A Beszélő kortesbeszédéről, huszonötmillió híján – Tárca egy folyóiratról és sok nyelvről

Bajban van a Beszélő, azt beszélik. Nem csak mondják, írják is, nagy furcsa betűkkel, akár a krokodilkönnyek. Segítségért kiált a szerkesztő és a főszerkesztő, felhívásukat olvasom is sokfelé: saját honlapjukon és a testvéri lapban (ÉS) leginkább.

Állami támogatás híján pénzt kérnek az olvasótól, mindössze huszonöt milliót, tízezer forintos részletekben, és a csalogató tételmondatuk után érvelni próbálnak, mindvégig következetesen tartózkodva a kultúra említésétől. Talán ezzel is bizonyítják, hogy ők elsősorban politikai folyóirat. „A demokratikus Magyarország nincs jó állapotban, a közéletet elöntötte a rasszista beszéd.” – így vetik papírra a sokak fejében ma már közhelyszerűen élő félelmet. Ezek szerint a Beszélő lenne a gyógyszer egyik összetevője, amely majd visszavezeti az országot a politikailag korrekt hanghoz és állapotokhoz. Ezért a lap nem csak a „magukat baloldali liberálisnak vallóknak fontos”. Mintha bármely lap kizárólag politikai irányvonala miatt válna fontossá vagy érdektelenné. Kétségeim vannak és hiányérzetem, mert nem tudom, hogy nekem mint politikai ideológiákkal azonosulni nem tudó embernek a lap saját magáról valló megítélése szerint mit is adhatott egy kulturális folyóirat. Válasz nélkül maradok. De itt nem is ez a lényeg, csak menjen a pénz, oszt kész.

A Beszélő sorsa így válik intő példává az egészséges politikai beszéd fogalmát magának vindikáló lap szájából, amely több dolgot képtelen tudomásul venni. Egyrészt, hogy a baloldal fölött elszállt az idő, bár az is lehet, hogy maga a baloldal szállt el. A másik, hogy a nyomtatott folyóiratok válsága főleg nem politikai, gazdasági, hanem egy kulturális folyamat következménye, amely az internetes tájékozódás egyre népszerűbbé válása okán lehet oly drasztikus. Ez is közhely, ugye.

De nincs okom örvendezésre sem, hiszen jómagam már néhány éve beláttam, hogy a nyomtatott újságírás felett is elszállt az idő hitchcock-i madara. Ó, jaj! És bármennyire is képzavar ez, az a madár nem postagalamb. Elvitte jó néhány tehetséges szerző egykor népszerű fórumát. A folyóirat nem alkalmazkodott kellőképpen a képi fordulathoz, a formatervezés új elvárásaihoz, nem vett tudomást a műfajok változó divatjáról. Nekem sem kellene látszólag még egyet rúgni a halálán lévő lóba, ha nem lenne állatorvosi, azaz intő példa a többi nyomtatott kulturális sajtóterméknek. Ha nem merülne fel a kérdés, hogy bízhatunk-e még a nyelvben, melyet „elöntött a rasszista beszéd”. Nem a balliberálisban vagy a konzervatívban, hanem úgy általában a normális, a néha kissé patetikus, máskor meg cinikus magyar nyelvben.

Mert régóta tart a vita, hogy a nyelv vagy a gondolat volt-e előbb, de mivel az állat, még az állatorvosi ló is gondolkodik, fogadjuk el: az utóbbi. Ha pedig ezen indulunk el, akkor beláthatjuk, hogy a nyelv csak következménye, lecsapódása a gondolatnak, bár én is, mint firkáló értelmiség, mondatok és szavak mentén élek. Így a nyelv megregulázása csak tüneti kezelés, mint ahogy a ki nem mondás elfojtás, ha úgy tetszik: a betegség oka. Vagyis nem azt kellene elérni, hogy ne fröcsögjön a közbeszédben: ilyen zsidó vagy olyan cigány, hanem hogy a gondolat ne jusson el idáig, sőt meg se foganjon. Erre pedig nem képes egyetlen folyóirat sem, ahogy eddig is kevés volt hozzá. És ha már ezt kimondtam, továbbmegyek: a balliberális újságírás különösen nem képes erre, mert az egész rasszista beszéd ugyanúgy az ő démona is, mint a konzervatív langyos erőlködésé. Emellett a Beszélő túl sokat gondol saját, jelenbeli (!) szerepéről, láthatjuk a segélykiáltásból.

Ezért nem fog kapni tőlem sem huszonöt milliót, se tízezret, de ha majd szerzőik és szerkesztőik megtalálják helyüket más, jobb sorsú folyóiratoknál, ugyanolyan szívesen olvasom őket, mint ahogy tettem ezt a kultúra részben sok éven át.