Leütés 9. – A feltámadás nyomorúsága – Mányoki Endre tárcanovellája
Doktor Mauyori Euobe özépeletai atomredaktor feltámadt. Noha meg se volt halva. Fogalmazhatunk így is: gyakorolta a feltámadást. Ébredezett.
Kászálódott, tapogatózott, a papucsát kereste, s vonakodott kifelé fogat mosni. Miként a korai karikacsapás, ment minden rendben. Megtalálta a kefét, a tubust, és még a maradék fogait is arcának üregében. Meglelte a vécét, a fogantyút, s azt is, amire e kettő közt oly hasznos rábukkanni. Az ismerős fürdőszobába visszatérni már semmiség volt. Vizet eresztett, mosta kezeit, s a frottírba törülte.
A rest is duplán fárad, hát még az ostoba: kétszer kellett fordulnia, hogy egyszer vizet hozzon a kávéskannába. De került az is, por is, cukor is, tej is. És a bagó! – önként kúszott az ujjai közé, rábólintott a szúrólángra, és füstölgött keményen, keserűn, ismerősen.
"Jó ez, Istenemre, ez a feltámadás!" – mondta magának az atomredaktor. - "Nem lehet betelni vele."
Feltámadni hajnalban szokás, és Mauyori a szokások rabja volt. Feltámasztotta hát a laptop fedelét is, és várta izgatottan, mi bukkan elő a képernyőn. Mindig ugyanaz bukkan elő, akárhányszor támad föl a halandó. "Ez a jó az inkarnációban, ez a nyugalom" – gondolta a doktor, és nézte a monitort. "Huszonöt kicsi ablak, és mind mögött van mindig valami." Huszonöt kicsi ablak, mögöttük levelek, hírek, szótárak, iratok; félig készek és egészen készületlenek, dölyfösen véglegesek és esendőn tanácstalanok. Tények, állítások, kérdések; folyamatok és ívek; ellentétek és következmények – ezerszám, számlálhatatlanul ott, a huszonöt ablak mögötti végtelenben.
Rákattintott az egyikre, találomra. És bámulta a fehér monitort. Nézte, aztán kiütötte az ikszet: megynyugtata a jól ismert ikon. "Gyerünk, picinyem!" – biztatta a kurzort, de újra csak az ismerős üresség... "Beszart a gúgli.." Ám a többi ablak is a semmibe tárult. Se hírek, se levelek, se szótár, se lexikon. Az újságokban semmi, a könyvtárakban nulla. A katalógus ásít, a menetrend csupasz, a bankfiókot valaki kirabolta.
"Hogy a lőcs üsse ki a szemeteket..." – a káromkodás kitartott végig, s tovább is, mint amíg a modemet forgatta. Világított minden pici dióda, zölden, barátságosan. Még csak nem is hunyorogtak. "Özépeleta, te céda!" – kántálta a doktor, mint aki tudja, mi a teendő vészhelyzetben. Kihúzta a dugót a konnektorból, s elszámolt háromszázig. Visszadugta. Kigyulladtak az égők, villództak kicsit, azután megnyugodtak.
Az ablakokból még mindig hideg, fehér fény áradt befelé. "Megvakultam" – gondolta Mauyori riadtan. – "De hiszen mostam fogat!" És térült vissza a fürdőbe gyorsan. Ajtó, előszoba, villanykapcsoló. Fogkefe, vízcsap, törülköző. Sliccgomb, ülőke, fogantyú. Kávéskanna, víz, por, cukor. Cigaretta, öngyújtó, füst. Monitor, egér, kurzor – üresség.
Doktor Mauyori Euobe kirúgta a széket maga alól. Bekapcsolta a rádiót: serceg. Bekapcsolta a tévét: villog. Kirohant a függőfolyosóra. Az alsó szomszéd szedelőzködött. "Nálatok?!...." – de nem merte megkérdezni. Visszakullogott a kutricába, leroskadt a gép elé. "Rohadj meg..."
Aztán, mint akinek mentőötlete támadt, rákattintott a Wordpad ikonra. És nézte, óvatosan, fürkészve, mint egy ritka bogarat, a kinyíló lapot. Felül a menüsor, a vonalzó, alattuk az árnyékolt csíkkal körbevett mező, mint egy igazi árkus papiros a szürkéskék asztallapon. És fönt, a bal ficakban a villogó, ismerős vonalka.
Leszegte a fejét és vakon gépelni kezdett: "Doktor Mauyori Euobe özépeletai atomredaktor feltámadt." Már csak ki kellett nyitnia a szemét. Már csak egy pillantást kellett vetni a képernyőre, hogy lássa az ötvenöt üres betűhelyet.
A novellát Debreczeni Imre festményeivel illusztráltuk
