A rabló, az őrző, és az elengedő – Vasárnapi levelek 142.

Nem vallok be túl nagy titkot, ha elárulom, hogy legjobb barátaim valójában halott emberek. Holtak, akik valami különös oknál fogva itt felejtettek nekünk néhány gyöngyöt, rongyot, kacatot, s mi tűnődve nézzük különös emlékeit mások életének. Sokan szeretettel mutatnak rá, hogy nézd, ő is imádta a jó bort, vagy a tengerparti lovaglást, míg mások meg saját gyarlóságukra találnak önigazolást, hogy lám-lám, ő is megcsalta az asszonyt, vagy fogyasztott bódító szerket. Hamvas írja valahol – aki úgy holt, hogy élő –, szerinte valójában kétféle magatartás van: a templomrabló és a templomőriző. Nem is biztos, hogy ezt a művészetekre érti, de nékem valahogy ez rögzült, ez maradt meg. Rablók és őrizők. Két magatartás – két irány.
Az egyik betör, elragadja, amit csak bír, és itt ugye elsősorban szent dologról: az Értékről van szó, s aztán kihordja, viszi, mint a szemetet a szél, s talán már nem is látja, hogy a helyéről elmozdított dolog értéktelen vacak, tárgy csupán, nem az, ami, nem szent, nem Érték, csak Emlék.

A másik őrzi, helyén tartja a dolgokat, s ebben bizony nagy adag ragaszkodás és konzervativizmus is van. És az baj? A ragaszkodások, mindig az elengedésben nyerik el értelmüket. Mint amikor Hérakleitosz elhelyezte az oltáron művének egyetlen példányát, és visszavonult. Ő már akkor menthetetlennek látta az emberek helyzetét, mégis az oltáron elhelyezett egyetlen mű ősképében hitt. Amikor művét lerakta már nem ragaszkodott, még csak nem is őrizte, hanem továbblépett, ment a maga útján.

Íme, van egy harmadik hozzáállás is a templomőrző és a rabló mellett, bár szavunk nincs rá, vagy csak alig elégségesek, mint: a templom-művész, az építő, az adakozó, vagy még inkább az elengedő.

Nagy badarság lenne azt hinni, hogy valamennyien nem esünk bele a rablásba, de még nagyobb ostobaságra vall, ha valaki még csak meg sem próbálja az őrzést. Van, hogy rabolnunk kell, mentenünk a menthetőt, hogy tudatosan tesszük-e vagy sem, az már ember-, és főleg jellemfüggő. Van ugyanakkor, hogy őriznünk kell, meg kell védenünk nem csupán a kincset, mert ha csupán kincsnek látjuk a templomot, akkor eleve félreértjük magát a helyet.

Az őrzők, bár sejtik, hogy nincsenek egyedül, valójában a legmagányosabbak, mert bizalmatlanok az új, a friss, az élő iránt. Nem lesznek-e az újonnan jöttek is rosszak, sőt egyre rosszabbak? Mintha régen, nagyon régen, még minden sokkal jobb lett volna, s mintha minden egyre csak hígulna. Hígul a lét, az élet, még a bor is. Ez az őrzők melankóliája, s ezt a keserűséget érezem néha még Hamvasnál is, de szerencsére nem túl gyakran.

És van az elengedő, az ő magatartása – számomra – a legérdekesebb. Az elengedő az, aki világot tud megtartani. Az elengedő az, aki hozzátesz, nem ragaszkodik, és nem elvesz. Az elengedő az igaz barát. Nagy titkot vallok be, ha elmondom, hogy igaz barátaim valójában élő emberek. Élők, akik valami különös oknál fogva itt felejtenek másoknak néhány írást, festményt, szobrot, épületet, hogy azok a mások majd tűnődve nézzék különös emlékeit életünknek, s általunk magukból csipetnyivel többet értsenek meg.