Olvasástól írásig

Kisiskolás korom talán legsűrűbben forgatott könyve A világ és az ember című úgynevezett gyermekenciklopédia volt. Többféle kiadásban is megjelent – nekem az összevont változat volt meg: egy vaskos, jó kiállású, strapabíró kötet, de lehetett kapni az egyes részeit külön könyvként is. Érthető nyelven, lebilincselő stílusban foglalta össze a Naprendszer működésétől kezdve az egyes kontinensek éghajlatán és terményein át a világtörténelem nagy fordulópontjaiig mindazt, amit egy nyolc-tizenkét éves gyereknek a világ működéséről akkortájt illett és érdemes volt tudnia. 

A mi szobánkban viszont igazi könyvespolcon sorakoztak a könyvek: a gyerekszoba szekrénysorának része volt, ráadásul apám is szerelt az ajtók fölé külön egy sor polcot (azért csak egyet, mert több már nem fért el a mennyezet alatt), amazt a bordásfalról lehetett megközelíteni, és oda szántuk azokat, amiket úgymond ritkábban forgatunk. Nehezen tudtam eldönteni, hogy mely kötetek esnek ebbe a kategóriába, végül az lett belőle, hogy rendszeres föltornásztam magam ezért vagy azért a könyvért – legalább a bordásfal is használva volt valamelyest. Kortársaimhoz hasonlóan már a kezdetektől könyvek között éltem, és egészen kiskoromtól fogva büszkén figyeltem a kötetek gyarapodását a polcon. A bővülés elsősorban ajándékozással történt: el se lehetett képzelni születésnapot vagy karácsonyt könyv nélkül. Az is megesett, hogy a húsvéti locsolkodásból szerzett zsebpénzemet költöttem könyvekre. (Amikor például sorra vettem ki az iskolai könyvtárból a Fekete István-regényeket, bosszantott, hogy nekem csak a Tüskevár és a Téli berek van meg saját példányban, úgyhogy az egyik húsvét utáni napon a frissen szerzett locsolópénzzel a zsebemben bementem a város mindkét könyvesboltjába, és az egyikben vettem egy Lutrát, a másikban pedig egy közös kötetben kiadott Kele és Vukot.) Jelentős bővülési forrást jelentett továbbá az is, amikor nagyapámék tanyasi házában apám megengedte, hogy fölmenjek a padlásra, és kutakodjak az ő hajdani könyvei között. Számtalan, egy generációval korábbi, az Olcsó Könyvtár és más sorozatokban megjelent ifjúsági regény került föl ily módon az én polcomra, köztük olyan kedvencek, mint az Utazás Plutóniában című szovjet ifjúsági sci-fi Obruscsevtől, vagy a Tom Sawyer, az Emil és a detektívek, és Thomas Mayne-Reidtől A tenger foglyai.

Kisiskolás korom talán legsűrűbben forgatott könyve A világ és az ember című úgynevezett gyermekenciklopédia volt. Többféle kiadásban is megjelent – nekem az összevont változat volt meg: egy vaskos, jó kiállású, strapabíró kötet, de lehetett kapni az egyes részeit külön könyvként is. Érthető nyelven, lebilincselő stílusban foglalta össze a Naprendszer működésétől kezdve az egyes kontinensek éghajlatán és terményein át a világtörténelem nagy fordulópontjaiig mindazt, amit egy nyolc-tizenkét éves gyereknek a világ működéséről akkortájt illett és érdemes volt tudnia. A fedelét Leonardo da Vincinek az emberről készült rajza díszítette – persze, nem tudtam, hogy kinek a műve van a címlapon, mégis, minden alkalommal megbabonázva néztem ezt a körbe foglalt, négy karú, négy lábú, lobogó hajú, szigorú tekintetű férfialakot, aki egyszerre testesítette meg számomra a tudományt, a civilizációt, a kultúrát, és mindazt, amiről fogalmam sem volt, ennek ellenére éreztem, hogy olyan határtalan távlatokat nyitnak meg, amelyek fölmérésére és megismerésére egy emberi élet sajnos nagyon kevés. Mindezek dacára hamar kiderült számomra az is, hogy a tudásszomj olyan, hogy sose enged az útról lelépni, hanem folyton arra biztat, hogy haladjunk tovább, még akkor is, ha a végét sose érhetjük el. Valami különös bódulatba kerültem A világ és az ember kézbevételékor: megbabonázva olvastam újra meg újra a fejezeteit, és meg vagyok győződve arról, hogy e vaskos könyv nagyban formálta és erősítette abbéli meggyőződésemet, miszerint hiába elképesztő és elérhetetlen még az egyazon tudományágra vonatkozó ismeretanyag is, akkor van némi esélyünk a világot bizonyos elemeiben átlátni és összefüggéseiben megérteni, ha képesek vagyunk több oldalról pillantásokat vetni rá. A mostanság oly büszkén viselt szakbarbárság legföljebb egyfajta aspektust mutat meg, s miközben mi erőnek erejével kapaszkodunk abba a csőbe, amelyről  azt hisszük, hogy az életet azon keresztül kell szemlélnünk, észre sem vesszük, hogy elszárnyal mellettünk egy csomó fontos dolog.

Természetesen a képes gyermekenciklopédia sem lehetett mentes az ideológiától, ami különösen a történelemmel foglalkozott részben kapott hangsúlyos szerepet: az emberiség históriáját a marxi fölfogás értelmében osztályharcok történeteként ábrázolta, és persze külön fejezetet kapott a nagy októberi szocialista forradalom, mint ahogy a második világháborút bemutató epizód is a békés Szovjetunió lerohanása fölötti fölháborodással indult. Ezzel együtt, avagy ennek ellenére innét szereztem első ismereteimet már jóval az iskolai történelemórák előtt Spartacusról, a középkori városokról, a parasztháborúkról, a nagy francia forradalomról, és Buda 1849-es visszavívásáról. A leggyakrabban ezt a részt lapozgattam, de többször újra olvastam a földrajzi és a természettudományos fejezeteket is. Talán az utolsó, a gépekkel és a technológiával foglalkozó rész hagyott valamelyest hidegen. Apám bánatára engem sose érdekeltek az effélék – noha az ő polcain sorakozó kötetek nyomán éppenséggel azt gondolom, hogy apám is azért lett mérnökember, mert első generációs értelmiségiként erre predesztinálta paraszti származása, mindemellett azonban nagyban, még a műszaki dolgoknál is jobban érdeklődött a humán dolgok iránt. A határok ugyanakkor nálam sem váltak el élesen.

A korszak másik népszerű sorozata a Delfin könyvek volt. Később, a rendszerváltást követően időről időre megpróbálták föltámasztani és újraindítani, ám minden kísérlet hamvába holt: néhány kötet után leálltak a kiadással – a lehetséges befogadó közeg viszonylag rövid idő, lényegében egy fél generáció alatt megváltozott. Mi még faltuk ezeket az igénytelen kivitelű, könnyen széteső, puha fedeles, ócska és szakadozó papírra nyomott kalandregényeket. Mindegyik végén közölték az aktuális listát az addig megjelent kötetekről: vágyakozva olvastam a címeket, és próbáltam kitalálni, hogy melyik miről szólhat. Delfin könyvből sajnos alig két tucat sorakozott csupán a polcomon, de azokat nagy becsben őriztem, némelyiket többször elolvastam, a sorozat többi tagját pedig kikölcsönöztem a könyvtárból. Az első példányokat – például a Kalandok a kalózhajónt, valamint egy másik Thomas Mayne-Reid-regényt, A fehér törzsfőnököt – ugyancsak apámtól örököltem, mint ahogy a Búvár zsebkönyvekhez hasonlóan ő változatlanul hozzájárult eme sorozatom gyarapításához is: a vadászírók hazai (A néma erdőben) és külföldi (Ébred a dzsungel) kalandjairól szóló szemelvénygyűjteményeket apám tette föl a polcomra, mégpedig különösebb apropó (karácsony, születésnap, efféle) nélkül. Soha nem bántam azt, hogy ily módon akár szándékoltan, akár (valószínűleg inkább) különösebb koncepció nélkül formálja az ízlésemet. Egyrészt azért nem, mert végtére is minden tőle származó könyvvel már akkor is, utólag visszagondolva is jól jártam, másrészt könyvek tekintetében mindenevő voltam – ami a kezem ügyébe került, igyekeztem elolvasni, s csak évtizedekkel később döbbentem rá, hogy rövid az életünk ahhoz, hogy a számunkra érdektelen műveket is végigolvassuk.

Gyermek- és kiskamaszkorom írósztárjai nagyjából ugyanazok voltak, akik az előttem lévő nemzedékeknél is. Faltuk Karl May, Jules Verne és Fekete István regényeit. Akkorra már kiment a divatból, és mi is meglehetősen avittnak éreztük, csak apáink és nagyapáink szájából hallottuk őket olykor-olykor May Károlyként és Verne Gyulaként emlegetni (érdekes viszont, hogy a Marx Károly és az Engels Frigyes változatlanul gyakrabban fordult elő, mint a Karl Marx és a Friedrich Engels). A Winnetou azonban jócskán átdolgozva és némileg lerövidítve volt csak elérhető – kivették belőle a német származású Old Shatterhand kapcsán sovinisztának és nacionalistának minősülő megjegyzéseket. Kicsit értetlenül álltam vele szemben, aztán persze próbáltam elfogadni, hogy a két vaskos kötet végén Winnetou meghal, hogy aztán újabb regényekben bukkanjon föl megint; talán ez is volt az oka annak, hogy az leágazásokat (főleg Az ezüst tó kincsét) jobban kedveltem, és szívesebben olvastam el újra meg újra, mint az ezeknél jóval lassabb és vontatottabb alapregényt. Verne akkortájt ugyancsak puha kötésben, egységes piros borítóban jelent meg (a címlap is változatlan volt mindegyiken, csupán a felirat cserélődött), ebből  a sorozatból még szegényesebb volt a gyűjteményem, mint a Delfin könyvekből – azt különösen fájlaltam, hogy a terjedelmes Nemo kapitány nem bírta a strapát, és a darabjaira hullott –, de szerencsére itt is kéznél volt a könyvtár az olyan kincsekkel, mint Grant kapitány gyermekei, vagy A rejtelmes sziget. Verne különben akkora hatással volt ránk, hogy kilenc–tíz–tizenegy éves korunk körül, amikor még nem érdekeltek bennünket a lányok, és a délutánok egy részét a napköziben a József Attila-lakótelep játszóterén töltöttük, újrajátszottuk, illetve folytattuk a Verne-regényekben olvasott kalandokat.

Beiratkoztam a vasutas művelődési ház könyvtárába is. Közel esett hozzánk: a kétszintes panelépület a pályaudvar és az autóbusz-állomás tőszomszédságában állt; már az eleve elnyerte a tetszésemet, hogy beton, tehát modern, és a könyvtárhelyiségekbe folyton besütött a Nap. Az sokkal kevésbé tetszett, hogy a könyvtáros nénik itt is véleményt nyilvánítottak a kölcsönzéseinkről – A lőcsei fehér asszonyt például csak úgy tudtam kivinni, hogy esküt tettem rá, hogy nem én, hanem az anyukám fogja olvasni. Az is okozott némi fönnakadást, hogy amennyiben így van, miért nem a kedves mama kölcsönzi ki személyesen; végül valahogy ki tudtam magyarázni, hogy neki nincs ideje könyvtárba járni, és különben is, én már be vagyok iratkozva, tehát így egyszerűbb, ám a hölgy ezután még egyszer a lelkemre kötötte, hogy nehogy elolvassam, ráérek még pár évet vele, adjon rögtön az anyukámnak oda.

   Nagyanyámék falusi házában is bőven volt könyv, őket ellenben egyszer se tudtam olvasáson kapni – nyaraláskor, a hétfői esti adásszünetek idején a főprogram a rádiókabaré volt, vagy nagyapám magyar nótákat tartalmazó kabarészalagjai. Pedig nyilvánvalóan olvastak, csak már nem akkor, amikor én ezt megfigyelhettem volna. Az ő könyvtárukat én dézsmáltam meg. Elsősorban A világirodalom remekei sorozat meglehetősen csúnya kivitelű – vászonba csomagolt, igénytelen borítójú –, ám annál gazdagabb tartalmú köteteit. Ennek a sorozatnak a darabjaiból minden lakásban bőséggel lehetett találkozni. Egy fél emberöltővel korábban adták ki (dömpingszerűen) őket – nagyszüleink nemzedéke számára, különösen vidéken, sok helyütt ezek az olcsó kötetek vetették meg a házi könyvtár alapjait: nem csak könyvesboltokban lehetett beszerezni, hanem postai úton is lehetett rendelni belőle, ilyenformán a legkisebb falvakba is eljutott Boccacciótól kezdve Gabriel García Márquezig a világirodalom. Amikor én akkorára cseperedtem, hogy ezek a könyvek szóba jöhettek nálam – némelyik megint csak idő előtt, de ez sem engem, sem másokat nem zavart –, az Állami Könyvterjesztő Vállalat már nem forgalmazta, és nem is nyomták már ezt a sorozatot, mégis, mivel a nagyszülők bevásároltak, minden lakásban jócskán volt belőle. A három testőrt vadásztam le először közülük, majd annak folytatásait. Utóbbi annyi kötetre rúgott, hogy nem értem a végére a nyaralás utolsó napjára – nagyanyám megengedte, hogy hazavigyem, ám a lelkemre kötötte, hogy vigyem vissza mind egy szálig mindet.

   Más kincseket is rejtett a szekrény. Például Hasektől a Svejket, nagy, vaskos, sárga kötetben, ami ilyen formán megint csak bekerült nyári olvasmányaim közé. Aztán Vidor Miklós Galambpostáját – egy romantikus úttörőregényt anyám idejéből. Továbbá Kittenberger Kálmán útleírásait, és egy régi olvasókönyvet a 20. század elejéről. Ez különösen lebilincselt. Egészen máshogy szólt, mint a mi iskolai könyveink: pátosszal, burjánzó jelzőkkel és gyakran hangoztatott hazafisággal. Avittsága taszított, idegensége vonzott. Különösen a Magyar Királyság földrajzi leírását olvastam el többször belőle: Erdély, Felvidék, tengerpart… Ízlelgettem az addig nem nagyon hallott kifejezéseket, és próbáltam értelmezni őket. Természetesen tudtam róla, hogy Magyarország néhány évtizeddel korábban nagyobb volt annál, mint amit én ismerek. Az effélét nem lehetett elhallgatni sem az iskolai történelmi atlaszokból, sem a Képes történelem köteteiből. Ám mindezt csak úgy mellékesen említették meg, erőltetett tárgyilagossággal, óvakodva tőle, hogy érzelem fűződjön hozzá. S bár azt szokás mondani, hogy nincsen olyan magyar család, amit ne fűzne rokoni kötelék valamelyik elcsatolt területhez, ránk ez nem volt igaz. Én legalábbis nem tudok ilyen szálakról, sem a szüleim, sem a nagyszüleim nem említették soha, ilyenformán nálunk Trianon problematikája sem létezett. Érzelmi kötődések híján tudomásul vettük az államszocialista Magyarország álláspontját, miszerint igen, Magyarország hajdanában háromszor akkora volt, mint most, és hát bizony a szomszéd országokban is szép számmal élnek magyarok, de ezzel semmi gond, azokban az országokban is szocializmus van (Ausztriáról nem esett szó), és különben is, a népek barátsága, az internacionalizmus szellemisége lényegtelenné teszi, hogy ki melyik országban lakik.

Második osztályos korunkban Bea tanító néni egyszer arra szólított föl bennünket, hogy mindenki vigye be másnapra az iskolába a kedvenc könyvét. Én Gárdonyi Gézától az Egri csillagokat vittem. Szép kivitelezésű, vaskos, mégis könnyen kezelhető kötet volt – ugyanez a példány áll mind a mai napig a polcomon, egyedül a színes védőborító szakadt le időközben róla, rajta Eger ostromának filmbéli fényképével. Ma is látom magam előtt, ahogy a tábla alsó, a kréták és a szivacsok tárolására szolgáló rekeszén sorakoznak a könyvek, hátukat a táblának vetve, s a megannyi Pöttyös Panni, Micimackó és Mirr-Murr között ott az én favoritom: az Egri csillagok. Gárdonyi bizonyára nem nyolcéves kisfiúknak, mi több, valószínűleg nem ifjúsági regénynek szánta: azáltal vált azzá, hogy bekerült az iskolai tananyagba, klasszikus példáját hozva annak, hogy egy mű gyakran az alkotója szándékaitól eltérően él önálló életet. Bea néni szájából semmi olyasmi nem hangzott el, amit a könyvtárosoktól annyiszor hallottam, miszerint ráérnék még ezt és ezt elolvasni – néhány évvel később, kötelező olvasmányként az osztálytársaim is a kezükbe vették az Egri csillagokat; én akkor már túl voltam a sokadik olvasásán. Rajongásig szerettem és lényegében ugyanígy szeretem most is ezt a regényt, meghatározó élménye volt gyerekkoromnak, rengeteget formált a történelem iránti vonzalmamon. Nem csak olvasni szerettem, hanem magamban rendre újrajátszottam Bornemissza Gergely kalandjait a Cecey Évával való romantikus szerelmétől kezdve (anélkül persze, hogy tudtam volna, mi az) a várostromig. Csak azt sajnáltam nagyon – ennek utánanéztem a nagyszobai szekrényen feszítő Magyar életrajzi lexikonban –, hogy hősöm élete nem sokkal az egri diadalt követően tragikus módon véget ért.

Természetesen a másik két történelmi ihletésű Gárdonyi-regény, A láthatatlan ember és az Isten rabjai is a kezembe került – utóbbi néhány évvel később, előbbi viszont igen hamar ugyancsak egyik kedvenc olvasmányommá vált. További meghatározó élményt jelentett számomra a Képes történelem sorozat, melynek a Búvár zsebkönyvekhez hasonlóan szintén igyekeztem minden egyes darabját beszerezni (egy híján sikerült, az évtizedes hiányt a felnőttkorba érvén antikváriumból pótoltam, akkor jutott a birtokomba a Korona és kard). Ez már magasabb iskolát jelentett A világ és az ember című képes gyermekenciklopédiához képest: rajzok helyett fényképekkel illusztrálták, és minden egyes kötete lendületesen, olvasmányosan, olykor regényszerűen megírva, ám mégis kellő alapossággal ábrázolta a témája szerinti történelmi kort. Nagyon népszerű sorozat volt, jószerivel nem akadt háztartás, melynek nagyszobai vagy gyerekszobai szekrényén nem díszelgett néhány darabja. Amikor ötödik osztálytól elkezdtünk az iskolában történelmet tanulni, a tanárnő nem győzött csodálkozni, hogy micsoda ismereteim vannak – lényegében mindet a Képes történelem köteteiből szereztem, napi rendszerességgel forgattam őket, s nem foglalkoztam avval (hogy is foglalkozhattam volna), hogy ezek is a marxista történetírás törvényszerűségei szerint íródtak, a hangsúlyt nagyban az elnyomó és az elnyomott osztályok évezredes küzdelmeire helyezve, továbbá jelentősen fölnagyítva olyan eseményeket, amelyek valójában legföljebb a munkásmozgalom történetét tekintve voltak jelentősek, az emberiség történelmében nem játszottak különösebben meghatározó szerepet. Mindez persze gyermeki tudatlanságunkban nem zavart se engem, se Péter cimborámat, se a hasonló érdeklődésű osztálytársaimat, akikkel olykor történelmi témákról beszélgettünk: természetes volt számunkra, hiszen ezt sugallták a tankönyveink és lényegében minden történeti témájú munka akkortájt (legyen az szép- vagy szakirodalom), hogy a történelem annak a folyamatnak a története, amely során évezredes harcok után végre a nép kezébe került a hatalom. Én ugyan a magam részéről fölöttébb sajnáltam, hogy Magyarországon nincs már király – úttörőmozgalom ide, káderképzés oda, titokban sokáig mérlegeltem annak lehetőségét, hogy vajon lehet-e egy szocialista ország egyben királyság is –, továbbá nincsenek lovagok, végvári vitézek, várúrnők, de tudomásul vettem, hogy ez a történelem, javarészt az élet rendje: győzött a nép, és örüljünk annak, hogy mi az elődeinktől eltérően nem elnyomásban élünk.

A történelem iránti, bizonyos szempontból talán megmagyarázhatatlan, de legalábbis sokak szemében korainak tűnő rajongásom csillapíthatatlannak bizonyult. Olyan volt számomra, akár a drog: felütöttem egy történelmi regényt, vagy a Képes történelem valamelyik ezerszer forgatott, mégis megunhatatlan kötetét, és máris egy másik világban találtam magam. Azt hiszem, noha ez akkor nem tudatosult bennem, a történelem ébresztett rá a panelban töltött napok, hetek, évek szürke egyhangúságára. Nem menekülni akartam a köröttem lévő, és lényegében véve soha semmilyen újdonságot nem nyújtó világ elől – hiszen azt se tudtam, hogy ebből menekülni kéne –, hanem fölépíteni melléje egy másikat: egy kalandosabbat, színesebbet, illatosabbat. Nem utolsó sorban pedig olyat, amelynek én lehetek a hőse – nem én, a görnyedt hátú, vézna, szemüveges legényke a rajzfilmfigurákat ábrázoló matricákkal díszített műanyag iskolai hátizsákjával, hanem én, a vitéz, a lovag, a várkapitány, a fejedelem… Még a Péter cimborámmal közös csavargásaink sem hoztak számomra annyi izgalmat, mint mondjuk Hegedűs Géza Erdőntúli veszedelem című regényének, vagy Stevensontól A fekete nyíl elolvasása. Hamarosan rájöttem aztán, hogy a kalandokat nem csak készen kaphatom másoktól, hanem én magam is kitalálhatom. Ebbe a magányos szerepjátékaimba nem vontam bele az osztálytársaimat, mondván, úgyse értenék, miről van szó, nem beszélve arról, hogy egy esetleges vetélytárs veszélyeztette volna a játékhoz fölépített hősi mivoltomat. Amikor egyedül voltam, fejben, leginkább hangtalanul, egyszemélyes szerepjátékot játszottam, melyben magam is megteremthettem a történelemkönyvek lapjairól kikandikáló világot – úgy, hogy én lehettem annak első számú hőse.