Juhász Gyula
(1883. április 4.–1937. április 6.)
Juhász Gyuláról köztudott, hogy élete folyamatos öngyilkosság. Az maga öngyilkosság, hogy élete nagy részét szülővárosában tölti, ismert a mondás, hogy hol lehet próféta az ember, hol nem. Tanár. Az alkotókedv szándékos rongálása az öngyilkosság egyik fajtája, márpedig tanítani és alkotni, még ha a múlt század eleje nyomaiban sem emlékeztet a mai viszonyokra. De egyféle öngyilkosság az is, hogy felfedezi a kirobbanó tehetség József Attilát, útját egyengeti.
És a nők. Megismeri Sárvári "Örök" Annát, aki színésznő. Színésznőt komolyan venni is az öngyilkosság egyik válfaja. 1914. március 6-án a pesti Nemzeti Szállóban mellbe lövi magát szerelmi bánattól gyötörve. A golyó és a szerelmi bánat együtt pedig a legprofánabb öngyilkosságot képes előhozni a bánatos költőből.
De minek nevezhető, ha üdvözlő verset ír a rövid lefolyású proletárdiktatúra elé? (Magyar nyár 1918). Vagy hogy 1919-ben Forradalmi kiskáté című publicisztikában köszönti a proletárforradalmat? Mondhatjuk erre, hogy ok, rendben. A költő a forradalom szinonimája. De ezt a proletárokat váltó új éra nagyjaival kellett volna megbeszélnie, mert munkáját elveszíti, nyugdíjat nem kap. Tíz évet kell kihúznia. Tíz év nyomor ugyancsak öngyilkosság.
Babits (a jó barát) elsők közt ítéli oda Juhász Gyulának a Baumgarten-díjat (1930. és 1931.), de egy szint fölött az ösztöndíjszerű B-díj is megalázó, alamizsna. Némi önérzettel az alamizsnába is bele lehet halni.
De az sem a kiegyensúlyozott élet jellemzője, hogy egyszerre barátja Babits, Kosztolányi és Szabó Dezső. És az sem, ha egy költőt megpofoznak. Juhász Gyulát gyors egymásutánban kétszer verik meg a városában. Először egy Balogh Lajos nevű százados pofozza meg, rugdossa le a városháza lépcsőjén 1919 májusában, amikor egy tanárgyűlésen közbeszólásával védelmébe vesz valakit, akit nem kellett volna. Másodszor a Tisza-parton sétáló szakállas, feketébe öltözött papos költőt fajvédő diákok zsidónak nézik és megtámadják.
Szűzen hal meg. Nehéz ügy. Soha nem volt nője, csak epedezett, vágyakozott, őrülten a dologért, ami a nő. Maga ez az őrület, ha kibontanám, 120 000 karakter. Ha hozzáteszem, hogy reménytelen epedése, soha be nem teljesedő vágyakozása epedőbb, kitartóbb és elvakultabb, mint – tegyük fel gonoszul – aki három nő után eped egyszerre, de abból legalább kettő nem üget tovább, lelassít, megáll, szétrakja, nem ugrik el. Talán ennek köszönhető, hogy egyszerre lángoló és nyöszörgő szerelmes versei maradóbbak (minthogy a szerelem egyszerre lángol és nyöszörög), mint balos, forradalmi lírája. A forradalom megállt ugyanis. Széttette. Benyelte az országot. Juhász Gyulát is. Döglődött is benne, ahogy kell. Ezredvégi embernek sok újat aligha mondhat balos költő a forradalmi igazságról és igazságtalanságról.
A hírek szerint váci kispapként elkapta őt homokos szobatársa. Végtelen, kiheverhetetlen traumát okozott szegénynek. Lehet, többször megtörtént, ha ilyen hosszú a trauma. Móra Ferenc – aki Szegeden közelről ismeri – azt mondja: „…a nő után való mérhetetlen vágy és a nőhöz való közeledni nem merés betege. Serdülő gyermek maradt mindmáig…”
Az Anna-versek alanyát és múzsáját, Sárvári Annát („Nusika”) majdnem kínpadra vonja az agybeteg Juhász Gyula rajongói kör, miután a személyét azonosítják. A tehénformátumú színi démont, aki szőke, kék szemű – és másfél mázsa – írta volt József Attila róla, Nagyváradon látja egyszer a költő, aki viszont nem látja egyszer sem a költőt, észre se veszi. Nem viszonozza a rajongást (verset se ír hozzá), fogalma sincs arról, hogy a világon van.
Ady Endre is hasznos tanácsokkal látja el a nőkkel kapcsolatban Juhász Gyulát, oldandó a „beteges szenzibilitását”, ellátja ugyan, de milyen tanács adható egy szűznek, aki úgy akar maradni? A szüzesség a szenvedélye.
Talán Juhász Gyula jobban jár a permanens kielégületlenséggel, vággyal. A vágyakozás inspirálóbb, attraktívabb, meghökkentő alakításokra készteti az epedő férfiembert. Aki vágyakozik, emeli a seggét.
Juhász Gyula folytonosan vágyott, a vágy döngette a fejét, borzolta a bőrét, sarkallta, serkentette. Aztán reggel megint vágyta. A nem lévő nőt.
Juhász Gyula (Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6.) költő.
Juhász Gyula
Van, aki tévedésből...
Van, aki tévedésből jő e földre
És itt mindvégig idegen marad,
Szeret kisétálni a temetőbe
És várják őt egy másik csillagon,
Magányosan kószál és eltünődve,
Szívében a titok s a fájdalom
Az emberek között
Anna örök
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.
