Sínek közé szorult pipacs
Mióta copfjaim némán bólogattak a világra apró lépteim felett, majd fürtjeim a derekam verdesték hosszú léptű nagylányoskodásaim során, Édesanya mindig azt mondta, hogy van választásom, lehetek bármi, élhetek bármilyen életet, amilyenből csak kortyolni vágyom.
A gyermek- és korafelnőttségem éveit áthatotta Édesanya bíztató pillantása, a pillantás, ami rejtette a születésem megelőző rendszerek pepita igazságtalanságait. Akkoriban, a módszerváltás pöttyös-csíkos tapétás hétköznapjaiban lehettem is bármi; sárdagasztó molnárlányka, vagy hetet-havat halmozó író-piktor bakfis-hibrid, s tudtam, hogy nem fog változni semmi sem, még ha meg is nyúlik termetem, karjaim hurkákból hosszú gereblyékké lesznek, kiterjed a szemöldököm, arcomon virágba borulnak az első szerelemrózsák, és mélyülnek a mindent tudó mosolygödröcskék, akkor is lehetek majd az, ha felnövök, ami csak szeretnék. Mindig ott volt a választás lehetősége, s habár gyermekként mit sem tudunk arról, mennyit ér a szabad akarat, visszagondolva akkoriban voltam a leggazdagabb. Akkoriban, ott Zala és Somogy lelkemben összeolvadó palettáján nem léteztek a nehézségek, mert Édesanya azt mondta: lehetsz bármi.
Átbeszéltem magam sok-sok éven. Édesanya mindent mérlegelő, bíztató pillantása hályogba borult azóta, de a retináját maró szürkeség sem volt képes elmaszatolni a hitet az elkövetkezendő jóban, abban, hogy a lányai még mindig lehetnek azok, amik csak lenni akarnak. Mélyült a hályog évek óta, szürkés-sárga bonyodalom nyalábolta fel a hófehérrel ölelt gombot az Ő szemében is, de én nem tudtam még megmondani, hogy baj lehet a világgal, vagy inkább baj lehet az elvárásokkal. Igen, az elvárásokkal lehet baj. Édesanya a jövőtől várja a jóreménységet, én pedig várom a percet, hogy kiszakíthassam magamból a félelmet, s ünneplőbe öltöztetve, elfedve-lepve-gyengítve köhögjem ki a tüdőmből, amit csodaszeme-csodalelke-csodajósága tán tud, de hinni nem akar: már nem lehetünk bármik, nem lehetünk szabadon azok, amik csak lenni szeretnék.
Nem mertem megmondani az örök reménykedőnek, hogy sínek közé szorult pipacs mára a magyar világ. Nem mertem megmondani, hogy olyan, mintha zakatoló mozdonyszívet vacsorázott volna mindenki az Ország Házában, s a kétharmad és egyharmad éppen egy teljes egésszel rendelkezik kevesebb lelkiismerettel, mint amennyivel élni érdemes. Torlódnak a szavak, a ki nem mondott, meg nem formált szószóló hangos-szobrok, s a második nagy csalódás visszarobog mellét verni a legelsőhöz, ahhoz az Októberhez, amikor először felismertem, hogy felnőttként, emberré érve-élve szemlélődöm, s a huncut varázs, melyről hittem, hogy létezik, valójában fulladozó láthatatlan áldozat a savanyú valóság súlya alatt. Az az Október volt az első az életemben, amikor átléphettem egy határt. Dédelgetett álmok dőltek durva nyoszolyára azon a délutánon. Kislányként és még nagylányként is, hinni akartam, hogy általmenni a határokon egyfajta varázslatot jelent majd, hogy különös ceremónia lesz majd átlendülni az országokat kordában tartó vonalakon. Aradra igyekeztem akkor, garatig telve szép reményekkel, s képen köpött a valóság: határon átlépni annyit tesz, hogy lassítva a heves kilométereken lassan araszolunk át Máshova. A határátlépés sivársága semmiként csorgott le a torkomig ahhoz képest, amikor tudatosult bennem, hogy Arad felé közeledve a színek halványulnak. Okkersárga, okkerzöld, okker-okker-okker lett Arad, sehol egy pipacs, sehol egy vígan kandikáló virágszál. Eltaposták őket, s a színek is fakó gyászba öltöztek. Úgy törlekedett a képembe a csalódottság, mint ahogy menekíthetetlenül szakad a jégeső, ha már nem bírja terhét a dühös viharfelhő. Gyerek voltam még akkor, mikor csalódásként éltem meg Aradra érkezésem képét. A második csalódás fenségesen pöffeszkedve ereszkedett rá az életemre. Folyamatosan zsibbad a tüdőmben a benntartott csalódottság. Arad okkerbe fordult, s nem akarok hinni a szememnek, mikor azt látom, egyre fakóbb a pipacs is már, hiszen a magyarság, a magyaroknak szánt jóakarat a színekkel együtt veszik ki a határon túl és innen is. Felmenőink, kik szabad országot, szabad otthont akartak adni nekünk, tán szívük szerint porhüvelyükbe térnének vissza, hogy felfeszítsék hevenyészett sírjaikat, s megsirassák tiszavirág-éltű pipacsországunk. Magyarország pipacsország, sínekre hányt, tarolható szépség.
Talán az elvárásainkkal van a gond. Beleszoktunk az édesbe, és minden keserűbb, ha kevesebb a vártnál, vagy jóval több az elfogadható rossznál. Hétfőn még túl sokat remélünk, vasárnap már a túl sokat öklendezzük. Elvárások, talánok, talányok, sóvárgás, vesztegelés túl sok és túl kevés között. Hatlábú rozoga széken ücsörögve szemlélem a világunk. Hiába a hat láb, remeg bennük a kétség, remegteti a sejtjeim. Amíg kicsi voltam, nem is sejtettem, hova fog jutni az éppen kisarjadó, s akkor még szabadnak tűnő, befogadni kész magyar világ, s hogy egy idő után nem virágzik majd a pipacs, csak sínek közé ékelődve kókadozik majd. Elértük az elvirágzást. Mozdonyszívet zabál a politika, s áthevülve tapossa el a pipacs magyar kultúrát. Nem ördöngösség… s nem ördögtől való lépdesni önmagunkon, pusztítani a vén magyar idő kovácsolta jelent. Nem merek Édesanya szemébe nézni, s beismerni, hogy a dolgok átalakulóban vannak, s uralva a múltat, uralva a jelent a politika eltörli Édesanya szavát: lehetsz bármi. Már nem lehetek bármi. Ha a szívem azt diktálja, ugráljak artistaként a légben, a felettünk Nagy Testvérként parancsolgató politikusok azt diktálják, légy inkább hasznos tagja a társadalomnak, légy mérnök, építsd a jövőt, potyogj le a földre. Dobol az agyamban az indulat: ki akarnak tépdesni a fellegemből, így vagy úgy meg akarják mondani, hogyan kell élnem, hogyan kell gondolkodnom, hogyan kell hasznosnak lennem. Gazdasági megfontolásból eltörlik a múlt egy részét. Összevonnak, eltörölnek, megosztanak, szétpakolnak, utólag kérnének számon rajtam tandíjat… és mindennek fejében a szabad választás lehetőségét belém csorbítják. Nem lehetek író, vagy artista, a gépezetet kell szolgálnom. Ment-e a könyvek által a világ elébb? Ugyan már, kussoljon Vörösmarty. Kussoljon, ne hordjon össze értéktelen passzusokat országok rongyáról. A lelket nem olyan fontos táplálni. Nem?
Csupa bólogató, agymosott Winston kell, csupa engedelmes, nem pátoszban gondolkodó hasznos honfitárs. Hogy mikor döntötték el a politikusok, mikor döntötte el Magyarország népe, hogy mi a hasznos, ki a hasznos, s nem kell a magas kultúra, nem kell a nagyszámú bölcsész, arról fogalmam sincs. Egyik nap felébredtem, és a hírt adó teleképről az nevetett rám, hogy ideje a változásnak, ideje a nem ördögtől való gondolatok megvalósításának. Ideje a nagy betűs igazság bedarálásának. Elindult a vonat, tarolja a pipacsokat.
Végigpillantok a tervezetek tengerén, s fulladás környékez. Evezzek, vagy hagyjam magam elsüllyedni? A szabad választás nélkül nem csak csonk leszek? Hagyjam bedarálni magam csónakostul, csonkostul, álmostul és bőröstül? Valahol kiugrott egy fogaskerék, elgurult messze, s a gépezet ímmel-ámmal művelt főket köp ki magából. Torzszülött tudással felvértezett bölcsészek kaparják az utca szennyét, papíron túlképzett fők szolgálnak ki kedvesen és gyorsan a gyorsan tarló gyorséttermekben. Ideje van változásnak, zsigereiben érzi, tudja, lélegzi ki és be a magyar, hogy változás kell, menteni kell a menthetőt. Érzem én is, keserű kávéként nyeldeklem a tervezetek katyvaszát. Tudom, hogy kell a változás. Kell, de az elvárás ismét bekopog az ablakon, majd az egyensúly lehetetlen elvárásként gubózik be önmagába. Minőség, hasznosság, szabad választás soha nem kerül közös nevezőre, hagyd megdögleni valamelyiket! - kiáltja a gubó.
Változás kell. De mégis milyen áron? Az árral küszködöm, megfizethető, keresztülúszható-e? Készen állunk, késznek kell lennünk kultúránkkal adózni? Nem hasznos az, ki vadócba rózsát olt, ki generációkat nevel boldog emberekké? Kevesebb tanár kell, kevesebb gondolkodó. Tény, hogy túl sokat képeznek, de az is valóság, hogy kevesekből lesz olyan gondolkodó, akikkel elébb mehet a világ. Túl sok a feladat, túl sok az elvárás. Falanszterbe igyekszünk. Kiállításunk fő portékája pedig nem lesz majd más, mint a kitömött, lelkileg mumifikált ember, akinek még volt választása, volt szabad akarata, s mégsem maradt több belőle, mint egy balzsammal fenntartott emlékfoszlány.
Fullasztó gondolatok, gerjesztik a félelmet, hogy egy napon már nem választhatja szabadon a gyermek a tollforgatást, mert jobban teszi, ha reálba burkolózva realitást próbált teremteni. Végül pedig nem marad majd más, csak az önkény időgépe, melyen a Winston-arcú emberek mindegyikének van hely, s amely ha elindul, meg sem áll a megvalósuló mínusz 27 évvel ezelőttig, a fiktív korig, ahol duplán gondol halált az, aki a kínálaton túl akar választani. Hát nem kedveled a demokráciát? Kérdi Gábor Gábor a Szomszédok egyik, rendszerváltás alkalmával készült részében. Nézzük a pipacsokat, nem válaszolunk.
Az Irodalmi Jelen szerkesztősége nem ért egyet a cikkben megfogalmazott vélemény minden pontjával, de fontosnak tartja közölni fiatalok, diákok, hallgatók hangulatjelentéseit.
