Vida Gábor
Marosvásárhelyen él. A Látó című irodalmi folyóirat prózaszerkesztője. Legfrissebb kötete a Magvető novellárium sorozatában jelent meg. Meglep ez a negyvenkettő, hogy negyvenkét éves, a hatvannyolcas születési évszám is meglep. Amikor néhány éve Sikaszó szocreál kocsmájában láttam, rosszkedvűen ült, nyelte a füstöt, szakállába temetkezett, mint a megfáradt ötvenes.
A Fakusz három magányossága is meglepett, a bonyolult ájer, a szövegvilág, és az is, mennyire elkerülte Fakuszt, pedig Magvető-kiadvány, az anyaországi olvasat. Talán kezdőnek nézték. Megesik, hogy az olvasó lát valamit, és csak pislog, nem hisz a szemének, mennyire jó, amit lát, mert nem hívta fel rá a figyelmet senki, aki fontosakat képes mondani. Talán úgy vélték a királycsináló illetékesek, az ún. királyi csapat készen, nem köll új író. Vagy Isten tudja. Ritkán számolható ki pontosan, hogyan, miként történnek, nem történnek a dolgok a fű alatt a kortárs magyar irodalomban.
Vida a Fakuszról a következőket mondja egy interjúban: "Azt hiszem, kijutottam a szövegirodalomból. Mindig hagyományos prózát akartam írni, magyarán szólva: történetet szeretek mondani. [...] Nem fogom megújítani a magyar prózát. Ha nagyképű akarok lenni, azt mondom általában, hogy én medvét először erdőben láttam, nem állatkertben és nem a tévében." A mostani kötet (Nem szabad és nem királyi), "nőnélküli" fülszövegéről a következőt: "… barátommal vitáztunk, lehet-e olyan novellát írni, amelyben női szereplő ne legyen, még csak említés se tétessék nőkről. Lehet ilyet írni, ahogy só meg hús nélkül is lehet főzni. [...] Azt mondják: ha egy regiment morcos katona masírozik a sivatagban, minden második a cigarettára gondol, minden tizedik a halálra, minden századik a hazára, és az összes arra, hogy ha még egyszer zsoldot osztanak, megnősül." Megjegyzendő strófák.
A következő kérdésre, amely csak érintőlegesen közelíti a román-magyar viszonyt, a következőket válaszolja, pedig a fordítás nehézségei a téma, nem Erdély: "A Barbárokra várva (Eugen Uricaru) különben jó regény, de nekem borzasztó nehéz szöveg volt, az első világháború idején játszódik. A magyar meg a román képzetek erről a korszakról a mai napig nem egyeztethetők. Akkor jöttem rá, hogy mi magyarok miért nem fogjuk soha megérteni a románokat: túlságosan hasonlítunk, de száz éve képtelenek vagyunk ezt elfogadni." És végül valami, amin hosszasan el kellene rágódnod, rágódnom, rágódnunk: "Soha nem kellett versenyt írnom az adósságaimmal, tehát ráérek, ha évente egy történet születik, az is elég." Ha megtörtént, rendesen megrágva, és az írói függetlenség valamennyi íze ott a nyelven, ideje átigazítani a financiális rendszert, a mindennapokat, mert borzasztó évek következnek. Vida Gáborban – alighanem – a következő tíz év sztáríróját tisztelhetjük. Talán nem ártana meg neki némi váratlan adósság. Hogy akkor is húzza az igát, amikor nem kötelező, ha nincs kedve éppen, mert mindig kötelező. Mert úgy van rendjén. Mert a jó író dolga az írni. És mert az élet szánalmasan rövid.
Vida Gábor, Kisjenő, 1968. március 4., író, szerkesztő.
Kötetei:
Búcsú a filmtől. Marosvásárhely, Mentor, 1994.
Rezervátum – történetek és hézagok prózában. Marosvásárhely, Mentor, 1998.
Fakusz három magányossága. Budapest, Magvető, 2005.
Nem szabad és nem királyi. Budapest, Magvető, 2007. (Magvető novellárium)
Noé, az indián meg a dinók. Kolozsvár, Koinónia, 2009. (Kees de Kort rajzaival.)
