Két angliai magyar emigráns író centenáriuma
Az 1930-as években két jó házból való budapesti egyetemista úrifiú, idealizmusból, a társadalmi viszonyokkal való elégedetlenségtől vezérelve, csatlakozott az illegális magyar kommunista mozgalomhoz. Szász Béla 1910. július 9-én Szombathelyen született, a nagytekintélyű kritikus Schöpflin Aladár fia, Gyula pedig 1910. augusztus 24-én Budapesten. A pesti egyetemen együtt szervezkedtek, s a Horthy-rezsim ezért néhány hónapra mindkettejüket börtönbe zárta. A Nagypál István néven novellistának induló, forrófejű ifjú Schöpflin reputációja idővel helyre állt, dolgozhatott könyvkiadói lektorként, fordíthatott angol regényeket. Szász Béla azonban elhagyta Budapestet és Párizsba ment, ahol Jean Renoir filmrendező asszisztenseként dolgozott. Etnográfiai dokumentum-filmezés céljából utazott Argentínába, s a háború kirobbanása miatt ottragadt.
1945 után eljött az ő idejük Magyarországon. Mindketten régi elvtársuk, az immár miniszterré kinevezett Rajk László pártfogoltjai voltak. Schöpflin a Magyar Rádió műsorigazgatója lett, a Dél-Amerikából hazatért Szász Béla a Földművelésügyi Minisztérium sajtófőnöke. Aztán nehéz idők következtek. A forradalom elkezdte felfalni gyermekeit. Rajkot hamis vádak alapján elhurcolta az ávó, halálra ítélték. Schöpflin Gyula ekkor már Stockholmban volt magyar követ, ahonnan esze ágában sem volt visszatérni, a britektől kért politikai menedéket, és Skóciába telepedett át. Ott könnyebben fogadták el orvosnő felesége kvalifikációját, ő pedig előadói állást talált egy külkereskedelmi főiskolán. Szász Béla nem volt ilyen szerencsés. Belekeverték a Rajk-perbe, tíz évi fegyházra ítélték kémkedés vádjával. Karakán ember lévén mindvégig képtelenek voltak rákényszeríteni arra, veréssel, kínzással sem, hogy aláírja a koholt vádat elismerő, fogvatartói által előre megszövegezett vallomását.
1954-ben szabadult. Rajk László újratemetésén, miután mindkettejüket rehabilitálta a rezsim, ő mondta az egyik beszédet. Majd visszalépett a gyászoló tömeg első sorába, és így mormogott: "Szegény Laci. Ha élne, most hogy közénk lövetne!"
1957-től már a sokat szenvedett Szász Béla is angliai lakos lett és megírta sok nyelvre lefordított, nagysikerű könyvét, a "Minden kényszer nélkül"-t, a Rajk-perről, meg a kommunista kirakatperek természetéről.
Idős korban mindkét angliai magyar emigráns író Londontól messze eső, tengerközeli, gyönyörű vidékre vonult el. Schöpflinék a Norfolk grófsági Roydonban vásároltak zsupfedeles, tágas régi parasztházat, Szász Béla és angol felesége onnan harmincöt kilométerre, a Suffolk grófsági Halesworth városka szélén, egy kertes házikót. Összejártak. Irogatták az emlékezéseiket. Szász Béla nyolcvankilenc évet élt (hátfájósan, súlyos álmatlanságtól szenvedve), Schöpflin Gyula (mindhalálig délcegen) közel kilencvennégyet.
Bélával éveken át kollegák voltunk a BBC Magyar Osztályán. Egyszer kettesben vezettük le a műsort: ő olvasta fel a híreket, azután én a sajtószemlét. Kivételesen azt a tágas stúdiót használtuk, ahol rádiójátékokat szoktak felvenni. Volt ott egy keretében lengő, kilincses ajtó – nyitható, vagy becsapható, ahogy a színjáték kívánta. A sarokban hosszúkás ládában zúzott kavics terült el, ezen tapostak a színészek, ha a szerepkönyvben az az utasítás állott, hogy "léptek közelednek". Ez a kellék-készlet egy gonggal egészült ki, mert annak idején a BBC rádiójátékokban gongütés jelezte a helyszínváltásokat. Tavasz volt, végre kisütött a nap, jókedvembern voltam. Szász Béla már a mikrofon előtt ült, és tanulmányozta a szövegét, nehogy bakit ejtsen. Vígan beléptem a stúdióba és rásomtam egyet a gongra.
Béla összerezzent, arcából kifutott a vér. "Meg vagy őrülve?" – kiáltotta, mire végre szóhoz jutott. Kapkodva, idegesen olvasta fel a híreket. A stúdióból kifelé menet már összeszedte magát: "Ne haragudj, hogy rád ordítottam. De a börtönben épp ilyen hangja volt a siralomház vasajtajának. Ha becsapódott, akkor a bitófa alá vitték valamelyik szerencsétlen rabtársunkat..."
