Támadás költészet napja előtt
Az első pompás reggelen, a költészet mókától sem mentes ünnepe előtt néhány nappal négy találat. Két kilences borítja a frissen kiültetett paradicsompalánták tíz százalékát, egy érintő hatos a szépen fejlődő borsófészkek közé, negyedik a kút mellé, nullát érő gyakorló lövés.
Helyes kis buckák. Gyönyörködnék, ha libalegelőn vagy a szomszéd kertjében gömbölyödnének. Meghatódhatva, lám, késett a tavasz, a tél utolsó balcsapottjával lefagyasztotta a mandulavirágot, gorombáskodott a barackkal, a májusi cseresznyével, de a nagy, látványos összefüggéseken, a lényegen, hogy újjászületés, hogy pompásan bizsereg, az ébredés vad kezdetén nem változtatott, nem volt képes. Nincs annyi erő.
Annyira mégsem vagyok természetbarát adott pillanatban, ha a reggeli teraszról fenséges is, megható is, hogy azonnal ne azt mondjam: Ha ez a kurva vakondok kicsit odébb jön, kivégzi a kacska lábú gyengécske paprikákat, az éppen levelet bontó reteksort. Tudom, hogy a cserebogár pajor, hogy a vérnősző lótetű, ők az igazi ellenség, a vakondok csak megtúrja, mégsem erre gondolok első pillanatban.
Na. Elő a tudománnyal. Sörösüveg nyakáig beásva, belefütyül a dunai szél, a vakond muzikális alkat, ezt a hangszínt nem viseli, átalköltözik a harmadik szomszédba. Humánus megoldás. A borsó-találatot finoman kibontva, elhelyezem az üveget úgy, hogy feneke az üres lyukban legyen, a levegő közvetítse a búgást.
Másik tudomány: petróleumba áztatott öreg frottír zoknit lenyomni a járat torkán. Nincs petró, csak hígító, megkérdem a szomszédot, neki sincs. A petróleum léte vagy nemléte eltűnt a közéleti problémahalmazból. Van viszont harmadik tudománya: vékony gumicsövön őrölt borsot fúj a járatba. Ő méregerős bódogi paprikával keveri, évek óta beválik. Odakölcsönzi a speciális vakondriasztó csövet, minden jót kíván, csókoltassa az asszonyt.
Negyedik tudomány: kénlapocska. De tizenvalahány éve Clintonékkal együtt aláírtam a vegyi egyezményt, kénlapot nem illik. Amit nem illi, nem illik, ha kényelmes megoldás volna is.
A következő reggel: fütyül az üveges ellencsapásra. Éjszaka megszórja a kertet. Két évelő eper, hat paprika az áldozat. És nem tudni, mi okból, módszeresen bombázza a nyomókút környékét. Összesen tíz belövés. Most jöhetne egy kóbor vadászgörény, mondom. A föld átmelegedett felső emeletén rajcsúroz a veres nyakú kukac, a bulldogpofájú pajor, miattuk-értük haragszik, nem ellenünk ez a szeretnivaló kis ragadozó, miközben szétdúrja a veteményest, végigcsatornázza, hogy a majdani locsolás se érjen semmit.
Nem így van: káromkodom, mint a kocsis. Bizonyos helyzetek könnyebben oldhatók szitokkal. Vakondok dolgában a finomkodás gyomorra mehet, főleg, ha a finom lélek maga görnyed (amikor a dereka fáj, térdel) a kertben, mert a gyerekei utálják a földmunkát. A Kosztolányi-strófa nem hatékony, nem megfelelő, nem ellenfél. A vakondok fütyül Kosztolányira.
A következő reggelen eldöntve: vissza a gyerekkor hagyományos, eddig nem ismertetett technikájához. Hajnal. Kézben a kapa. Koncentráció. Figyelem. Ahol mozdul, morzsálódik a csúcs, odaosonni, belecsapni boka alatt a buckába. Persze a dolog nem ilyen egyszerű. A vakond jobban hall, mint a fülesbagoly, mint a belügy III/III ügyosztálya. Hat elágazással odébb jár, mikorra lecsap a kapa. Ráadásul nem menekül, elkocog csendesen és röhögve titkos földalatti járatai valamelyikén. A negyedik reggelig, ez van ma, költészet napja, húsz százalék terménykár a veteményeskertben.
Ebből tíz százalék az ellenség, tíz a kapa. De állok a vártán rendíthetetlenül. Elsodor a bosszúvágy, elkap a vadászösztön. Kilencig vadászat. Utána reggeli, majd géphez ülök, megírom a csatát, a pillanatnyi állást, hátha kiderül, hol hibáztam. A tárca – többek közt – erre is alkalmatos. Az alany nem előre, visszafelé gondolkodik.
