Mindig más és más műfaj érdekel

2011. február. 07. - 16:13

Szécsi Noémival beszélget Onagy Zoltán

Nehezíti-e a novellaírás egy regény születését? Ősfeministává kell-e válnia Simone de Beauvoir fordítójának? Milyen érdekességeket kínál az Utolsó kentaur? Negyvennyolcas emigránsok asztaltáncoltatása, avagy romantikus melodráma.

– Rögtön itt a tavasz. Hogy érzed magad? Hogyan jössz ki a télből?

– Éppen azzal küzdök, hogy végleg átszoktassam magam valamiféle makrobiotikus étrendre, amit laktóz-intoleranciám (tejcukor érzékenység – a szerk.) miatt orvosi tanácsra követnem érdemes. De amint regényeimből kiderül, hiszek benne, hogy az „ételünk az életünk”. Szóval a közeli bioboltban már nyújtják felém a szejtános szendvicset, amint belépek, és a tejeskávé, sajnos, már csak messziről integet. Néha macerás betartani, de legalább sosem vagyok beteg, és többet tudok dolgozni.

– Anya vagy, feleség, író és fordító. Nem irigyellek. Az anya és a feleség még elfér egy kalap alatt, de az író és a fordító aligha. A napokban írónak indult újságíró barátom azt mondja, ha végignyomja a napi penzumot, nem bír a gépre nézni, nemhogy novellán agyaljon. Pedig a novella nem regény, amihez távlatok szükségesek.

– Ha újságíró lennék, nyilván nem tudnék regényt írni, többek közt ezért is hagytam fel vele. Nem tudom megosztani a figyelmemet, így rendszerint gyorsan letekerek néhány fordítást a megélhetés miatt, aztán igyekszem megoldani, hogy jusson időm kizárólag a regényre. Ezért nem szoktam novellákat írni: rövid művekért nem érdemes az írásba beleállni, érte köveket mozgatni. A legutóbbi regényem különösen sok kutatást és bizonyos értelemben sok önfeláldozást is igényelt. De ezzel nem panaszkodni akarok, hiszen örülök, hogy akad munkám, van hivatásom is, és a kettő összehangolható. Lefordítottam egy populáris könyvet, hogy két hónapig kizárólag írhassak, a kiadóm is segített, az év végén pedig Brüsszelben írtam és kutattam egy egyhónapos írói ösztöndíj révén.

– Látom, te fordítottad Simone de Beauvoir Amerikai szerelem, levelek Nelson Algrennek című vastag kötetét. Ehhez szinte bele kellett bújnod az ősfeminista asszony bőrébe. Sikerült?

– Kamaszkoromban lelkesen olvastam Simone de Beauvoir műveit, és magamat is hasonló szerepben képzeltem el, de szerencsére az élet nem volt olyan kegyetlen, hogy valóra váltsa ezt az álmomat.

– Számomra ebből az egész Beauvoir-jelenségből két, egymást kizáró tény nyílik ki. Az első, hogy a szerelmes nő aligha lehet feminista, de ha mégis hirdeti, ott valami nincs rendben. Aki pedig – Magyarországra ez jellemző – nyomja szikrázva, annak nem jutott férfi, akit szerethet, aki szeretheti. Minthogy szóról szóra végigmentél az Amerikai szerelem című levélgyűjteményen, hogyan pontosítanád?

– Ami Simone de Beauvoir-t illeti, minek ment volna Amerikába Nelson Algren után? Ő akkoriban fürdőzött sikereiben, beutazta a világot Sartre oldalán, és a szerelem így is, úgy is elmúlt volna. Nelson sem akart Európába költözni Simone-ért.

– Tavaly jelent meg legújabb regényed, az Utolsó kentaur, ahogy nevezed, társadalmi lektűr. Hallom, leadtad a következőt. Mit kell tudnunk róla?

– Tavalyelőtt jelent meg, évente azért nem írok meg egy regényt. Volt olyan ismerősöm, aki azt mondta, félt tőle, hogy mostantól ilyen könyveket fogok gyártani, de engem mindig más és más műfaj kezd el érdekelni. Másrészt a Kentaur megjelenése azt hozta, hogy sok olyan ember olvasta el, aki egyébként tart a kortárs irodalmi művektől, és ha tetszett nekik, más műveimet is kezükbe vették. Azt a regényt, amelyet most fejeztem be, legalább négy éve tervezem. 1848-as emigránsok köreiben játszódik, az asztaltáncoltatás divatja idején, de mindez csupán körítés, mert ez egy igazi romantikus melodráma, ahogyan azt én elképzelem. Nagyon régóta vágytam rá, hogy írhassak egy olyan romantikus regényt, amelyet a saját korában nem lehetett volna megírni. Én magam nehezítettem meg azzal a dolgomat, hogy a regény több európai helyszínen játszódik 1853-54-ben, és legalább húsz szereplőt mozgat. Az idegen közeg mindazonáltal segített is, hiszen így nem kellett kizárólag a magyar művelődéstörténeti forrásokra támaszkodnom.

– Rácz Zsuzsa a Pen Club új titkára, aki a Nők éve jegyében szeretné a szervezet tevékenységét folytatni 2011-ben. Mit gondolsz erről?

– Tudom, hogy a szépirodalom köreiben divat leereszkedően emlegetni Rácz Zsuzsát, de ezzel nem értek egyet. Ő energikus és karizmatikus nő, aki ugyanolyan jól megállja majd a helyét ebben a szerepben, ahogyan a Terézanyu-könyveket is sikerre vitte. Megvan benne az a szervezőerő, ami egy ilyen poszthoz kell, van elképzelése a nők közéleti szerepét illetően, és rendkívül tájékozott a női irodalomban. Nem vagyok tagja semmilyen irodalmi szervezetnek, úgyhogy még azt is mondhatnám, hogy nekem aztán egál, hogy ki lett minek a titkára, de Rácz Zsuzsának drukkolok, és sok sikert kívánok.

– A jövő hónapban kerek születésnapot ünnepelsz. Ez is határ, még nem életveszélyes, de számottevő. Ha visszagondolsz a húszéves Szécsi Noémi nevű fiatal lányra, mennyire emlékeztet mai állapotod arra, ami az ő vágya, terve volt, amit elképzelt? Persze, ha emlékszel egyáltalán.

– A három és az öt valóban kerekded számok. De nem vagyok kétségbeesett. Legalábbis nem mindig. Húszéves koromban nem írtam és nem akartam író lenni, hanem nyelvész vagy irodalomtörténész, esetleg műfordító, úgyhogy a mostani szakmai állapotomat illetően nem szőttem terveket.

Szécsi Noémi 1976. március 29-én született Szentesen. 1994-ben kezdte tanulmányait az ELTE BTK latin szakán. 1996-tól ugyanitt angol és finn szakon tanult, majd 2001–2002-ben diplomázott. 2005 óta műfordítóként dolgozik. Férjével és leánygyermekével Budapesten, a Ferencvárosban él.

Művei: