(1922. március 12.–1969. október 21.)
Már nem emlékszem, mennyire határozta meg tízévnyi stoppos világunkat, útszélen, elágazásokban töltött lengyelországi, erdélyi, jugoszláviai heteket, a dobozból kinyalt májrémet, a gondosan elfelezett tavaszi vagdalt nevű konzerveket Kerouac Úton-ja. Mekkora darab eredeztethető világlátására, nihilizmusára, mekkora Kádár rendőrségére, a hetvenes évek bűzére, és mennyi voltunk ebből mi, elégedetlen és reménytelen huszonévesek. Talán mindhárom, talán egyik se. Mindenesetre él ma Magyarországon egy korosztály, amelyik álmából ugrasztva is sorolja az Úton-ban kavargó unatkozó szereplők nevét. Kíváncsi volnék, gyerekeink, minthogy az egymást követő nemzedékek más-más kultuszkönyvet választanak, megértenék-e, miért volt fontos számunkra. Értelmezhető-e a megváltozott közegben a hajdani tehetetlenség, kiszolgáltatottság. Hogy a mai sikerorientált, gondosan épített karrierek korában felfogható-e, pedig csak harminc év telt el, hogy életképes lehet egy olyan jelszó is: "egyetek meg legyek". Persze Amerika nem Magyarország, Amerika nem áll fejre ötvenévenként, nem szünteti meg teremtőleg az elmúlt időszak értékeit.
Egy 2002-es New York-i árverésen 700 millió forintért cserélt gazdát a három hét alatt íródott Úton negyven méter hosszú papírtekercs-kézirata. Kerouac azért tekercsre gépelte a regényt, hogy ne kelljen bajlódnia lapok rendezésével. Elképesztő. Érdekes volna kipróbálni, mit szól magyar kiadó, ha ismeretlen nevű író beállítana hozzá rojtos szélű kézirathengerrel.
Nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, valódi forradalom, amit ő művelt az irodalomban. Kerouac nem tett mást, mindössze megérezte az élet és az irodalom közti átmenet vékony és nagyon veszélyes, kockázattal teli völgyhídjához vezető ösvényt. Átballagott rajta. Az más kérdés, mire jutott – ő személyesen. Senki nem képes bekalkulálni, honnan nincs visszaút. Halálakor nincs száz dollárja a bankban. Hogy a kiadók zsírosodtak rajta. Mint Janis Joplinon, a másik forradalmáron (igaz, neki kétezer a hagyatéka).
Alkoholista. Író kifejezetten szar helyzetbe kerül, amikor ilyen és olyan, előre soha nem látható ok miatt nem tud írni: nincs helyette semmi. Csak a jól képzett szakember képes írni, amikor nem tud. A tehetség, a különlegesség kitölti valamivel az üres időt.
Az ötvenes évek Amerikája sem akármi. A háború utáni győztes pöffeszkedésnek vége, Amerika nem húzódik vissza a csigaházba, világhatalommá gazdagodik a hadikölcsönökből, retteg a kommunizmustól, retteghet is, jegyzem meg, az USA vezetői láthatták működés közben a Vörös Hadsereget, és a világ arról szól, hogy vagyunk mi, és az óceán túlpartján a Vörös Gonosz hatalma, aki fel akar falni bennünket, a béke és szabadságszerető világot. Ebbe a meglehetősen egyszerű képletbe pöttyinti be Kerouac a maga Úton-ját, azzal a megjegyzéssel, hogy álljunk már meg, héhó, itt vagyunk mi is, mi emberek. Ezt olvastuk ki mi, a Gonosz ernyője alatt élők. Annak köszönheti, hogy kultuszkönyvvé vált, hogy az előbeszéd zsigeri szintjén a politika, a hatalom, a fegyveres szervezetek és szerkezetek, a rendpártiság ellenfele. Akibe szorult arasznyi szabadságvágy, felismerte a maga mondatait a regényben.
És egy könyvről:
Amerikai szerelem
A Senkiháziakat – állítólag – három nap alatt írta 1958-ban. Ugyanaz a tempó, mint az Útonban, mégis valami más. Talán a fordító személye (Kepes János, az Útont Bartos Tibor fordította magyarra), talán a két fordítás közt tempót váltott és átalakult magyar nyelv, talán az, hogy a San Francisco-i narkós, művész és senkiházi világába tárgyszerűen belép az amerikai élet, lelkileg forgatja fel a nagy laza Leo Percepiedet, erre kereszteli az én-főszereplőt. A fehér főszereplő (Kerouac úgynevezett önéletrajzi regényeket írt, nem foglalkozott fikcióval) az ivás, LSD, kóborlás és egyebek közepette beleszeret egy félvér nőbe. Ami nem gyakori. A szerelem talán gyakori (ki tudhatja ebből a távolságból), de a (vegyes)házasságok ritkábban. Ezt a vonalat viszi végig a kisregényben némi bohémtanya hangulattal, kikötői nyomorral, fájdalmas, másnapoktól görcsölő féltékenységgel. Nem viszi. Erről szól a regény. Az aggodalmakról, a kábítószeres féltékenységről, a főszereplő küzdelméről a rasszizmussal, az önkéntelen, belénk épült előítéletességről. És nem utolsó sorban a szerelemről, nagybetűvel.
„Kezdetben voltak kétségeim, hogy néger, hogy slampos, (mindent másnapra halaszt, mosatlan edények, piszkos ágynemű – igazából mi a frászt érdekel engem az ágynemű?), voltak kétségeim, azért is, mert tudtam, egyszer már rendesen megbolondult, és bármikor megbolondulhat megint, mert már a legelején, az egyik első éjszakánkon éppen a fürdőszobába indult meztelenül az üres hallon keresztül, amikor a bejárati ajtó olyan hülyén megnyikordult. (…) Mit is szólnának, ha birtokaim nagyasszonya egy fekete-cseroki félvér volna, derékba törné az egész életem, meg minden efféle amerikai borzalom, mintha csakis fehér ambíciók és fehér ábrándok jöhetnének szóba.”
A sodró, sűrű kerouaci szövegelésből, idézetekből, a különös figurák meneteléséből kiragyognak bizonyos mondatok, megállítják az olvasót. „Valljunk meg mindent, amiről kapcsolatunk első hetében hallgattunk.”
Azannya, mordul az olvasó. Tényleg. Mekkora üzlet a kapcsolat negyedik hetében felidézni(tet)ni az első hét gátlásos elhallgatásait, kételyeit. Vagy: „fogtuk egymás kezét, cigiztünk, éreztük egymást – bár kint a Market Streeten nem hagyta, hogy belekaroljak, fél, hogy az utcán az emberek prostinak nézik, mert úgy festett volna a dolog, (…) egymás mellett mentünk, be akartam ugrani valamelyik bárba egy pohár borra, de ő félt a pultnál sorakozó kalapos pasasoktól, akkor értettem meg az ő néger félelmét az amerikai társadalomtól, amelyről sokat beszélt, de csak most lett kézzelfogható...” Lehet ennél pontosabban megfogalmazni a tényt, hogy szinte semmit nem értünk a másik életéből, lényéből, múltjából, amíg véletlenül vagy szándékosan az ő szemével, bőrével, a szerelmes férfi empátiájával érzékeljük a körülvevő világot?
Vagy Mardou, a félvér szerető levele: „De jó tudni, hogy jön a tél – csendesebb élet következik, otthon leszel, írsz, jókat eszel...” És az író reakciója: „Eljön az idő, amikor már Mardou nem lesz ott, bármennyire is szeretnéd, nem ég majd a lámpa, felnézel és sötét lesz a Heavenly Lane-en, Mardou elment, éppen akkor, amikor legkevésbé várnád, legkevésbé szeretnéd.”
Lehetetlenség, fölös erőlködés töredékeiben visszaadni az összefüggő, egységes tömbbe szerkesztett szerelem szépségesen emberi amplitúdóváltásait, különösen így, hogy Kerouac nem erről híres. Szép könyv. Sok-sok kényszerű megállóval, számtalan erős, vibráló mondattal. Megvenném, ha nem volna meg.
Jack Kerouac (1922. március 12.–1969. október 21.) amerikai író, költő és művész. Annak az írói és baráti körnek volt a tagja, amely az általa kitalált „beat nemzedék” néven vált leginkább ismertté.
.
