Csokits János 1928–2011
Budapesten jogásznak készült, de a Mindszenty-perből azt a tanulságot vonta le, hogy a kommunista Magyarországon a jog, mint olyan, elvesztette klasszikus értelmét és tartalmát, tehát az első adódó alkalommal kiszökött Ausztriába, majd Párizsban telepedett le. Egyike azoknak, akik emigránsként lettek magyar költők.
1960-ban hosszan időzött Londonban és elmélyítette barátságát a kor legígéretesebb költő-tehetségével, Ted Hughes-szal. Csokits János a távolból is mindig szoros figyelemmel kísérte a magyarországi irodalmi életet, és erősen hatott rá Pilinszky költészete. Erről beszélt igen lelkesen angol barátjának, aki – bár a szigetország költői ritkán vállalkoznak kis országok kortárs verseinek angol műfordítására – elkezdte Pilinszky János legütősebb költeményeinek angolítását, Csokits János nyersei alapján, mégpedig – ahogyan ez nyugaton szinte általános gyakorlattá vált – szabadversek formájában. János, a perfekcionista, belátta, hogy a formahű fordítás – angol felfogás szerint – gyakran ront a vers intellektuális tartalmán, s már csak azon igyekezett, hogy Hughes átérezze, mi rejlik egy-egy Pilinszky-vers mélyén. Ebben sikerrel járt, Ted Hughes fordításai jó versek, s mivel a fordító közben parnasszusi magasságokba emelkedett, bevezetett költővé tette Pilinszkyt vájtfülű brit irodalmi körökben.
Csokits János főként a müncheni Látóhatárban közölte verseit, 1959-es költeménye, a „Ha elmondom, mi történt velünk” híressé vált a nyugati magyarok között, különösen az utolsó sorai: „...levelet írnak, pénzt kínálnak, / megmondják azt is, mit csináljak; / talán, ha nem tartom nehéznek, / a nagy történelmi perben / tanúnak beidéznek, / csak, kérik, ne nézzek oly leverten, / emlékeimből ne idézzek, / és mondjam, hogy mindent kihevertem.”
Szabó Zoltán örömmel válogatta be Csokits verseit 1959-ben a Londonban kiadott „Kilenc költő” című emigráns-antológiába. János azonban oly igényes volt önmagával szemben is, oly sokáig szelektálta nem túl gazdag termése gyöngyeit, hogy önálló kötete végül hatvan éves koráig nem jelent meg.
1963-ban a Szabad Európa müncheni központja alkalmazta, végre volt biztos anyagi támasza. Bár a bajor fővárosban, az Új Látóhatár körül, mozgott valamicske irodalmi élet, a rádió Csokits Jánossal főleg kulimunkát végeztetett, a kulturális rovatban ritkán engedte csak mikrofon elé. Így a költő kapott az alkalmon, amikor a londoni BBC Magyar Osztályánál ürült státus. Ott Cs. Szabó Lászóval és Határ Győzővel is együtt dolgozhatott, és a rutin-munka mellett írogathatta gyakran elég szürreális, vagy éppenséggel epés rádióesszéit angol furcsaságok és napihírek ihlette témákról. Például a londoni hagyományos évi virágkiállításon bemutatott húsevő dzsungelnövény láttán elmélkedhetett arról, felfalják-e idővel ezek a veszélyes szép virágok az emberiséget.
János örökölt csinos összeget valamiféle amerikai nagynénitől, szép lakást vett magának, s legényember lévén barátait oda csak aperitif-re hívta (Csernus Tibor festménye díszítette a szalont), majd e bemelegítővel a sarki kiváló francia vendéglő, a Pomme d’Amour volt a következő stáció, a meghívás csúcspontja. Idővel egy angol hölggyel kötötte össze életét, de csak ideiglenesen. Amikor a BBC nyugdíjazta, London zsibongásából, mindannyiunk meglepetésére, Andorrába költözött. Ő lett az egyetlen andorrai magyar költő. Andorra állóvize többé-kevésbé megfelelt volna a békés mediterrán környezetre vágyó embernek, de a szomszéd házban fiatal zenészek laktak, állandó ricsajt csapva. Ez már a rendszerváltás idejére esett, s Csokits János hazatért. Mégpedig Tatára.
1988-ban jelent meg az első kötete, a „Látogatás egy égitesten”, 1992-ben érdekes könyvet írt „Pilinszky Nyugaton” címmel. A 2005-ös „Testvére minden kőnek” kötet után Csokits János elnyerte a József Attila-díjat. Tatán is megbecsülték, a megyei könyvtár adta ki a BBC-ben elhangzott rádióesszéit és irodalmi kritikáit. Utolsó válogatott kötete, a „Sötétedés”, mintha arra utalt volna, hogy az élet nem végtelen.
Fotó: mkdsz.hu
