vallatják, és előadja A GULAG szigetcsoport egy kópiáját. A nő másnap már nem él. Szolzsenyicin azonnal megadja az engedélyt művének kiadatására, a könyv előszavában így fogalmazott: „Én – nem én vagyok, irodalmi sorsom – nem az én sorsom, hanem azoké a millióké, akik nem tudták már papírra kaparni, elsuttogni, elhörögni azt, ami a börtönben, lágerekben történt velük.” Szolzsenyicint a Legfelsőbb Tanács Elnöke külön rendeletben fosztja meg állampolgárságától, és már másnap kitoloncolják. Ilyen íróval aligha eshet meg még egyszer. Írót agyoncsapnak, lelövetnek, részegen elüti egy autó, deportálják. 1974-ben végre átveheti irodalmi Nobel-díját, először Zürichben, 1976-tól az Egyesült Államokban telepedik le.

A GULAG szigetcsoport – az 1956-os magyar, 1968-as prágai beavatkozás után – a legdurvább balcsapott nyugati baloldal szeme alá. Azóta is ott a lila folt.

Valójában sértetten, a világ elleni haraggal, szerzetesi magányban él 1994-ig amerikai birtokán, Gorbacsovra vár, aki meg is érkezik.

Az orosz rendszerváltás után hazatér Oroszországba (1994-ben), visszakapja állampolgárságát, megköveti őt az orosz Írószövetség (és elítéli Solohovot), 1997-ben az Orosz Tudományos Akadémia tagjává választják, munkásságáért megkapja az orosz Lomonoszov Aranyérmet, és a francia Erkölcs- és Politikatudományi Akadémia nagydíját, több rangos tudományos és irodalmi társaság tagságát, de az oroszoknak, bár díjakban fürösztik, már nem kell. Szolzsenyicin szentül hiszi (mint szép hazánkban néhány író, néhány politikus + a két rendszerváltó párt), hogy két szorgalmas kezével személyesen ő verte szét a gonosz birodalmát, küldte át a hídon a történelemkönyvekbe, erre az átlag orosz, akinek kisebb gondja is nagyobb, az átlag orosz kenyere is inkább kisebb, mint nagyobb, fütyül nagy ívben.

Szolzsenyicin halála után

Angela Merkel, német kancellár: „Megrázott Alekszandr Szolzsenyicin Nobel-díjas író halála. Kifejezem részvétemet Önnek (Oroszország elnökének) és az elhunyt rokonainak. Megőrizzük a nagy író Alekszandr Szolzsenyicin emlékét.

Nicolas Sarkozy francia elnök: Szolzsenyicin a 20. századi Oroszország egyik legragyogóbb elméje volt…Alekszandr Szolzsenyicin felnyitotta a világ szemét, bemutatva a szovjet rendszer valóságát, megosztva saját tapasztalait a világgal. Kérlelhetetlensége, ideálja, hosszú élete romantikus figurává teszik Alekszandr Szolzsenyicint, Dosztojevszkij örökösévé. A világirodalom legnagyobbjai közé tartozik. Megőrzöm emlékét.

Gordon Johndroe, a Fehér Ház szóvivője: George W. Bush elnök gyászolja a szabadság most elhunyt képviselőjét. Bush elnök kifejezi részvétét Szolzsenyicin családjának.

Viktor Juscsenko, Ukrajna elnöke: Az ukrán nép és a magam nevében is kifejezem részvétemet az orosz népnek, Alekszandr Iszajevics rokonainak és hozzátartozóinak. Alekszandr Szolzsenyicin művei, a „Pokol tornácán”, „A GULAG-szigetcsoport”, az „Ivan Gyenyiszovics egy napja” a totalitarizmus elleni harc szimbólumaivá váltak, az ember szabadságáért és méltóságáért vívott harc jelképei.

Guardian, Nagy-Britannia: Alekszandr Szolzsenyicin életműve a orosz irodalom legjobb hagyományainak folytatása. Az ő munkái nem pusztán betűk halmazai Morális és lelki vezető volt, könyvei nemcsak etikus, de esztétikai dimenzóival is kitűntek.

The New York Times, USA: Szigorú arcával, nagy szemöldökével, ószövetségi szakállával Tolsztojra emlékeztetett, mint egy modern Jeremiás, próféta, aki elutasította a Kremlből jövő gonoszt és aztán a nyugati erkölcsöket is. Visszatérve Oroszországba a lelki hanyatlást ostorozta, de utolsó éveiben már Vlagyimi Putyint támogatta, mint Oroszország nagyságának feltámasztóját.

Népszabadság (Hetényi Zsuzsa): Szolzsenyicin egymaga több nemzedéket világosított föl a szocializmus élhetetlen voltáról, lényegében előkészítette a Szovjetunió összeomlását. A szocializmus hazugságaival szembeszálló szakállas próféta alakja meg fog maradni a XX. század történetében, bár élete végén erősen megtépázta saját nimbuszát. Szolzsenyicin nem volt tehetséges író, s noha könyveiben a cselekmény lehet fordulatos, a hősök nem elég árnyaltak, gyakran sematikusak. Dokumentumok alapján, cédulák tízezreivel, aprólékos gyűjtőmunkával megalapozott regényein átsüt az ideológiai-eszmei mondandó, amelynek didaktikusságát csak a rendszerváltásokig feledtette az, hogy egy hamis, ideológiákkal fertőzött, didaktikus rendszer ellenében szólt…

Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin (oroszul: Александр Исаевич Солженицын), (Kiszlovodszk, 1918. december 11. - Moszkva, 2008. augusztus 3.) Nobel-díjas orosz író.

Regényei:

Ivan Gyenyiszovics egy napja (1963, 1989, 1996) 

A pokol tornáca (1990)

Rákosztály (1990)

Gulag szigetcsoport I-II.; A Gulag szigetvilág I-III. (1975, 1989; 1993)

1976. Lenin Zürichben (1998)

Hogyan mentsük meg Oroszországot? (1991)

Az „orosz kérdés” a XX. század végén

Együtt I-II. (2004, 2005)

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.