Leütés 11. – Rácponty – Mányoki Endre tárcanovellája
"Még hogy rácponty!" – fuldoklik csöndesen a hugom – "Apu utálta a halat..." Tudom, nem kéne nevettetnem, de ő akarja, hogy elmeséljem Szokolyát, a rácpontyot, a leleplezést. Ülünk a kórházfolyosón, ő a tolószékben, én mellette, mögötte, ahogy a lassú forgás engedi. Ezt se volna szabad, táncoltatni, mint gyerekkorunkban a forgószékkel, apu irodájában, a postán. El is viszi a férfinővér, nagy darab, ógmógó ápoló, röntgenre. Hátra nézni nem tud, de integet a hugom: "Majd folytatod..."
*
Utoljára bozótvirágzáskor, 1973-ban történt meg, hogy találkoztak a Mányokiak. Apámék tízen voltak testvérek, úgyhogy már gyermekkoromban volt alkalmam megtapasztalni a tömeget, legkivált nagyanyám születésnapján meg a sátoros ünnepeken. De ez más volt. Ezúttal egy egész tér volt teli a véreimmel.
Hetvenháromtól számoljunk vissza 300 esztendőt, s máris ott találjuk magunkat a fejedelem arcképfestője bölcsőjénél. Mi, Mányokiak. Kevés gondot csak az okoz, hogy ellenben olyan bölcső mellett, melyben a piktor porzotta termés gömbölyödött volna, nemigen állhatott senki a világon. Bibék voltak, nyilván szép számmal, s gyanítom, porzó is akadt; mi történhetett?...
Ama bölcső Szokolyán ringott, kézenfekvő volt tehát, hogy a Magyar Arcképfestők Szövetsége (csóválni ráérsz, olvasó!) itt akart szoboravatással egybekötött szülinapi tömeggyűlést tartani. S lám, amit mi nagyon akarunk, azt meg is cselekedjük! – volt vagy hatszáz Mányoki a téren, zicher törzsökös. (Elgondolkodom: hogy bírtak annyit összeszedni? Volt egy piktortégla a szervnél?)
Apámnak kiújultak a háborús sebei, anyámnak sürgős moshatnékja támadt, bátyám felszívódott az aszfalton, húgom papás-mamást játszott a Sziliék romháza rejtekében, nagyapám tíz éve meghalt, keresztanyám még mindig a korvetthadnagyát siratta, aki anno, a nász előtt, eltűnt az örök és végtelen óceánon; az egész rokonság roppantul el volt foglalva – én mentem hát el a nagy leleplezésre.
Korán érkeztem Szokolyára, de nem eléggé; éberebb leszármazottak halkan duruzsoló hada lepte már el a bozótostól kölcsönvett emlékparkot, melynek közepén, akár egy riadt kölyök, aki a pofonok elől frissen mosott lepedő alá menekül, ott állt, ha állt, a magtalan ős.
Beszorultam közénk. “Büdösek vagyunk kicsit”, morfondíroztam. Volt rá idő. Ácsorogtunk, izzadtunk; hétágra sütött az Isten napja. Egyre jobban irigyeltem a kőembert, „neki legalább van burnusza". Mozdulni sem tudtam. Hátamba csatakos, puha has nyomódott, egy óriásé, aki természetes jogot formált rá, hogy forró nyálcsöppeket fröcsköljön a nyakamba. Előttem meg (de igen!) egy púpos meg egy albínó bújt össze susmorogva. “Az összeesküvők itt vannak, de hol késnek a leleplezők?”, békétlenkedtem volna kínomban, ha odaföntről, szelektív hallás, meg nem sejdítem a szót: „rácponty".
“Beirdalom, nem tudod, mi az?, bame, hát ember az ilyen?, bevagdosom, dehogy hosszában!, a szálkák mentén!, bedörzsölöm sóval, félreteszem, hadd egye kicsit, jól meglevecsesíti a bőrét, aztán fölkarikázom a főtt krumplit, istenem, már hogy főzném hajába!, hiába?, hiába főtt krumpli, ez jó!, veszem a tepsit, kikenem az alját, mivel, mivel?, disznózsírral, aztán szépen rárakosgatom a karikákat, megsózom rétegenként, és még mielőtt azt az isteni pontyot a tetejébe raknám, alaposan megkínálom az egészet tejföllel meg dunsztos lecsóval..."
Anyám! – süvöltött el a lelkem Álmosliget felé. „Nem, fiam, a paradicsomot vetem először a vajra, de még előbb lehúzom a héját, az csúnyán felpöndörödik sütéskor. Csak amikor megfonnyadt, akkor kell a hosszába vágott paprikát belekeverni. Legjobb az a vastag húsú, annak nem zavar a bőre. Az a fontos, hogy a paprika, de főleg a paradicsom érett legyen, ez adja a rácponyhoz azt a jó kis édes ízt. Amikor már szinte kocsonyás, ráhányom a hajában főtt, kicsit még nyers krumplicskát, ujjnyira fölkarikázva, de kavarni akkor sem szabad, csak óvatosan összerázni. Azután jöhet egy-két evőkanál tejföl, és a sütőben jól összerottyantom az egészet. Tetejébe rakom a halat, meghintem a zafttal, megint egy kevés tejföl, és uzsgyi vissza mind a sütőbe!..."
Hátra kellett volna fordulnom, és hűvösen az óriás szemébe nézni: „Maga aztán nem kapott a szilvafákhoz kutyabőrt...", de a púpos ekkor, kibújván az albínó füléből, fölcsattant: ERDÉLY KÉRDÉSÉBEN DÖNTENÜNK KELL VÉGRE!
Másért aligha, de azért a kitörésért egészen biztosan én is megkaptam volna Trézsitől a bocskoros nemességet. Azóta sem tudom, Szokolyát messze elkerültem, hogy a posztamensen, a gyolcs alatt valóban ott állt-e a portréfestő portréja, vagy átverés volt az egész.
"Anyu sose főzött rác pontyot. Tót csaj volt, azt se tudta, mi az." Hosszú a sétálófolyosó, lassan bandukol mellettem a napsütésben. "Szerintem valami kocsmában lested el, később..." Még köhécsel, de a pipát a löketnyi oxigénnel már csak megszokásból tartja a kezében. A parkban rég elcsöndesült a bozóttűz, s a magnóliák olajos illata nem ér fel idáig. "Úgysem érzem a szagokat", mondja, és hazaküld. "Tudod, ki játszott papás-mamást a Szilivel!..." – lehet, hogy hallom elmenőben, de talán csak tudom, hogy mondja. "Az Enikő. Max az Enikő."
"Kapitány volt, nem hadnagy. A szobrot 75-ben avatták. Szerintem ott se voltál. Amúgy elmész a búsba albínóstul."
Az sms-ből ítélve meggyógyult...
A képeken Mányoki Ádám festményei: Önarckép (1711), II. Rákóczi Ferenc (1724), Podmaniczky János és Judit (1724, részlet)
A leadben Mikus Sándor: Mányoki Ádám mellszobra (részlet), Szokolya
