Weiner Sennyey Tibor

Rabó

2011. május. 26. - 11:15

Ha a festészet költészet, akkor a szobrászat próza? És mi a rajz? Tánc? Vajon Rabó szobrai történetek, amelyeket körbe lehet járni?
Amikor tegnap este ezt a néhány oldalt telifirkálta – és a firkálás szó alatt a legnemesebb ön- és környezetreflexiót kell érteni –, nekem végig Kemény Katalinnak Vajdáról szóló esszéje járt a fejemben, csak Rabónál mégis valami más is van. Humor és istenkeresés, vagy még inkább istentudás.

Hogyan? Hát lehet tudni róla? Nem csak merő ábránd és káprázat, amibe beleszórtak minket, mint haleledelt a tóba a horgász, ha jó fogást akar? Nézem Rabó munkáit itthagyott albumában. A ducik, a drótból font bábuk mintha mozognának, mintha táncolnának. Mondom neki, hogy az első lap, amit csináltam, a DRÓT volt. Tolnai Ottó jött el a bemutatójára és beszélt arról – egy, sajnos, soha meg nem jelent – írásában, hogy minket fiatalokat olyannak lát, mint a drótostótok voltak egykor.

Kérdeztem Rabót, hogy tudja-e, mi a drótos-tót, tudja-e, kik voltak és mit csináltak ezek a rettentő szegénységben élő vándor garabonciások? Összedrótozták a széttört és szétesett világot. Mentek faluról-falura, városról-városra, s kiáltoztak, mint a dinnyés, csak nem azt, hogy dinnyét! hanem, hogy drótos!, és az asszonyok jöttek ki agyonvert csipkékkel leborított házaikból, hozták törött szívüket, hogy a drótos ember rakja össze, drótozza meg, hogy minden egészt rakjon újra össze, ő, isten koldusa, isten drótosa.

Így mentek a drótos emberek 170 vagy inkább 168 vaspipacs mezején – meséli Rabó, hogy éppen fél évre bezárkózott vaspipacsokat hegeszteni, amikor Ottó meglátogatta. Igen, mondom, neki mindig nagyon fontos volt a festészet és a szobrászat. Vajon gondolt-e a palicsi Tolsztoj a festészetre, mint költészetre, és a szobrászatra, mint prózára, és fordítva? Mindig. Például Giotto angyalai ott vannak Rabó szobraiban, és vajon ők miért olyan szépen szenvedők? Lehet-e szenvedés szép, vajon ezek az angyalok, a Giotto-Rabó angyalok értünk szenvednek-e?

Vagy a maszkok és macskák, csupa játék, mint a kérdés, hogy lehet-e valakinek kanadai lába, úgy értem van-e olyan, hogy kanadai vagy magyar, egri vagy szegedi láb, vagy csak láb van? A láb, amelyet mindannyian használunk. Éppen így van egy arc, s mindannyian valójában ugyanolyan arcúak vagyunk, csak végtelen számú maszkot viselünk, sőt cserélgetjük őket, akárcsak a macskák cserélgetik testhelyzetüket, mindig a célnak megfelelően. De vajon mi a cél? Miért a sok maszk, macska és kanadai láb?

A válasz, a válaszaink, mert látszólag mindenkinek más, valójában pedig egyetlen közös válasz létezik. Szóval a válasz éppen úgy rajta van ezen a szinte el sem kezdett rajzon, mint a Beni autói kis szobrokban vagy a színes drótokból éppen most fonódó embereknél. A válasz maga a tett, s ahogy feltételezzük, hogy a festészet költészet, hogy a próza szobrászat, úgy most már csak azt kéne egészen pontosan tudnunk, hogy mi lehet maga a vonal és mi minden egyetlen és végső és megkerülhetetlen pont.

Néhány, a szövegben említett Rabóczky Judit szobor: