A homok embere
[8:08:22] OZ: Mondj valamit Abe Kóbóról, mielőtt elmész.
[8:08:37] J: Homok asszonya.
[8:08:42] OZ: Nem tőle, róla.
[8:08:43] J: Kamaszkorunk kultuszfilmje.
[8:08:55] OZ: Az első meztelenségek, első filmszex.
[8:08:57] J: Az első meztelen nők egyike.
[8:09:04] J: (sun)
[8:09:17] OZ: Remek, ha neked is így maradt meg.
[8:09:26] J: És minimalizmus.
[8:09:40] OZ: Az első minimalista – de nem csak a film, hanem a regény főleg.
[8:09:49] J: Bizony!
[8:10:08] OZ: Születésnapja van ma.
[8:10:19] J: De jó! Hány éves?
[8:11:27] OZ: Érdekes, hogy mintha csak keleten létezne megfelelő irodalom-film kapcsolat.
[8:11:45] J: Mintha ott lenne csak jó film, amely az irodalmat is tudja képviselni.
[8:11:54] OZ: Meghalt már, 1924-ben, március hetedikén született.
[8:12:08] J: Ilyesmit sejtettem.
[8:12:18] J: De nem voltam biztos.
[8:12:19] OZ: 69 évesen vitte el a szíve.
Egy regény azáltal válik fontossá, hogy eltalálja az olvasó ember (csak az ember olvas, mondja a Magvető) valamely lényeges testrészét.
Abe Kóbó A homok asszonya című világhíres regényével így jártam, tökön szúrt. (A világhír nem garancia, persze, képes eltalálni az embert, a világhírrel együtt is kívül maradhat a szemhatáron) olyan pillanatban érkezett másodjára, hogy hatása, háttértartalmai, a nyomasztó kiszolgáltatottság megmarad vélhetőleg életem végéig. Ismertem, láttam A homok asszonyát, olvastam is, amikor kiadta az Európa, de valahogyan elkallódott, kölcsön adtam, ellopta valaki, mindkettő megtörténhetett. Aztán Vásárhelyen, vagy talán Kolozsvárott megvettem a Kriterion kiadásában, illetve inkább az asszony, akinek külön érzéke volt Erdélyben a fontos kötetek kiszagolására (másik erdélyi utunk során ő vásárolta a Huszonharmadik hóhullást Szőcs Gézától, de ugyanakkor egy Kádár János nevű erdei prózaíró Rondóját, egy kisregény, amivel nagyot küzdöttem).
Hetvenötben-hetvenhatban szolgálati lakásban élünk egy nyugat-nógrádi faluban. A falu végén, vadonatúj ikerházban, és az ikerházhoz olyan telek tartozik, amelyet harminc éve nem szántanak, nem művelnek. Az ikerházhoz olyan szenvedélyes földtúró szomszéd család tartozik, hogy szünet nélkül szégyenkezem, mert közel sem haladok - homoktúrásban - olyan tempóban, mint ők.
A faluban a hetvenes években nincs hentes, nincs zöldséges, igény sincs rá, "nagy blama volna a háziasszonyoknak", így az őslakosok. És valóban. A faluban házhely van, és szenvedélyes földtúrás, amelyet a háztáji művelésének nevez a vidéki földtúró. Ismerem, magam is vidéki földtúró volnék, ha nem is a szenvedélyesebb fajtából. Vita nélkül elfogadom, hogy zöldségeskertet és virágzó paradicsomot formálunk az elvadult, patakparti egy magyar holdból. Reggelente csak kisétálunk a kertbe, és olyan paprikát, krumplit szedünk, olyan piros és fehér retket húzunk ki a gondosan megmunkált birtokból, amit saját kezünkkel termesztettünk, így a közös álom. És az eper, ó az eper! Az asszony legkedvesebb gyümölcse. A városi lány álma a kiskert, ahol a gazda szeme előtt szépen nő a zöldség és gyümölcs, közben a gazda szeme hizlalja – mondjuk – a babot.
Vannak fogalmaim, mennyi munka húsz eperpalánta, két csík retek, amíg a reggeli mellé kerül, egyáltalán hogyan működik a veteményeskert, de azzal kapcsolatban is van némi tapasztalatom, hogyan működnek az álmok, és hogy az álmokat tilos annulálni, ők visszarúgnak, az álmok álmok szeretnek maradni.
Nagy dolog a szerelem, amikor földet túr. Ásó, kapa, gereben. Két ásónyomnyi mélyen. Ropog a tarack. A tarack jól érzi magát, tiltakozik a háborgatás ellen, nem akar, nem jön ki a napra, nem és nem. Beszakad. Szelvényekre válik, mint a gyík, amikor a macska foga közt hagyja a farkát. Csakhogy tudom, minden darabkáját ki kell szednünk. A tarack olyan egyszikű, hogy írmagja se maradhat. De marad. Nem jutunk le olyan mélyre, mint az ellenség, ahhoz külön bányaművelésre kellene berendezkednünk.
Hajnali kelések, mert nyolcra munka mindkettőnknek. És boldogság. Délután, munka után, újra. Holnap hajnalban újra. Nagy dolog a szerelem. Én Hungazinnal, a kor sztárfegyverével intézném (a Gialca későbbi vegyifegyver, addigra a Hungazint betiltják), de két éven keresztül csak kukoricát ültethetnénk a tarack helyére (Kukorica? Így az asszony, kinek kell kukorica?), és nincs két évünk, hogy eperhez jussunk, azonnal és forrón. A türelmetlenség mekkora hülyeség, lassan húszszor két évünk telik le, de akkor nem adtunk magunknak két évet.
Végül csak a kerítés mentén egy-egy métert permetezhetek végig kívül, belül. Az asszony a benti métert is veszteségként könyveli el.
A földnek túrása általában azt eredményezi, hogy az évente kétszer-négyszer végiggyötört területet sértetten elhagyja az egyik legérzéktelenebb gyomnövény, a tarack, és olyan telephelyet választ, ahol békén hagyják. A tarack amúgy valóban szarik a haszonnövényekre, a földmunkától elvárható haszonra, ugyanakkor az emberre. A tarackból hiányzik a jóra való fogékonyság.
Látszatra elkészül a veteményeskert. Minden négyzetmétere kétszeresen felásva, mélyen felkapálva, átgereblyézve. Az ágyások megtervezve, beültetve, palántázva. Naponta kétszer, reggel, este új, szépülő birtokunkon láthat a nap. Szombaton, vasárnap be se jövünk, pedig az egész nem több húszszor negyven méternél. Őrjáratokat tartok. Amikor meglátom a fejét éppen kidugó halványzöld tarack-felderítőt, fogom a kecskeszarvú kiskapát, leások vele az eredetig. Végzek vele.
Látszólag megoldottuk. Eprünk is van, retkünk is. Ülünk összebújva az esti fényekben a kerti padon, a győztesek örömével ülünk, hallgatjuk a szúnyogokat, nézzük a kertet. Négy hónap alatt összehoztuk, megteremtettük.
Azután el egy hétre Marótra, és anyóslátogatóba. Nyár van, nyári szünet. Remek, zivataros, szeles, kocsmázós hét, nem döglök a kánikulától. Gondolok rá, mire érkezünk, mit találunk a látszólag kitisztított veteményeskert helyén nyolc nap után, amikor nyolc esős-verőfényes napot kapnak a rejtőző tarackhadak, de nem mondom, ne rongáljam a nyaralást, és nem jut eszembe szívesen. Az ember reménykedik. Reméli, hátha velük csoda történik.
De nem történik. Az eredmény leírhatatlan. Egymillió darab arasznyi, másfél arasznyi halványzöld lándzsa mered ki az ágyásokból, az ágyások közti, nyolc napja nem járt utacskákból olyan rendben, mintha ültette volna valaki. A két epersor, a megerősödött paprikaültetvény elvész a zöldben. A krumplin átfúrja magát a tarack, kibukkan a túloldalon, a jégcsapretekben kétszer fordul, mint aki eltévedt, vagy ezzel büntet, fizeti vissza a taracktársadalommal szemben elkövetett bűneinkért.
Az asszony, aki soha nem látott hasonlót, belekomorodik a látványba. De amikor ő belekomorodik, dupla erővel veti magát az ütközetbe. Én meg vele együtt, mint szerető társ és csatlós, pedig hagynám a francba, nem ér annyit néhány rohadt zöldség.
Jövő márciusban újra kezdjük. Vadul, elszántan. A kert a tarackkal itt van, életünk itt van, lehetőségeink ide szorítanak bennünket, azzal harcolunk, amivel harcolni kényszerülünk. Értelmetlennek találom, fölösnek, hiszen amikor valami szar, a struktúrát, a feltételrendszert, a körülményeket kell megváltoztatni. Ennek érdekében teszek néhány kókadt kísérletet olyan nővel, olyan ággyal, amelyhez nem tartozik szervesen egy tarack által elfoglalt telek, de ekkor – az első nagy harc után – a keretek adottak, a harc közös. Nem változtatható.
Közben pedig Abe Kóbó, és A homok asszonya. A remek, félelmetes, ugyanakkor párhuzamos történet, ami annyira olvastatja magát, hogy az olvasó átsiklik a mögöttes filozófiai gondolatmenetek fölött, csak később bukkannak elő, mint a forrás.
A regény egy némiképp bolond rovargyűjtőről beszél, aki szabadságra megyen a tengerhez, a sivatagba, hogy szenvedélyének hódolhasson, keres egy különleges futóbogár fajt. Olyan faluba jut, ahol a házak a homok szintje alatt, mély gödrökben ülnek. Keresgélés közben ráesteledik, a helyiek megkínálják szállással egy fiatal özvegy házánál. A rovargyűjtő gimnáziumi tanár élete ezzel végérvényesen megváltozik.
Nő, férfi, kétségbeesés, kilátástalanság, erotika, depresszió, szabadságvágy, kalandvágy, szökési kísérletek, szabadság, és a szabadság hiánya, azaz: fogság (Nő foglya vagyunk?), és a homok, a folyamatosan áradó homok, azaz a feladat (Feladat foglya vagyunk?), melankólia, tervek, apátia, remény.
*********
Abe Kóbó 1924. március 7-én született. Életútja, munkássága igencsak eltér alkotótársaiétól. Művei nem hasonlítanak a háború utáni szubjektív, ultrarealisztikus, önmarcangoló stílushoz, ami oly jellemző volt a világégés után japán kortársaira. Ez valószínűleg a szokásostól eltérő neveltetéséből ered.
Kóbó a mandzsúriai Mukdenben, az akkori japán bábállamban nevelkedett, ezért kevésbé érintették meg olyan fogalmak, mint a császár vagy a furusato hazaváros, amelyek nagymértékben befolyásolták kortársait, például Misima Jukió vagy a Nobel-díjas Óe Kenzaburó munkásságát. Emellett Kóbónak, az előbbiekkel ellentétben, nem volt semmilyen irodalmi képzettsége.
Csatlakozott egy kisebb irodalmi, művészeti és filozófiai csoporthoz, a Joru no kaihoz Éjszakai Társaság, és hamarosan találkozott a vezérükkel, Hanada Kijoteruval. A csoporton keresztül ismerte meg a császárságot megszüntetni akaró, Japán intellektuális művészeinek egy részét tömörítő kommunista pártot. Mint azt már említettük, a távoli Mandzsúriában kevésbé hatottak rá a császári hagyományok és a vesztes háború, s az elesett barátok ténye meggyőzte, hogy Japánt csak a változás mentheti meg. A pártba való belépése európai szemmel mégsem gyakorolt műveire gyújtó hatást, császár-, hazaellenességet, istentagadást. Inkább szociális érzékenységű, szürrealista munkák jellemezték ezek után. Ez is közrejátszhatott abban, hogy a pártból eltávolították.
A homok asszonya 1962, Suna no onna volt az első műve, ami külföldön is felkeltette a figyelmet iránta, vagy még inkább a belőle készült filmadaptáció, amit Tesigahara Hirosi forgatott, s díjat nyert a cannes-i filmfesztiválon. Legjobb művének A homok asszonyát tartják, bár sokak szerint csak arról van szó, hogy a kötet kiadása fordulópontot hozott életében. Az 1951-ben írt Kabe A falak című briliáns munkája például már jelezte tehetségét, de említhetnénk a hazánkban A negyedik jégkorszak címmel megjelent kötetét Daijon Kanpioki, 1959. A homok asszonya ugyan nem volt ellentétes a marxista ideológiával, azonban tisztán látszott, hogy Kóbó nem ideológiai síkon, hanem stílusában hordoz radikális elemeket.
Magyarul A homok asszonya és A negyedik jégkorszak mellett csak A dobozember (1973.) című kötete jelent meg, pedig Abe Kóbó nagyon jó mesélő, akiben megvan Samuel Beckett és Eugene Ionesco abszurd humora is. Legtöbbször Kafkához hasonlítják.
Kóbót Japánon kívül valószínűleg a regényeiről ismerik leginkább, bár nagy elismerést szerzett novelláival, avantgárd darabjaival, amiket gyakran saját színjátszó csoportjával játszatott el egy részüket később, a hetvenes években megtagadta. De felhívta a figyelmet magára zenei és fotográfiai munkáival is.
69 évesen, 1993. január 22-én halt meg szívrohamban.
