A fordítókirály: Réz Ádám
Mi itten ebben a nyomorult országban nem beszélünk (legalább egy korosztály, a Ratkó-gyerekek és tág környéke) nyelveket. Nekünk tárulhatnak a határok, süthetjük nyolc-tizenkét év alatt felszedett kötelező oroszunkat. Ukrajnába valamiért nem kíván elhatolni az ember, sem a hajdan oly szépen zsizsegő FÁK országaiba, ahol sorstársaink élnek orosz nyelvtudással (az oroszt persze nemzeti öntudattól vezérelve nem tanultuk meg).
Annyira nem beszélünk nyelveket, hogy „mélyebben vizsgálva a problémahalmazt”, ha az ország vezető garnitúrája volnék, első gondolatom hatalomra kerülve az ingyenes és általános nyelvoktatás – televízió, internet – mindenki számára, akinek hiányzik, és érdekeltté tegyem őt, hogy hiányozzon. Ha nem ez volna első dolgom, hanem az, hogy az elődöm középvezetőit kirugdossam, csoportosan vetném magam a latrinába. Más kérdés, ha az ország vezető garnitúrája volnék, aktualice eltiltanám a nyelvtanárokat a munkától, mert aki akár alapszinten nyögi az angolt, a németet, már csomagol, vissza se néz. Tehát nem könnyű egyszerre européernek, hazafinak és magyarvédőnek lenni.
Mert lehet EU, meg világpiac, de az EU és a világpiac nem tanul meg magyarul.
Ezért nem értem azt sem, hogy miért nincs Budapesten Réz Ádám szobor, aki azok egyike, akik igen sokat tettek annak érdekében, hogy ne haljunk meg hülyén. Ha nem ugrana be azonnal, hogy ki ő, mi ő, mondom: műfordító. Akadnak irodalmárok, akik fordítók, akikről azt se tudjuk, léteznek, és más fordítók, akik nevét az első általuk szignált regénynél, kötetnél megjegyezzük.
Réz Ádám ilyen fordító. Még azt se tudjuk, hogy meg kellene jegyeznünk a nevet, máris megjegyezzük. Réz Ádám némi túlzással nyári könyveket, de jobban hangzik, így: nyáron is (amikor annyiféle élvezet vonja el a figyelmet a betűről) olvasható könyveket fordított. Sőt, kötelező írókat, kötelező regényeket. Románul, németül, angolul, franciául helyből beszélt, lévén aradi születésű. Hašek Švejkje miatt megtanult csehül, élete végén, halálos betegen még belevágott a japánba (halkan megjegyzem, hogy a Vanek által írt Švejk-folytatás fordításán feketén fehéren kimutatható, vannak fordítózsenik és vannak fordítók).
Mutatóban néhány írónév, kit, ki mindenkit olvashattunk a varázslatos menüből: Mérimée, Beecher-Stowe (Tamás bátya kunyhója), Jack London, Cooper, Mark Twain, Neruda, G. B. Shaw, Balzac, Rousseau, Martin du Gard, Steinbeck, H. Troyat, J. Austen, Agatha Christie, Updike, Albee, Merle, Malamud, Montaigne, Singer. A kevésbé ismert román szerzők kimaradnak a felsorolásból.
"Az alapját a történelem vetette meg, nagyon is életbevágóan. Réz Ádám az érettségi után, amelyet a pápai bencés gimnáziumban tett le, ahová apjával összekülönbözve Nagyváradról átment, pusztán csak származása okán a bori munkatábor foglya lett, akárcsak Radnóti – ő azért maradt életben, mert a tábor fölszámolásakor egy későbbi transzportban indították útnak, amelyet azután a partizánok felszabadítottak. Maga is beállt közéjük, és így azt is megtapasztalta testközelből, hogy mit művelnek a felszabadítói, nem kevésbé vadállati módon, mint korábbi fogvatartói." – mondja Várady Szabolcs költő és fordítókolléga 2004-ben, az emléktábla avatásán.
Réz Ádám tálcája tele ínyencfalattal. Mindenki talál rajta ízlésének, nyári viszonyainak megfelelőt.
Réz Ádám (Arad, 1926. jún. 4. – Bp., 1978. szept. 13.): műfordító, kritikus, publicista. Raffy Ádám fia, ~ Pál bátyja. Tanári diplomát szerzett francia–angol szakon (1951). Néhány évig az MTI, majd a Kulturális Kapcsolatok Intézetének munkatársa volt és több könyvkiadónál töltött be lektori állást. Angol, cseh, francia, német és román nyelvből fordított. Cikkei, tanulmányai jelentek meg folyóiratokban, ill. fordításainak elő- és utószavaként. – F. műfordításai: Jack London: A vadon szava (Bp., 1954); J. Hašek: Švejk (Bp., 1956); M. Twain: Egy jenki Artúr király udvarában (Bp., 1956); J. J. Rousseau: Egy magányos sétáló álmodozásai (Bp., 1964); G. B. Shaw: Színművek (Bp., 1965); Roger Martin du Gard: Boldogulni (Bp., 1965); Prosper Mérimée összes regényei és elbeszélései (Bp., 1967); John Updike: Nyúlcipő (Bp., 1968); Robert Merle: Állati elmék (Bp., 1969); Bernard Malamud: A mesterember (Bp., 1970); Ch. Isherwood: Isten veled, Berlin (Bp., 1972); E. M. Forster: Szellem a házban (Bp., 1974). – Irod. Iszlai Zoltán: Műfordítói műhelyekben. R. Á.-nál (Élet és Irod., 1973. 31. sz.); Kéry László: Búcsú R. Á.-tól (Nagyvilág, 1978. 11. sz.); Csurka István: R. Á (Új Írás, 1978. 12. sz.); Hubay Miklós: R. Á. emlékezete (Nagyvilág, 1979. 8. sz.). – Szi. Csukás István: Az égi kártyaparti (vers, Új Írás, 1978. 12. sz.).
