KIRÁLYI (?) LÁGER

Miért-miért nem, arra gondolok, hogy évszázadokkal ezelőtt a Regál-vidékéről errefelé tartottak a szekérkaravánok. Úgy olvastam, másmilyen volt a fogadtatásuk. Igaz, azonnal látszott, mi mindent hoztak magukkal. A Regál irányába később kezdődött el a „kitántorgás”. Nem jártak rosszul velük se. Lettek közülük Nobel-díjasok is!

Lemaradtam a Regál budapesti és aradi bemutatójáról.
Bosszankodtam. Akkor! Most talán már örülök is.
Nem befolyásolja semmi az olvasás előtti, alatti és utáni hangulatomat. Az „értékelésben” is magamra vagyok utalva. Igaz, elolvastam Mányoki Endre hátsóborítós szövegét. Azzal akár vitatkozhatnék is. Tarkovszkij mocsarát nem ismerem, Jónás könyvét még ma is olvasgatom.
Valamikor – nagyon régen – latintanárom biztatására Morus Tamás Utópiájából is lefordítottam jó néhány sort. Juhász Gyulát és Gulácsy Lajost értetlenül ugyan, de szívemből szántam, amiért Nakonxipánba vágyakoztak. Őket a körülmények kényszere és bensőjük démona űzte „arrafelé”.
Mihez közelítsem a Regál-t?
Egyikbe is, másikba is valami űzi, kényszeríti az elesettet, az üldözöttet, a menekülőt.
Olyan időket hagytunk magunk mögött, amikor nem a kalandkeresés volt a mozgató erő, hanem a szorongató kényszer. Rosszabb esetben a megsemmisüléstől való félelem.
R e g á l ……. Visszafelé: L á g e r……
Ez egy egyszerű értelmezés lenne, de úgy, hogy r e g á l-l á g e r, már többet mond. Megkülönböztet a múlt század munka- és megsemmisítő táboraitól.
A Regálban is vannak géppisztolyok, vesznek ujjlenyomatokat is, dühöng a bürokrácia. Kihallgatnak, átvilágítanak. Ki vagy? Mi vagy? Politikai? Gazdasági? Vagy csak egyszerű kalandor?
Azért az, ahová jutottak, mégiscsak „királyi” ahhoz képest, amit maguk mögött hagytak.
Kaphattak Regál-kártyát. Nevük volt, nemcsak számuk.
A Regál lakóit meg is hallgatták, kíváncsiak voltak, korábban mit műveltek velük a „konnomisták”.
A Regál nem a végcél. Onnan tovább lehetett menni Amerániába, Kadániába, Auterliába.
Ott talán azt is tudták, ki leszel. De azt biztosan, hogy mi lehet belőled.
És eldöntötték, hová, merre tovább.
A könyvben vannak sorok, amelyeket átugrottam. Olvasás nélkül. Ezek nekem „túl kemények”. A Regál embereinek, eseményeink visszataszító jellegét mutatják be. Lehet, hogy ott ez úgy volt. Leírásuk engem nem szórakoztat.
Ezeket a sorokat zárójelbe is tehetném, nem akarom senki kedvét elvenni az olvasástól.
Az otthont visszaálmodó sorokat figyelmesen újraolvasom. Ezek a mindenfajta lágerélet valós mozzanatai.
„Nyílik a szobaajtó.
Feleségem jelenik meg az ajtóban. Álmot dörzsöl ki a szeméből.
– Ilyen későn jöttél megint? – kérdi, s leül velem szemben a zöldre festett hokedlire. Összehúzza magán a fürdőköpenyt.
– Fázol? – nézek rá szeretettel. Elmosolyodik.
– Alszanak már a fiúk?”
A „búvó otthoni táj” kitörölhetetlen. A lényeg ugyanaz:
„…Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.”
 (Radnóti Miklós, Hetedik ecloga, Lager Heidemann, 1944)
A Regál azért más.
Lakói alkalomadtán munkát is vállalhatnak.
„Délben kijön a férfi. Felméri mennyit haladtam a munkával. Bólogatásából kiolvasom, hogy elégedett.
Pár perc múlva egyik kezében tányért, másikban sört hoz. Leteszi a veranda asztalára. A fűtőkazánnál megmosom a kezem.
A konyha nyitott ajtaján át látom, ők is asztalhoz ülnek.
Visszaballagok a verandához. Kedvetlenül falom az ételt. Dinsztelt káposzta kolbásszal. A kenyér friss, ropogós a héja. Fordulok az ebéd utáni első kosár fával, munkaadóim még mindig falatoynak."
– Nem vesznek emberszámba egy regálost, nem ültetik az asztalukhoz, idegen pária – fut át az agyamon.”
Igaz, akad még munka, asztalhoz is ültetik, borral, kávéval is kínálják.
Hát van ez is, az is. Melyik a lényeg?
Miért-miért nem, arra gondolok, hogy évszázadokkal ezelőtt a Regál-vidékéről errefelé tartottak a szekérkaravánok. Úgy olvastam, másmilyen volt a fogadtatásuk. Igaz, azonnal látszott, mi mindent hoztak magukkal.
A Regál irányába később kezdődött el a „kitántorgás”.
Nem jártak rosszul velük se. Lettek közülük Nobel-díjasok is!
Jönnek ma is ama égtáj felől csámpás, „alacsony súlypontú” kosárlabdás „jányok” és agyontetovált fiúk. Arrafelé, odahaza talán csak egy játszótéren szórhatnák a kosarakat, tájainkon nagy pénzeket kaszálnak.
De szükség van ma is „Regál”-okra, lágerekre.
Mert mennek a menekültek, a szerencsétlenek. Üldözik őket a konnomisták, vagy csak a nyomor. Nem örülnek nekik. Gazdaságiak!
Mi legyen velük?
Legegyszerűbb a „visszaút”. Majd oda küldik a segélyeket.
Hát ezért időszerű ma is Böszörményi Zoltán Regálja. Nagyon is az.
Gyerekkoromban kívántam egy drága cigarettát, a regált. Félrevonultam, rágyújtottam, szívtam. Rossz volt az íze, bódító az illata. Füstje körülöttem gomolygott, beburkolt. Én szédültem, émelyegtem.
Maradt még néhány szál belőle, de többé nem tettem a számba.
Elegem volt a regálból.
Böszörményi Zoltán regényében végül majdnem minden jóra fordul.
„Örömmel értesítjük, hogy bevándorlási feltételeinknek eleget tett. Gratulálunk. Sok sikert kívánunk új hazájában.”
A mellékelt repülőjegy Kadániába szólt.

A szerző életútjának bizonyos szakaszait jól ismerem.
A regény olvasása után – bár nem szórakoztató, de érdekfeszítő; egy éjszaka végeztem vele – újabb szakaszt ismertem meg.
A valóságot és a fikciót nem választom szét.
Talán a szerző maga sem tudja, mi az, ami megtörtént, ami valós, s mennyi az, amit csak annak gondol.
De hát ez az irodalom.
Az „öröm radírgumija” is munkál.
Nem rangsorolok. Melyik a szerző legértékesebb regénye?
Érdekes módon a Regál. Nem szórakoztató, mégis könnyen olvasható. Jó írás!

Böszörményi Zoltán, REGÁL, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest 2011