A fantasztikus színésznő – Jászai Mari
Tizenhat évesen königgrätzi markotányosnő (ezt nem fejteném ki bővebben szíves engedelmükkel, Jászai Mari a szüzességét veszti a königgrätzi csatában, az osztrák császár Velencét), kóristalány, kitartottja és persze menyasszonya a Népszínház igazgatóbizottsági elnökének (ez nyilván mindig így volt, lesz), vándorszínházi igazgató felesége. Kemény idők. Otthontalanság, vándorkor, Kolozsvár, azután a Nemzeti.
Nyilván ezt fedezi fel a kortárs kritika, amikor az első magyar feminista háborgásait teszi szóvá (Ady). Lengyel Menyhért (ezt idekopizom a Nyugatból, mert bizonyítéka a férfikíváncsiság álszent szemétségének) a Színész és közönség című kötetéről írja: „Érdeklődéssel, mert érdekes amit mond és jól mondja el – de el lehet képzelni, hogy mindezt egy más művelt elme is el tudná mondani –, sajnálattal, mert más könyvet várunk Jászai asszonytól – olyat, amilyet csak ő írhat meg, amely rendkívüli olvasmány lehetne – örök emberi dokumentum: Mert valóban az életéről és a művészetéről szólna.” Lengyel épp csak ki nem mondja, igaz, se pornóarchívum, se pípsó, ideje volna, ha Jászai nekiülne a bizonyos férfikönyvnek, hogy kikkel, hányszor és hogyan, különös tekintettel az irodalmárokra.
Jászai Mari élete, prózalenyomata abban segít, hogy belássuk, mindaz, ami ma velem, veled, vele, egyszer, de inkább többször megesett mással is. Száz éve, ezer éve. Elsuttogja, hogy a szenvedély, és a vele szövetséges ostobaság örök. És hogy a napok telnek. Érdemes odafigyelni jószemű mesterasszonyok tapasztalataira.
Jászai Mari levele Plesch Jánosnak (1908)
A legnagyobb magyar tragika 58 éves korában a nála jóval fiatalabb vidéki orvos iránt lobbant szerelemre. Őszíntén ír arról, milyen is az, amikor már mindent elértünk a karrierben, de valami mégis hiányzik az életünkből. Stílusában visszaköszön a színházi ember, aki minden érzelmet nagyobb intenzitással és pátosszal él meg, mint az átlag földi halandó.
Jászai Mari (1850-1926), született Krippel Mária mindössze egyszer volt férjnél: Kassai Vidor komikussal két évig tartott a házassága. Annál több szerelmet, viharos kapcsolatot jegyezhetett fel a korabeli sajtó, a színháztörténet-írás, és ő maga is, többször kiadott visszaemlékezéseiben. Az ismertebb „áldozatok” között volt Reviczky Gyula, Feszty Árpád és Szomory Dezső. A most közölt levélben említett János az utolsó, de talán a legnagyobb szerelem volt Jászai életében. Plesch Jánossal (1878-1957) 1908 augusztusában a rajeci gyógyfürdő-szanatóriumban ismerkedett meg, ahol a fiatal (sokak szerint törtető) doktor akkoriban már saját magánpraxisát folytatta: nyaranta a felvidéki Rajecen dolgozott, az év többi részét nyugat-európai magánklinikákon töltötte. Sokat lendített külföldi karrierjén, hogy 1917-ben feleségül vette a dúsgazdag német Gans család leányát, és Berlinben telepedett le. Barátai közé tartozott Albert Schweitzer, Bernard Shaw és Marlene Dietrich, de számos író, festő, diplomata, uralkodó családok tagja látogatta klinikáját és fényűzően berendezett kastélyát, korának egyik legdivatosabb belgyógyásza volt. (Állítólag Toscanini, mikor a Scala előadására elfogyott az összes jegy, a zenekarba állíttatott egy széket Plesch számára.) 1933-ban Hitler elől feleségével és három lányával Londonba menekült, és ott is hunyt el. Világhírét nem utolsó sorban annak köszönhette, hogy ő volt Einstein kezelőorvosa, levelezésüket a jeruzsálemi Albert Einstein Archívum őrzi.
A szenvedélyes kapcsolatról némi indulattal emlékezik meg Péchy Blanka Jászai-monográfiájában, „zseniális törtetőnek nevezi” a díva hódítóját, aki „pénzre, luxusra és címre áhítozott”. De szót ejt a kapcsolatról Plesch is a Londonban 1949-ben megjelent Janos: The Story of a Doctor című önéletrajzában (például Görgey Artúrral való megismerkedéséről, Jászai közreműködésével), és persze Jászai is, visszaemlékezéseiben, ahol lelkesedéssel vegyes rettegéssel ír minden találkozásukról és a távol töltött napokról.
A pár 1913 első hónapjaiban szakított, éppolyan viharosan, ahogyan szerelmük évei teltek: Jászai elégtételként és fájdalmai enyhítésére ötezer koronát kért és kapott a családtól – állítólag ennyibe került neki az ifjú orvos protezsálása, bevezetése a társaságba.
1908. szeptember 27.
Egy mesébe illő pályafutásnak Te tetted fel a koronáját János!
Te, és egy koszorú lett életem jutalma.
Hosszú szenvedésemért Téged adott jutalmul az Isten, pályám iránti forró szerelmemért arany babérkoszorút a hazám.
Mind a kettő egyforma csoda!
Mint teljesen műveletlen, bumfordi gyerekről, egyetlen szó szerep után azt írta rólam egy költő-kritikus: "azt hisszük előlegezhetünk ennek a kis leánynak egy levelet abból a babérkoszorúból, melyet egykor az ország fejére tesz". Az a jövendölés, nem hiába költő mondta, úgy teljesedett, hogy az ország szinte aranykoszorút hozott nekem a színpadra Elektrám hatodik előadása alatt.
Hanem a lelkem egyedül volt. Az nem ismerte a boldogságot, csak az egyedüllét rémeit, az önkínzást, a saját szemrehányásait, és azt a véghetetlen szomorúságot, mely a keresés csömöréből és csalódásából marad hátra a kényes, válogatós lélekben. Az "emberem" keresése iszonyú bűnhődésekkel járt. Mint a kelletlen vackort úgy dobáltam ki az embereket, és a sértett lovagok versben és prózában, könyvben és újságban busásan megfizettek hiúságukon ejtett karcolásaimért; természetes, hogy a látszat az volt, hogy egyiket a másikért zártam ki, hogy itt csupa csorgatott méz folyik az ajtómon belül, – pedig idebenn fogcsikorgatás és önkínzás folyt, mely ellen csak forrón szeretett könyveim adtak igaz gyógyulást és vigaszt. Igazán tisztának csak akkor éreztem magamat, ha tanulásommal egyedül voltam. Hogyne kerestem volna hát a magányt. Csakhogy, hosszabb-rövidebb időközökben – mint az Amazonok – megint hadjáratra késztetett a vér, hogy hímet hozzak haza magamnak – és megint elölről kezdődött az undor, a szemrehányás és bűnhődés. Ha valaki felvilágosított volna, hogy egy tál ételért még nem szükséges teljes armatúrámat harcba vinni, hogy ahhoz amira szükségem van, az én valódi mivoltomnak édes-kevés köze van; akkor ezek a kirándulások ezerszerte kisebb zajjal estek volna meg. De mivel a "különbik" részem is mindig mindenbe beleütötte az orrát, tehát mindig erkölcsi katzenjammer lett a vége a kirepülésnek, és soha, soha lelki egyesülés. A lelkemnek csak kínlódás jutott, mert mindig- kimaradt a játékból; persze, hogy sietett visszavenni a babaruháját meg a cifra cserepét, amivel a gyerekjátékhoz hozzájárult, mivel magát sohasem bírta odaadni. Sohasem találtam, előtted, olyan emberre, akinek a lelkemet föl kívántam tárni. Sohasem beszéltem bizalmasan senkivel, csak a papírosommal; az pedig még ember szeme elé nem került.
Minek mondjam, minek tekintsem tehát, ha nem csodának, hogy mikor immár megszokott, egyedül-való utamon, nemcsak hűvös megnyugvással, hanem kevély önbecsüléssel haladtam az emberi indulatok fölött – és már-már kisiklom sorsom kezei közül –, hiszen, három hét után, már elutazásomra gondoltam Rajecről – akkor elémtoppan és szívenragad a Végzetem, mely azt mondja: megállj te egyedülvaló!: "Míg az ember boldog nem volt, addig meg nem halhat!" és a sors nehéz lakatjai, mikkel a lelkemet belémzárva tartotta, csak úgy szétpattogtak és szétrepültek rólam, és én kiáradok és hullámzom, hömpölygöm feléd, hozzád, tebeléd János, akihez, azt érzem, hogy semmi közelség sem elég közel, akiben szeretnék eltűnni és megsemmisülni. Csak annyi maradjon belőlem, amennyire belőlem neked szükséged van.
Látod szerelmem, szívem drága Gyermeke, hogy Neked és arany koszorúmnak közötök van egymáshoz! Koszorúm utolsó darabját, ezt az angyalt, terád bízom János, mint életem egyetlen szép és jóangyalára, tartsd meg annak emlékére, hogy azt, aki neked adta, a föld legboldogabb asszonyává tetted!
A te Máriád
Forrás: Gréczi Emőke: Ismét Szómúzeum a Könyvjelzőben (www.hunbook.hu)
