Tompa Mihály
Akit gyötör az élet, gyorsan öregszik.
A levert forradalom bronzérmes költője - Tompa Mihály
Állítólag a Nagy Triász (Arany-Petőfi-Tompa) egyik oszlopa, de bizony a mélyre kell kotorni, hogy találjak valamit. Nyilván abból következik, hogy lecsúszik a pulpitusról. A szakértők szerint azért, mert Tompa szerényebb tehetség.
És bár mélyről érkezik, mint Petőfi vagy Arany, keservesebben jut fel az aktuális Parnasszusra. Apja részeges suszter, anyja gyorsan meghal, nagyszülei mostoha viszonyok közt tartják. Később szolgadiák Sárospatakon: gazdag diákok inasa.
Papnak áll, kálvinista lelkész lesz – félig-meddig hitetlenül. Következik a forradalom, ott mozog a Pilvax-csapatban. Később a szabadságharc tábori lelkésze. Petőfi megsérti, a forradalom bukása után rövid börtön.
Harminckettő, amikor nősül. Kisgyermeke meghal, felesége gyógyíthatatlan beteg. Tompát nem kényezteti az Úr.
A gólyához című nagy versét az ország kéziratban olvassa, rajong érte, siratja benne a levert forradalmat. Feljelentés, a Bach-huszárok helybenjárásra ítélik, a faluját nem hagyhatja el. Akit gyötör az élet, gyorsan öregszik.
Ünnepelt költő, Arany barátja, de a dicsőségből nem jut neki se gyerek, se asszony. Az elátkozott kiegyezést (az elmúlt háromszáz év egyetlen virágkorának kezdetét) már nem bírja ki. A következő esztendőben meghal.
Tompa Mihály (Rimaszombat, 1817. szeptember 28. – Hanva, 1868. július 30.) magyar költő, a népi-nemzeti irodalmi irányzat egyik legjelentősebb képviselője, református lelkész, az MTA levelező tagja (1858).
Népregék és mondák című verseskötete (1846) sikert arat. 1847-ben a Kisfaludy Társaság tagjául választja. Az 1848. márciusi forradalom után indul Nép Barátja (Vas Gereben és Arany János lapja) munkatársa.
1849-ben Kelemérben kap lelkészi állást. Feleségül veszi Soldos Emíliát, s itt írja legismertebb versét A gólyához címmel. 1851. szeptembertől haláláig Hanva község lelkipásztora. 1852. július 6-án A gólyához című verse miatt letartóztatják és vizsgálati fogságban marad 1853. április 3-ig. Néhány hónappal halála előtt a Magyar Tudományos Akadémia nagydíjjal jutalmazza költői munkásságát.
Tompa Mihály: A gólyához
Megenyhült a lég, vidul a határ, 
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.
Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsugár és síró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van, s megdermedett.
Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóra, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet,
Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.
Házamról jobb, ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbeesést ne hallanál alól,
S nem félhetnél az ég villámitól?
Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted;
Nekünk csak egy volt! az is elveszett!
Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!
Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél, és sírván, megyen
Új hont keresni túl a tengeren.
A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.
Beszéld el, ah! hogy ... gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik...
A honfi honfira vádaskodik.
Testvért testvér, apát fiú elad...
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy ki távol sír e nemzeten:
Megutálni is kénytelen legyen!
