(1802. február 26.–1885. május 22.)
Hugo is azok közé a nagy franciák közé tartozik, akiket hosszan várakoztattam. Pedig jutott hatalmas tél a hatvanas évekre, az ideihez hasonló február derékig érő hóval, amikor semmi nincs a végtelen akácfűrészelésen, a gyújtósvágáson, a diótörésen, és a könyveken kívül. A függönyt el kell húznunk olvasáshoz, tilos égetni a villanyt. Apám időről időre ellenőrzi a villanyórát. Az áram drága a nyomorult pedagógusfizetésekhez képest (a mindenkori állam úgy lövi be a nyomorult pedagógus nyomorult bérét, hogy soha, egyetlen pillanatra el ne felejtse, ő a nemzet napszámosa cím büszke tulajdonosa), még ha a Nyomorultakkal pallérozta is elméjét a törpe palócgyerek.
És ha apám úgy ítéli meg, a számláló nagyobbat ugrott a vártnál, következnek a kérdések. De ez nem akadályoz bennünket semmiben. Olvasok(unk) elemlámpával a paplan alatt, olvasunk hajnalban gyertya vagy petróleumlámpa fényénél, a nyitott ajtajú színkében, ahol hasogatjuk a fát. A hatvanas évek vad teleinek szinte elviselhetetlen tétele a vég nélküli „készítsetek be tűzifát” felszólítás. Az akácfa pedig (minthogy szenet magánember kap, vagy nem kap, többnyire nem, mert az iskolák se kapnak) mindent megtesz annak érdekében, hogy a fűrész beszoruljon, elakadjon, hogy ne válasszák őt szét a gyerekek olyan darabokra, hogy beférjen a kályha, a sparhelt tűzterébe.
Nincs még villanytűzhely, nincs pb-gáz, nincs fűrészgép, ölfa van. Ölfa az erdőből. Meg gyerekek, a gyerekek kezében karosfűrész, vállban, könyékben a fájdalom egy idő után. Ilyenkor pihentetőül: valami könyv. Ott kint. A hidegben.
Hugo esetében a Nyomorultak kezelhetetlen mérete és vastagsága az akadály. A Nyomorultak nem fér a paplan alatti kis barlangba, főleg a súlyos első kötet. De nem csak a paplan. A gyerekszobában, ahol a tananyag napi feladataival kellene küzdeni, és ahová bármikor benyithatnak, a méreten felüli regényt lehetetlen egyetlen mozdulattal elbújtatni, miközben az kartonborítójú Albatrosz-könyvekre a betűtolvaj gyerekember ráhúzza a nyitott történelmi térképet, kész. De egy Nyomorultak kilóg, kitüremkedik mindenütt, akkor aztán ordibálás. (Érdekes, mindent megcsináltunk, minden parancsot teljesítettünk, üvöltés mégis jutott számolatlanul. Lehet, rosszul emlékszem.)
A párizsi Notre-Dame sokkal-sokkal később kerül kezembe, nem is küzdök meg vele akkor már, Hugo eddigre elveszíti tanárjellegét.
Viszont a Nyomorultak tanító-könyv. Tele ismeretlen nevekkel, szólásokkal, helyszínekkel, politikusokkal, katonákkal, bibliai személyekkel, eseményekkel, utalásokkal. Az érthetetlen kifejezéseket átmásolom kisalakú füzetbe, ami jobb helyeken az orosz órák szótár-füzetecskéje, amikor felgyűlik, kérdem anyámat, hogy ez meg az mit jelent, hogy ki kicsoda. Ha megérti fonetikus franciámat, ha tud, és ha van rám türelme, válaszol, ha nem válaszol, át a könyves szobába, a Révai lexikonhoz, és a megfelelő kötetből rövidítve bemásolom a szócikket. Így megyen az olvasás élménye Victor Hugoval.
Nem könnyű, nem egyszerű, de ezernyi olyan apróságot raktározok el az akkoriban szivacsként működő agyamban (szívd fel begyem a sok tüzet!), amelyek, ha nem is utat, de ösvényféléket nyitnak az ismeretlen történelmi dzsungelban.
Nyitom a könyvet, máig emlékszem erre-arra, amarra. Pl. hogy Megaira a Fúriák egyike, az irigység s a gyűlölet fúriája a görög időkből. Pl. hogy Polyphemos egyszemű küklopsz, ő tartotta fogságban Odysseust és társait egy barlangban. De megtudom azt is, értelme nincs, csak mostanában nyert értelmet, hogy a hatalom és a bankházak összetartoznak (mint a borsó meg a héja, hehe), hogy Laffitte-bankház, az egyik legjelentősebb francia bank, alapítója, Jacques Laffitte Napóleon bizalmasa, azé a Napóleoné, aki senkit nem viselt, s lám a bankárt mégis. Ugyan miért? A kérdést negyvenvalahány éve aligha tettem fel, most azonban üti a fejbe a szögeket. Azt is Hugo-tól tanulom meg, hogy a Leviathan leírhatatlan óriásszörnyeteg a Bibliába telepítve. Azt is, a talpégető martalócok a Nagy Francia Forradalom idején tevékenykedtek, ami szerint a Forradalom mégis tárolt némi tiszteletet az ember iránt. A későbbi korok talpégető martalócai nem elégednek meg a gazdag ember talpával, ha kiszednék áldozatukból a kincsek rejtekhelyét, netán az imperialista összeesküvés dokumentumait, hanem heréltek lazán, nyelvet téptek még lazábban, netán az Eszme nevében erőszakolták meg a gyanúsított szeme láttára a lányát, a fiát, rossz esetben egyszerre mindkettőt.
Így vagyok hát Victor Hugo-val, így Jean Valjeannal, a fiúval, aki a jó és a rossz közt utazik a páternoszteren, kis rész boldogság, nagy rész boldogtalanság és magány az ő birtokrésze az életből. Na és persze először járok csatamezőn (Waterloo), barikádforradalomban. Nem is értem, Aczél elvtárs miért nem tiltotta be a Nyomorultakat, hiszen öt-hat évvel vagyunk túl a helyi barikádforradalmon, a becsukottak egy része még nem szabadult, másik részét mostanában akasztják.
De a Nyomorultakban szinte minden. Anyaság, gyerekmunka, gyerek-kizsákmányolás, nyomor, rabszolgatartás, prostitúció (prostitúció?!), a hatalomra, a hatalom sameszaira nem vonatkozó francia BTK. Ma már fel nem fogható, hogy csudába voltam képes elolvasni. Hiszen elég kilesni a függöny mögül az ablakon, és ugyanezt látjuk a világ valamennyi pontján. Magyarországon – kiemelten. Azt hiszem, éretlen voltam ahhoz, hogy lássam.
Ha valaki megkérdezne, ki írja meg a rendszerváltás után magyar Nyomorultakat, nem volna tippem. De gondolkodom. A dolog nem testidegen, hiszen a francia Plon Kiadó megíratta és megjelentett a kétszázadik születésnapra a Nyomorultak folytatását egy általam nem ismert François Cérésa nevű francia íróval. De az se magyar Nyomorultak, ahogy az eredeti sem az volt. Nálunk nincs ok, indíték. Itt „minden szép és minden jó, mindennel meg vagyok elégedve” – mondá Ferenc József. De a legvalóságosabb valóságot talán mégis Voltaire mester mondatja ki Pangloss mesterrel a nagy Leibniz mester nyomán: „Ez a világ a lehetséges világok legjobbika”.
Victor-Marie Hugo (Besançon, 1802. február 26. – Párizs, 1885. május 22.) francia költő, regény- és drámaíró, politikus és akadémikus.
Regényei
A Párizsi Notre-Dame eredeti kiadásának (1831)
Izlandi Han (1823)
Egy halálraítélt utolsó napja (Le Dernier jour d'un condamné 1829)
A Párizsi Notre-Dame (Notre Dame De Paris) (1831)
Claude Gueux (1834)
A nyomorultak (Les Misérables) 1862
A tenger munkásai (Les Travailleurs de la mer 1866)
A nevető ember (L'Homme qui rit 1869)
Kilencvenhárom (Quatrevingt-treize 1873)
.
