Onagy Zoltán: Infulenzia és dögrovás
Az infulenziához semmi nem hasonlítható. Haslövés, lábaknak törése, macskajaj, fekete himlő, pestisjárvány. Mind kullognak az infulenzia nyomában. Akinek haslövése van, nem ugrik le a postára, mert ma már le kell ugrania, feladni a küldendőt. A haslövéses pali vár, hátha mégis akad valaki, aki leviszi azt az anyagot. Lábatörött pali nem lohol fel a hegyre a kutyakajával, amivel kétnaponta kötelezően. Az infulenziás nem tartja komoly dolognak a betegségét, hogy amiatt ne reggelizzen, és lelki törést szenvedjen kedves kuvasza, aki a hegyi birtokot védelmezi, tehát lohol.
A himlőben szenvedő szomszédhoz nem érkezik szomszéd, hogy ugyan gyere mán, legyél olyan szíves, vigyük le a szekrényt a pincébe, mee' nem férünk tőle. A pestist nem is látom el abszorpciós hasonlattal, egy pestises az pestises, ajtaján a piros cédula, mint azt az iskolában olyan szépen megtanultuk, fertőző, békén hagyni, kész.
Egyet hagytam a végére, a macskajajt. A macskajaj ugyanis emlékeztet némileg az infulenziára. Szigorú fogadalmak megtételére serkenti a szenvedő alanyt, aki ezt komolyan is veszi, amíg módja van rá. Például, hogy nem megy ki az erkélyre mezítláb dohányzani. Hogy nem kíséri le az utcára barátnőjét fürdés után kabát és megfelelő előkészületek nélkül.
Az infulenzia, ha nincs itt, amíg nincs velünk, olyan, mintha nem is tudnánk, mit képes művelni, mert évről évre elfelejtjük.
Anyád!, néz utána az alany, miután megszabadult tőle. Soha többé ne lássalak! És úgy viselkedik, mintha soha többé nem látná. Csakhogy kérés, meghívólevél nélkül jön, érkezik. S ha már itt van, a legérzékenyebb felületre ront: önértékelési rendszerünket rúgja szét, teszi tönkre.
Mi, akik úgy tudjuk, futó elefántot a hátunkra kapjuk, földobjuk a kocsira, egyszer csak azt érezzük, emberfeletti kínokat kell kiállnunk, ha a karunkat emeljük. Szétnézünk, látta-e valaki. Azután megpróbáljuk még egyszer. De többször nem, mert beleizzadunk a fájdalomba.
Nem csak az ízületek fájnak, dehogy. Fáj a tüdő. Beszakad a hát.
Támad a nikotinhiány, de amikor rágyújtunk, mintha ciánban szárított libaszart szívnánk. Megöklendeztet. Fájdítja a szemet.
Több ponton égető-szúró fájdalommal belikad hat borda. Minthogy ülünk. Ülve végezzük nagy társadalomalakító feladatunkat.
Megpróbálunk változtatni a szék dőlési szögén, magasságán, távolságán. Ezzel annyit érünk el, hogy néhány égető-szúró likadással több kerül a hátra. Közben az előzők se múlnak el.
A hol szivárgó, hol eldugaszolt orr nem beszédtéma. A furcsa garat sem. A köhögés, a szem előtti szürke és még szürkébb hályog sem. Az sem, hogy a második nap éjszakáján, amikor majd megfojtja beteget egynémely dugulás, rettegve felmerül benne: lehet, meghalok? És komolyan kérdezi.
No. Konklúzió. Gyühet. Meg akarok halni.
Kérem szépen: mire van szüksége az infulenziával érintett férfiembernek, aki tud is, és kifejezetten utál is szenvedni? Nagyon tud, és nagyon utál.
Az okos férj, amint érzékeli, közeledik a baj, két napra, megelőzve az érkező infulenziát, mintaférjjé válik, porszívó, mosogat, fut boltba, mindenhová.
Úgy van: gyengéd, szánakozó, szeretettel teli, derűs asszonyra, aki ott sürög, ott forog, hozza a hideg vizes pelenkát, hozza a mézes hársfathéát, benyomja a lázcsökkentő kúpot (hehe), jóindulattal, elfordulva kuncog, hogy milyen elesett a teremtés koronája, és milyen jó, hogy ilyen elesett és szerencsétlen, szegényke. De mindebben ott a szeretet, a szerelem. Az anyag élő, egészséges állapota. Magyarán: talán nem élvezi annyira, talán nincs benne igazi rosszindulat.
