Tar Sándor
Író, szociográfus, munkásíró, művezetőíró, és mi is még. Aki nem tudja, mi még, ne tőlem tudja meg. Ne tudja meg egyáltalán. Olvasson, ha jót akar. Mostanában újraolvasom a régi Tarokat. Hátha elnyomja a "mi még"-et.
Mégis elmondom kényszerűségből – röviden – a kapcsolódó történetet, ne álljon itt ilyen szerencsétlenül. Ülök a gépben, ahogy szoktam, vasárnap este van, rakom fel a terasz.hu-ra (az azóta elhunyt) Magyarország legidősebb bloggere, Ferenczy Hanna heti naplóit, aztán Kozma Györgyét, azaz Gyuri Kozmoszét, amikor bekong Debrecenből egy mél, meghalt Tar, tudok-e róla. Nem tudtam. Napok óta nem látták, így a következő mél, reggel rendőrök törték rá az ajtót. Így történik a magára maradt emberrel. Vagy a magára hagyottal, gondoltam azonnal.
A magyar irodalom különös alakja 1941-ben születik Hajdúsámsonban. Eredetileg fegyver-, lőszer- és robbanóanyag-technikus. 1992-ig a Medicor Művek debreceni gyárában dolgozik. 1978 óta (nem tudni meddig) szolgálja a III/III-as ügyosztályt. A tényt, miután nem titkolhatta tovább, 1999-ben vallja meg a nyilvánosság előtt.
Művei francia, finn és német kiadóknál is megjelentek. Tucatnyi kötetét számos, egyebek közt Év könyve díjjal (1995), József Attila- (1997) Márai Sándor-díjjal (1999) ismerték el. Forgatókönyvíróként Molnár György Egyszer élünk és Gothár A leghidegebb éjszaka című filmjét jegyezte – előbbiért elnyerte a 31. Filmszemle Legjobb forgatókönyv-díját. Utolsó munkája A fény ösvényei. Főbb művei: 6714-es személy; Miért jó a póknak?; A te országod; Minden messze van; A mi utcánk; Szürke galamb; Lassú teher.
Ennyi. És még annyi, hogy első kötetünket párhuzamosan szerkesztette Ördögh Szilveszter a Magvetőnél. A szerkesztőség felbolydulva, csillagra bukkantak. És valóban. Majdnem negyven éves ekkor. Én majdnem harminc. Úgy figyelem, olvasom őt, mint a katonatársak, akik együtt húztak csizmát.
Másfél nappal korábban szombat reggel is itt ülök. Rakom fel az aktualizált, elképesztő összeget felemésztő Nagy Könyv projektet, azután a híradást a kétnapos Móricz-emlékülésről, a műKEDDvelő 2005 első negyedévi programját, Egressy Zoltán a Tháliában frissen bemutatott Madách-drámáját Majtényi Anna szerepében Kiss Marival, amit mindenképpen meg akarok majd nézni. És ugyanígy, baloldalt, kívül a szemmezőn de foltként látom a monitorról, a Nap-keltében Moldova, a nagy magyar író osztogatja a tanácsokat, hogy Tar hová, merre menjen, Verebes derűsen szuszogva kontráz.
Az a Tar Sándor tűnjön el a pályáról, akit Moldova által rajongva szeretett Kádár János vértesei és janicsáragái pofoznak be a III/III-ba. Hogy aztán beleszakadjon, beledermedjen. Végül belehaljon. Évekbe telt, míg kihevertem a 99-es ÉS Tar – Kenedi János levélváltást, és az azt követő vérhabos, sértett vitát. Eörsinek adtam igazat. Nem tehettem mást. Évekbe telt, míg összehoztam Tóth Erzsébet bölcs interjúmondatát „nem tudom többé úgy olvasni”, csak azzal a haraggal, dühvel, amit az eset kipattanásakor éreztem.
Moldova nyitotta fel a szemem. Moldova, a nagy szemnyitó. Hát ezek, nézem a szemfelnyitás után, mindent megtehettek. Két rendőr tanúval elítélhettek húsz évre. Verhették a szeretőd, feleséged, gyerekeid, verhették apádat, anyádat a szomszéd cellában – az ESZME nevében. Verhettek téged is húsz órán keresztül váltott lovakkal. Aki felakadt a hálón, annak vége. A piros pacsirta Moldova megjegyzi, őt is figyelték, még ilyen szörnyűséget! Tizenhat évvel a rendszerváltás után megtörténhet Gyárfás közszolgálati műsorában, hogy tele pofával ironizáljon a kiszolgáltatott Tar Sándoron, és senki nem rúgja seggbe egyszerre a riporterrel, a főnökkel, és azzal, aki ezt az egészet közszolgálat címén fizeti. Mintha nem változott volna semmi. Döglődünk a langyos szarban – gondolom, pontosan ezt gondolom 2005 hideg januárjában.
Tar Sándor, Hajdúsámson, 1941. április 5. – Debrecen, 2005. január 30., magyar író, szociográfus.
"1975-ben másodszor dolgoztam az NDK-ban. Először 1967 és 70 között voltam kint. Rengeteg anyagot gy?jtöttem össze, gondoltam, ezeket össze lehetne dolgozni. Sejtettem nagyjából, mi a szociográfia, de nem tudtam, hogy mi az. A szövegem ilyen fegyelmi jegyzőkönyvek anyagára, például kisebb-nagyobb fegyelmi ügyekre, verekedésekre épült. Csodálkoztam, hogy egyáltalán megnyertem a pályázatot. Csalog Zsolt lett a második helyezett, vele aztán öszsze is barátkoztam. Rajta keresztül ismertem meg Kenedi Jánost, akinek sokat köszönhetek. Később a barátommá is lett. Mondta, hogy olvasta az írást, nagyon tetszik neki, és tudja, hogy letiltották, mondván, hogy a német érdekeket sérti. Ettől kezdve, amit írtam, azt állandóan neki küldtem el, tehát a rendőrség után mindig ő olvasta először, mert hogy általában fölbontották a neki szánt küldeményeket. A fene tudta, hogy ő ilyen ellenzéki, meg mit tudom én, micsoda. Akkor ez különösképpen nem is érdekelt."
"Gyermekkorom óta megszállott módon olvasok. Egyfajta elvágyódást fejezett ki az olvasásba való elmerülés. Elvágyódást abból a világból, ahol nem volt jó élnem, ahol nem éreztem jól magam. Csak egy más világ legyen, amibe az ember beleélheti magát, aztán képzeletében tovább szőheti a történetet, amikor dolgozik, vagy éppen nem csinál semmit."
"1964 körül léptem be a pártba, végül is 23 évig voltam párttag, és egy évvel az összeomlásuk előtt léptem ki, 1987-ben."
1976-ban megnyerte a Mozgó Világ szociográfia pályázatának első díját.
Jelentősebb díjak:
1989 Darvas József-díj
1994 Nagy Lajos-díj
1995 Év Könyve Díj
1996 Szabad Sajtó Díj
1997 József Attila-díj
Főbb művei:
6714-es személy;
Miért jó a póknak?;
A te országod;
Minden messze van;
A mi utcánk;
Szürke galamb;
Lassú teher
"Mikor olvasni kezdjük, azt gondoljuk, az átlagemberről ír. Mire a végére érünk, úgy érezzük: »átlagember« – ilyen nincs.
Ember van. Sosem átlagos.
Sors van. Sosem banális.
Szenvedés van. Sosem fordulhatunk félre.
Ez az író nem bánja, ha kiderül: érzelmei vannak.
Magyarországról ír. Csalódottakról és megcsalatottakról, jobb sorsra érdemes álmodozókról. Sokat tud arról, amit leegyszerűsítve úgy nevezünk: kiszolgáltatottság. Mindig két pólus köré gyűlnek magnetikus mondatai: egyik a rendet hazudó káosz, másik az emberi természet.
Bizonyos, hogy napjaink egyik legjelentősebb írója Tar Sándor."
(Magvető Kiadó, 1998)
"Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud."
(Esterházy Péter Tar Sándorról) (320)
