Zichy Mihály rajzos szextankönyve
1906. március elsején hal meg Zichy Mihály festő, grafikus, illusztrátor. Fantasztikus élet, fantasztikus minden, ami körülveszi.
Elszegényedő család, erős művészi hajlamok, jó, de rosszul választott mester, aki szemben halad az aktuális akadémiai elvárásokkal, aminek megissza a levét a tanítvány is. Végül Moszkvában köt ki cári rajztanárként, és szerencsétlenül beleszeret Karolina nagyhercegnőbe. Éppen abban az időben, amikor a cári seregek osztrák kérésre elindulnak a szabadságharc honvédseregei ellen. Megismerkedik Lermontov költészetével, a kor művészvilágával. Negyvenhét évesen szabadul a cári alkalmazásból. A feltételek közt szerepelt, ha tíz év megszakítás nélküli munka után mondja fel az állását, fizetésével egyenértékű nyugdíjat kap. Ezen eltűnődhetnek a huszenegyedik századi nyugdíjasok.
Európai kalandtúra után – Párizs, Berlin, Róma, valamint a zalai gyermekkori ház – visszatér a cári udvarba. Ezen is el lehet tűnődni. És azon is, hogy a rendszer, amely Zichy nagyságát volt hivatott valamiképpen megfogalmazni és fejünkbe verni, zseniális huszárvágással oldotta meg, hogyan nyeljük le, miért éppen azt a cárt szolgálja udvaroncként, amely cár darabjaira tépte a negyvennyolcas szabadságharcot.
A baloldali ideológusok szerint alkotásai ellenzékiséget, európai szellemet, a szabadságharc heroizmusát, mellette mély valláserkölcsi mondanivalót és koraszocialista szemléletet képviselnek a cári fertőben.
Én – véletlenül – az óriási, Zichy által illusztrált Arany-balladák albumból ismertem meg a munkássága töredékét. Közben fütyültem a képviselt szemléletre. Azután későkamaszként, amikor átveszi a hatalmat minden egyéb fölött az ismeretlen technikájú fajfenntartás kérdése, megrendítő, örökre maradó élmény: gyönyörű szex-sorozata. A képek nem a forradalmi hitet exportáló Zichy, akinek a fent felsorolt tulajdonságok biztosítottak rendkívüli és maradandó hatást.
Ez csak szép. Az élet képes ilyen szép lenni minden erkölcsnemesítő tanszéki bömbölés nélkül.
Zichy Mihály – zicsi és vásonkeői (Zala, 1827. október 14., Szentpétervár, 1906. március 1.) festő, grafikus, illusztrátor.
Festő, grafikus, a magyar romantikus festészet jelentős alakja. 1842-től Pesten jogi tanulmányokat folytat s egyidejűleg Marastoni Jakab festőiskolájának növendéke. 1844-ben Bécsbe kerül, ahol Waldmüller tanítványa. Itt készül 1846-ban első jelentős műve, a Mentőcsónak c. festménye, mely a romantika kedvelt témáját mély pszichológiai kifejezőerővel dolgozza fel. 1847-től Waldmüller ajánlására Szentpéterváron a cár egyik rokonának rajztanára. Az első magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos arcképe megfestésével (1849) hitet tesz a szabadságharc eszméje mellett – mint mondják.
1850-től fényképésznél dolgozik retusőrként, miközben számos ceruzarajza, akverell- és olajportréja lát napvilágot. A gatsinai vadászatról a cár megrendelésére 1853-ban készült rajzsorozata megszerzi számára az udvari művész rangot. Az udvari élet eseményeit megörökítő rajzokon kívül azonban a népélet ábrázolására is talál módot utazásai során. 1867-ben a nyomorgó festők támogatására megalapítja az ún. Pénteki Társaságot. 1868-ban festi a spanyol inkvizíció borzalmait megelevenítő Autodafé c. festményét.
1871-ben nagy európai utazásra indul, 1874-ben Párizsban telepedik le.
Párizsban tevékenyen részt vesz a Kölcsönösen Segélyező Magyar Egylet – a Párizsban élő magyar kisiparosok szervezete – munkájában, melynek utóbb elnöke lesz. Trefort Ágoston megbízásából megfesti Erzsébet királyné koszorút helyez Deák ravatalára c. képét. Következő nagyobb szabású képe 1875-ben készül: III. Henrik tivornyája. A Párizsi világkiállításra 1879-ben festett A rombolás géniuszának diadala c. festményét merész, antimilitarista mondanivalója miatt a francia hatóság kitiltja a kiállításról. 1881-ben elhagyja Párizst, s rövid nizzai, bécsi és zalai tartózkodás után visszatér Szentpétervárra.
Ettől kezdve főleg illusztrálással foglalkozik. Ebben a műfajban alkotja legjelentősebb műveit. Madách Imre A ember tragédiájának (1887) és Arany János 24 balladájának illusztrációja (1894-98) fakszimile kiadásban jelent meg. (Ez utóbbinál a balladák szövegét is ő írja le.) Ritka rajzkészséggel és drámai erővel eleveníti meg Lermontov, Gogol, Puskin, Madách, Arany és Petőfi műveit.
