Tudományos-fantasztikus BKV – Vasárnapi levelek 140.

Mégis, azért van különbség a mai és a tegnapi magyar humor között is. Például tegnap este megnéztem egy hetvenes évekbeli, már szerintem akkor is sci-finek számított propagandafilmet, melyben azt bizonygatták, hogy mennyire fantasztikus a budapesti közlekedési vállalat. Ez olyan jól sikerült, hogy tényleg fantasztikus lett. Van az egész dokumentumfilmben egy kicsiny szövegrész, amely megérdemli, hogy figyelmes és szemlélődő tekintetünk elé ráncigáljuk, s akárha nebulóként egy szövegelemző, vagy még inkább asszociációs szemináriumon vennénk részt, lépésről-lépésre, majdnem mondatról-mondatra haladjunk. Tehát a BKV járművei – hangsúlyozzuk a hetvenes években – „...naponta több mint négy és fél millió utast szállítanak, annyit mint Dánia egész lakossága. Ez évente 1 milliárd 650 millió embert jelent, földünk népességének a felét” – a mondat végéből ismét észrevesszük, hogy ugye: egyrészt durván megnőtt földünk népessége, másrészt az elejéből meg feltűnik: hogy a magyar főváros villamosai (és metrói és trolijai és buszai) egész Dániát naponta le-föl tudnák cipelni. Igaz csak a megállók között, meg az is igaz, hogy a dánok lehet, hogy egy idő után ráunnának a „retro-tripre”, bár ebben azért nem vagyok biztos, mert pont a múltkor találkoztam Hamlet távoli rokonával, aki vadul fotózta a metró lámpáit, és dicsérte a szerinte „space-designe”-t. Azóta máshogy látom a kékmetrót, valahogy kékebb, valahogy szebb is talán.

„Az összes járműveken teljesített évi 8 millárd 727 millió utaskilométerrel, bárki – nem is egyszer – megkerülhetné a Szaturnusz bolygót” – folytatódott a szöveg. Ez az a mondat, amely nálam előidézte a katarzist (vagy helyi szlengben: „beadta a frankót”, esetleg „ráflesseltem”) – megjelent ugyanis lelki szemeim előtt, ahogyan a combino (vagy pestiesen *kombínó) felszáll az égbe, elhagyja a pályáját, kilép az űrbe (a filmen egyébként ezt mutatják is). Aztán elhalad a Hold és más bolygók mellett, míg végül rááll a Szaturnusz gyűrűje körül futó kis sínekre, nagyot csilingel, s megáll egy teaház előtt. Ott aztán kiszállok, s miközben a barátaimhoz sietnék a teaházba, bevallom, őszinte örömömre szolgálna, hogy a magyar főváros közlekedésének határa a csillagos ég. A szöveg úgy folytatódik, hogy: „Ha egymásután fektetnénk a főváros valamennyi vágányát és hozzáadnánk egyéb járműveink útvonalhosszát, ezen a képzeletbeli útvonalon Londonba érhetnénk” – itt érezzük csak a történelmi súlyát a dolognak, mert Londonba tényleg csak "képzeletbeli útvonal" vezetett elég sok magyar embernek Budapestről, de azért ma óriási turisztikai vonzereje lenne, ha trolival lehetne menni Londonig. Képzeljük csak el a hirdetést: „Trolival Londonba!” – bár alighanem csak a visszaútra telnének meg a trolik, ahogy az izgalomra vágyó angol arisztokrácia és felső réteg nem győznék beváltani a fontjaikat izmos kis forintunkra, csak hogy napokon keresztül hánykolódjanak át Európán egészen a Nagymező utcai Főzelék falóig. Ez persze nem csak "retro-trip" volna, hanem a korszellemnek megfelelően spirituális utazás, beavatás is, mely versenyezhetne az El Caminóval, vagy Tibettel, ugyanis a sofőr azzal sokkolná az utasokat, hogy a troli azért inog-binog ennyire, azért kerül az egyik feléből a másikba mindenki egy-egy kanyarnál, mert iszonyú nehéz. A teste. A lelke nem! A szíve: az a sok akkumulátor, ami a Towertől a Halászbástyáig kifeszített áramszedőkről zabálja az áramot, s megállni is csak úgy tud, ha meghal. Értik? Meghal a troli minden megállónál! Aztán feltámad, és megy tovább! Egészen biztos vagyok, hogy erre a spirituális-turizmusra kisebb egyházak alapulnának, s a kereslet óriási volna. 

Kis részletet kihagyva úgy folytatódik az elemzett szöveg, hogy „A kalandozások korában kellett volna elindulnia annak, aki egyedül vállalta volna, hogy a budapesti villamosok évi több mint nyolcmillió üzemóráját egyedül utazza végig, ez megközelítőleg 900 év. Érthető tehát, hogy ugyancsak korán kellett volna kelnie, hogy ma délután el ne késse Szabadság-téri randevúját” – szóval mégis inkább a biciklizést kéne támogatni? És ezt már tudták a hetvenes években? Mint ahogy ezek szerint azt is, hogy egy-egy buszra felszállni felér egy időutazással, s az ember a XXI. század hajnalán egy Pest valamely külterületére való csavargását egészen úgy éli meg, mint ősei a kalandozások korát. De az igazi hazafias sci-fi az utolsó mondat: „Ha pedig történetesen István királyunk vállalkozott volna, hogy végigutazza a BKV összes egy évben járművön töltött utazási idejét, akkor 14 000 év múlva érkezne meg a Hősök terére” – a képen ennél a mondatnál egy űrhajó szerepel, amire a BKV címkéje van nyomtatva. Valószínű tehát, hogy – bár eltelt a hetvenes évek óta egy csekélyke idő - , késés nélkül elképzelhetetlen a magyar közlekedés, na meg beleszámoljuk a sztrájkokat, a vezetőségek szakmai hozzáértését, a magyar politika jótékony hatását –, olyan jó 15 000, de inkább 20 000 év múlva érkezik meg „István királyunk” a Hősök terére. Ha csak addig le nem szállítja egy ellenőr, mert jegy nélkül vagy érvénytelen bérlettel utazik, hiszen bármennyire is körültekintő a bérlet lejár, a jegy elavul, megdrágul. De még vonaljegyet sem venne nagy rafináltan, hiszen ő is hallotta a pesti viccet, amiben azt mondták, parizerrel megy a busz, úgyhogy hiába törvénytisztelő is, meg király is, jegyet biztos, hogy nem fog mostanában venni.