Irodalmi Jelen

"DÉDAPÁM, MÁRCIUS" – Illyés Gyula, Jékely Zoltán, Utassy József, Bertók László, Petri György, Bella István, Ágh István, Lászlóffy Aladár, Oravecz Imre és Juhász Ferenc versei

2011. március. 13. - 22:19

talán koccinthatnék is dédapámmal
az újságokban ma, mikor március
tizenötödike van, s elképzelem,
hogy százötven éve nem is élt, akit
őseim közül még így-úgy ismerek,
hogy negyvennyolc márciusában gyerek,
tizenegy éves sem volt, fiamnál is
két évvel fiatalabb, s csak egy évvel
idősebb, mint apám tizenkilencben
(Bertók László)

DÉDAPÁM, MÁRCIUS

ILLYÉS GYULA

Két március

Hab a szájon, a rügy, a hús
forrja tajtékkal újra nedvét.
Fujja füttyöngve március
szoknya- és trónborító kedvét,
    pisszeg – riadtan fordulok
    hátra (ó, hátra, nem előre!),
    míg az új s régi trónusok
    hetykén feszülnek: mindörökre!

Ó, kamasz, csupa-reggel század,
a hegyeken át postakürttel
utazó eszmék, tervek, vágyak,
s ti naiv arcok, tele tűzzel,
    jövőbe nézők lelkesen –:
    be szégyenlem a rajongástok –
    Szabadság, Harc, és Szerelem,
    elmultak, mint a dilizsánszok.

Mint ósdi fiókok szagát,
mint sárgult imakönyvekét,
mint foszló menyasszony-ruhák
lázát elárvult nénikék:
    úgy szimatolom, március,
    úgy szívom újra lángja-dús
    arccal szeledben azt a kort,
    mikor lelkünk szűz ara volt!

Zúghat az ünnep; idebenn
így ünnepellek, hallgatag.
Nézek egy régi könyvet és
próbálgatom a szavakat.
    Még kér a nép… – és fölmerül
    egy arc: most adjatok!… vadul,
    ajkát harapva néz körül
    s egy ország helyett elpirul.

Vannak, akiket pártolt az idő.
A láthatárra zajjal feltörő,
a hadirendben érkező napok
hozzájuk álltak hirtelen
mint fölkelt csapatok;
kiknek az idő dolgozott,
várat vívott és toborzott vidáman,
gyúrta a lelkeket s a győzelem
eldőlt már ott, a portyázó csatákban.

Új március jő, új év – áradó
sereg napjával egy új áruló!
Ha vannak, kiknek diadalkapu,
füstölgő bástya minden pirkadás:
nekünk új háború,
hullt zászló, dúlt falu.
Az idő nekünk rontó hadak és
pestis, barátaim, tüz, áradás –
s hol a harang s a harangra a kéz?

Szikláról nézem kis népünk jövőjét.
Reménytelen vagyok – miért hazudnék?
Utolsó emelkedésünk az árban,
óh, március, csak azért tornyosulsz már,
hogy rólad még tisztábban
és még messzebbre lássam,
mi partjainkból az örvénybe szédült,
mit a vetésből visz már piszkosult ár
és vinni fog. Mert mi is csak beszélünk.

(Rend a romokban, 1937)

JÉKELY ZOLTÁN

Márciusi hó

Hull a márciusi hó gomolyogva,
s az ég felé lebeg érzelmesen;
mintha egyetlen, roppant sírhalomra
szállongna, hogy befedje csendesen.
Imé, az Ország télbe dermed újra
a vérbevert Szabadság ünnepén;
borzong az élők könnyes koszorúja
halott hősök mohásodó kövén.
Mert sok hős hamvad itt a halmok alján,
hol a szintből tünedez már a hant,
s kiontott vérükért nem vigasztalván,
gyötri a föld a sok boldogtalant.
Tetemüket meg nem fiatalítja
nők szépítője, márciusi hó,
örök-életüknek egyéb a titka:
Emlékezés, mely a szívben lakó.
Így élnek ők. A föld alól, a hóból
– akár a Victoria Regia –
feltámad és népe szivére csókol
emberöltőnként a sok dalia.
Az éjszakában dombhát és morotva
lángnyelveket vet a magasba ki;
ki szent ügyért testét a földnek adta,
a lelke láng lesz s fog még gyújtani!
Zúdulnak az idő molekulái
s reánk peregnek, mint a porhavak.
De lám, gázolják azok unokái,
akik termékenyítve porlanak.
S járván az elrendeltetésnek útját,
tán hihetik, hogy a véres babért
gonosz hatalmak sárba nem tapodják,
s nem tör fel majd lelkükből a Miért?

(1939. március 15.)

UTASSY JÓZSEF

Zúg március

Én szemfedőlapod lerántom:
kelj föl és járj, Petőfi Sándor!

Zúg Március, záporos fény ver,
suhog a zászlós tűz a vérben,

Hüvelyét veszti, brong a kardlap:
úgy kelj föl, mint forradalmad!

Szedd össze csontjaid, barátom:
lopnak a bőség kosarából,

a jognak asztalánál lopnak,
népek nevében! S te halott vagy?!

Holnap a szellem napvilágát
roppantják ránk a hétszer gyávák.

Talpra, Petőfi! Sírodat rázom:
szólj még egyszer a Szabadságról!

(Tüzem, lobogóm, 1969)

BERTÓK LÁSZLÓ

Dédapám, március

Ha elképzelem, hogy százötven éve
dédapám, ki ezerkilencszázegyben,
hatvannégy évesen abba halt bele,
hogy megrúgta a ló, ha elképzelem,
hogy százötven éve nem is élt még,
s hozzá, hogy élnek száznegyvenkét
éves öregek az újságokban, s ha
mondjuk, Levédiából Etelközbe
az a bizonyos ősünk már nem jön be,
mert unja az örökös költözködést,
s átszivárog délre, Abháziába,
talán koccinthatnék is dédapámmal
az újságokban ma, mikor március
tizenötödike van, s elképzelem,
hogy százötven éve nem is élt, akit
őseim közül még így-úgy ismerek,
hogy negyvennyolc márciusában gyerek,
tizenegy éves sem volt, fiamnál is
két évvel fiatalabb, s csak egy évvel
idősebb, mint apám tizenkilencben,
vagy mint ezerkilencszáznegyvenötben
én, ki dédapám házában születtem,
s így nemcsak génjeimben, de szememben,
fülemben, orromban, bőrömben, minden
érzékszervemben kitörölhetetlen
üzenetével, ha most elképzelem,
hogy százötven éve nem is élt még,
s bizony csak nyolc év múlva ünnepelnénk
akkor is, ha valami ország-világ-
ra szóló tettet visz véghez mégis, mint
gyerek, hisz volt már példa rá, ha mondjuk
rálő Jellasicsra, aki ott vonult
a közelben Pákozd felé, a rácok
élén, nagyanyám nevezte rácoknak
őket s gyalázatosoknak, ezt mindig
hozzátette, ha szóba jöttek mégis,
hisz ezerkilencszázharminckilencben,
mikor a szabadkéményes, a füstös
konyhánkat apámék átépítették,
és elkezdődött a részleges világvég
Európában, a padláson a rag
alatt ott volt dédapám elütőttős
puskája és pisztolya üzenetként,
és ha elképzelem, hogy apám ekkor
harmincéves volt, akárcsak dédapám
ezernyolcszázhatvanhétben, egy évvel
háza felépítése után, máris
három halott, három élő gyerekkel,
kiegyezésre nem hajlandó, űzött
betyárokkal közösködve-komázva,
s újabb vállalkozások közepében
akkora lendülettel, mintha ezer
év öklét akarná szétfeszíteni,
építkezik, földet vesz, pereskedik,
s ha sípujjú ingét feltűri, szalad,
ki merre lát s ordít: „a Peti Csicsa
lovat akar nyúzni, meneküljetek!”,
Peti ragadványnevünk hivatalos
papírjaira is rávezettetett,
akkora lendülettel, hogy amikor
felesége meghal, a gyászévet se
győzi kivárni, és ha elképzelem,
hogy mikor a második asszonyától
tizedik gyerekeként megszületik
nagyapám, az ötödik fiú és a
harmadik István, aki végre életben
marad, dédapám annyi idős, mint én
most, ezerkilencszázhetvenkilencben,
azaz benne a negyvennegyedikben,
és annyira otthon Belső-Somogyban,
hogy keresztkomának a kóci csárda,
a környék immár egyetlen, utolsó
betyárcsárdájának a legutolsó
csaplárosát, Madarász Viktort hívja,
aki bizonyára orgazda, helyi
dualizmus fogójában maga is,
másik törvényt szolgál, ha pandúrokkal,
másikat, ha dédapámmal szól, akit
fülnek küldtek a betyárok az erdő
sűrűjéből, és ha elképzelem, hogy
öcsém neve Madarász keresztapa
miatt Viktor, s öcsém ezerkilencszáz-
harminchétben, pontosan száz évvel
később született, mint dédapám, s némely
viszonylatokban száz év nem is számít,
vagy azt, hogy nagyapámnak is, ki alig
hét évvel Trianon után a hadi-
fogságból hozott bajában pusztult el,
volt egy öccse, kivel osztozkodáskor
úgy összevesztek, hogy utódaik sem,
sohasem békültek ki, látomásból
és hírből ismertem csak, pedig ő az,
akit ezerkilencszáznegyvenötben
fegyveres katona kísért végig a
falun, nyakában tábla, táblán szöveg:
„Így jár, aki a pincébe, szobába
betör, és a menyével rosszul bánik”
mondania is kellett a szöveget,
s ha elképzelem, hogy csupán a saját
pincéjébe és szobájába tört be,
mert a menye már onnan is kizárta,
miután elveszített két háborút,
s csak enni-inni akart, mint az állat,
mentünk utánuk, gyerekek, ijedten,
majd elszégyelltem magam, hazamentem
hallgatni nagyanyámat, akinek jó
alkalom volt ez a gyalázkodásra-
átkozódásra dédapámig vissza,
onnan ide, s nem értettem tajtékzó
dühét, mert tőle, szemtanútól ezt-azt
mégis megtudtam dédapámról, csakhogy
ő két évvel ötvenhat után meghalt,
így sok mindent mégsem, s máig sem tudom,
hogy ki a nagyobb bűnös, az utódok
közül kinek illene közeledni,
felülvizsgálni, beismerni, s végre
megbékélni, ha egyszer egymás mellett
kell élni s múlttal együtt, míg március
tizenötödike lesz, s elképzelem,
hogy százötven éve nem is élt, akit
őseim közül még így-úgy ismerek,
hogy negyvennyolc márciusában gyerek,
tizenegy éves sem volt, fiamnál is
két évvel fiatalabb, és jobbágynak
született, mikor Kossuthot börtönbe
zárták és a Szózat megjelent, ezer-
nyolcszázharminchétben, annyira közel
szívemhez, hogy ha röptét elképzelem,
összekeverem magamat vele, és
azt hiszem, hogy ezerkilencszázegyben,
hatvannégy évesen engem rúgott meg
halálosan az a ló, azért nincsen
befejezve mindmáig annyi minden.

2

Talán az utolsó szó jogán, talán
fiam jogán csak, ki egyszer fölöttem
átnyúl majd, hogy túl nemzedékek falán
megkapaszkodjék valami közösben,
ami személyes, el kell mondanom még,
hogy dédapám és március ügyében,
fellebbezések, perújrafelvétel
és ítéletek oda-vissza közben
sikerült végleg összekeverednem
dédapámmal, aki kilencszázegyben
véletlenül és dolgavégezetlen
halt meg, azazhogy megmaradt helyettem,
így esett, hogy ezerkilencszázötven-
ötben, akik illetékes körökben
gyűrt, sípujjú ingétől megijedtek,
lefüggönyözött autóval jöttek
értem is, betolattak a komora
ajtaja elé, de hogyha tükörnek
kinevezhetjük, a függönyös üveg
vert fényében már a pince ajtaja
láthatta fölösleges önmagát, sőt,
a kocsi vége a kiskonyha előtt,
s talán az utolsó szó jogán, talán
fiam jogán csak, ha egyszer mesélünk,
és nem felejtünk, el kell mondanom, hogy
nem ügyeltek a részletekre, a lök-
hárító vonalában a kemence
gubbasztott, mintha minden rendbe lenne,
csupáncsak betolattak udvarunkba,
s úgy jöttek, mintha már mennének vissza,
háttal arcunknak, s háttal a történe-
lemnek, azt játszva mégis, hogy előre,
s ezúttal a mi udvarunkban, ahol
személygépkocsi addig sohasem járt,
s hihettük azt is, hogy csak hátrafelé
képes bejönni, hiszen meglehetős
emelkedő az, ma is legalább két
méterrel magasabban áll a küszöb,
mint az utca, de huszonnégy-huszonöt
éve még nagyobb volt a szintkülönbség,
bár az esővíz száztizenhárom év
óta koptatja, hordja le az utca
közepére az udvart, mintha vissza
kellene állítani valami rég
elveszített harmóniát, azaz ha
jól meggondolom, dédapámhoz még
hátrafelé se jöhettek volna be,
s talán az utolsó szó jogán, talán
fiam jogán csak, ha már belekezdtem,
elmondanám még, hogy dédapám ezekben
a ki-hogyan-jön-be-s-áll-meg ügyekben,
már ezekben a puskapor szagáig
elment, s ha ivott, a hegyről hazáig,
holdvilágnál többször is agyonlőtte
az árnyékát, mert nem ült föl mögéje,
hát lehetett-e egészen véletlen,
hogy hol álltak meg, mikor betolattak?
vagy a helyzet, ahogy bejöttek hozzánk?
hisz már ezerkilencszáznegyvenötben
volt nekem puskám, s igaz, hogy nem a rag
alatt őriztem, hanem jászol alatt,
s igaz, hogy a tusa hiányzott, de még
lőttünk vele, mielőtt beledobtuk
a kenderáztatóba, valamiképp
tudniuk kellett erről, mert ha mégis
komolyan vették dolgukat, bármikor
megeshetett, hogy előlép az egyen-
félelem alól a nem várt valódi
ellenség, aki kenderáztatói
puskát is, ha más nincs, rendbe hozhat, és
azonnal értelmet nyerhet az egész,
s hogy ilyen viszonylagos helyzetekben,
mondjuk, ezerkilencszázötvenötben
mégis szerepet játszhat a véletlen,
bizonyítja, hogy mint a bennszülöttek,
kenyér és víz emlékével kezünkben
mentünk eléjük, anyám és én, várva
valamelyikük emberi szavára,
nem is gondolva, nemhogy dédapámra,
aki ekkor már évek óta ismét
nem érzett mást, csak ezer év keresztjét,
arra se, hogy miért és hova hátra?
hiszen azért hűsöltem otthon éppen,
mert mint legkisebb fiú a mesében,
és a legelső a familiában,
bejutottam mégis főiskolára,
másodjára, s vélhettük, visszazökken,
legalább alattam, a kerék, közben,
a néhány töltény, mit ellövöldöztem
magányosan, és ráadásul versben,
dédapámé volt, akár az itélet,
amit kimondtam, szabadon, azt hittem,
nem kérdezhet rá senki, csak az Isten,
és dédapám, ha egyszer márciusban
összefutunk az első háborúban
megölt magyarok emlékművénél a
másodikban elpusztult magyarokra
emlékezvén, meg a tizenkét pontra,
de leginkább maradék önmagunkra,
s talán az utolsó szó jogán, talán
fiam jogán csak, ha már belekezdtem,
el kell mondanom, hogy közös ügyemben
ekkor történt, hogy összekeveredtem
végleg dédapámmal, akivel ketten
ezt-azt azóta mégis befejeztem,
de sok mindent nem, hiába siettem,
legalábbis így ítélem közelről,
ha az említett otthoni küszöbről
nézem, ahová akkor az apám, mint
élő andráskereszt befeszült, és csak
kemény fölszólításra maradt ép, s mert
elmentünk velük, dédapám s én, mégcsak
meg sem bilincseltek bennünket, szép nap
sütött, de nem ért hozzám, mert a függöny
eltakart, mintha sűrű zabosbükköny
alján nyúl lennék, mintha dédapám, ki
betyároknak vitt hírt, és fülöncsípték,
hallgattam a homályos autóban,
s később is, mert ha mégis megszólaltam,
azok az urak akkor sem értették,
mikor mindent elmondtam dédapámnak,
és arra vártam, hogy végre betyárnak
minősítenek, s valahol megtudják,
hogy az unokát vagy dédöregapját
tartják dutyiban, de kik elítéltek,
ijedten azok is mellébeszéltek,
s talán az utolsó szó jogán, talán
fiam jogán csak, ki egyszer fölöttem
átnyúl, mondom, hogy összekeveredtem
dédapámmal kilencszázötvenötben,
és nem tudom, melyikünk bujdosott el,
amikor mindketten kiszabadultunk,
megint a rengetegbe, ki volt itten
mégiscsak benne minden ütközetben,
s ki lesz az, aki átnyúl majd fölöttem
fiammal együtt, és mondjuk, százötven,
vagy talán száznegyvenkét év múlva, hogy
dédapám életkorát ne feledjem,
tehát kétezer-egyszázhuszonegyben,
talán március tizenötödikén,
talán dédunokámmal és helyettem
elmondhatja itt, hogy befejeztem?

(Hóból a lábnyom, 1985)

PETRI GYÖRGY

Március 15-ikére

Tapaszd füled a
– no nem a földhöz! itt nincs föld,
ez az ötödik emelet:
metaforáknak kívül tágasabb –
tapaszd a füled a parkettához,
és meghallod a paták dobaját.

Az az egy nap bejött.
Az is utólag, persze.
A távközlési és közlekedési
eszközök
megnemlétét figyelembe véve:
az esemény
nem lehetett országos, egyáltalán:
nem lehetett egyidejű.

S március mégis! Dafke és trotzdem!
Csokor hóvirág
közepén egy szem eper.
Kell a komplett politológiai giccs.
Könnyek, ha ejtvék, orcák, ha kipirulvák,
orrok is, ha kifújvák
(Március pillanat volt.
Szórt vagy osztott figyelmünk
ily pillanatot észre
nem vesz, létre nem hoz.)
honfiúk, honleányok,
az összeszemetelt térről, utcáról
kászálódjunk…
Hová? Az otthonok
csöndjébe?
IGEN. Haza.

(Mi jön még?, 1989)

BELLA ISTVÁN

Vers a betlehemi kisdedről

A kenyér éhes volt, és
hangosan oázott.
Sírt, azóta sírt,
hogy a küszöbre kitették.

A kenyér szerelemgyerek volt,
születése szerint törvénytelen.
Törvénytelen, mint minden
anyakönyvezett jövő.

A kenyért újságpapírba pólyálták.
Csuklója körül kicsiny bérszalagok.

A kenyérnek játékai is voltak:
üveggolyó nap, holdgomb, papírcsillagok,
csörgő szerszámok és selyembúzaföldek.

És szurony és rohamkés a keze ügyében.

Egyszer egy Petőfi-ember már megtalálta.
Azóta magyarul így hívják: március.

Azóta is kidobjuk a történelem-kukába,
hiszen mi másra való a napvilág, Kenyér?

(Arccal a földnek, 1991)

ÁGH ISTVÁN

Évfordulók

Nemcsak a délutáni nap, ahogy
cirmolja a fatörzsön a mohát
tetszetős aranyzölddé, mint finom
muszlinsálat, ajándék nyakadon,
tiéd a barka, pedig ott
hamvad bársonnyá a bokor bogán,
fogadd el tőlem március
páros harkályát, s ezt az ibolyát,
úgy adom át, hogy le se szakitom.

Nemcsak a feledéssel tüntetők,
ahogy kizárják magukat a tél
megülepedett szegleteiből,
s mi is velük a körhintán, pedig
csak állunk, s hosszan örülünk nekik
s nekünk itt, mintha valami
mesebeli falusi búcsúban,
erdei réten, hol a vadak is
célba lőhetnek záróra után.

Nemcsak mert olyan vasárnapias
minden, inkább mert idegyűlik az
összes napunk, évünk évtizedünk,
ami elmúlt, az együtt, a külön,
születéseink, túléléseink,
sortűz, karambol, hasmetszés, beforrt
és mégis kibírt nem-birom-tovább,
ahogy a barka a bokor bogán,
úgy adom át, hogy le se szakitom.

(Évfordulók, 1994)

LÁSZLÓFFY ALADÁR
Nemzeti dal

Tavaszi szél vizet áraszt. S tetszik tudni mit művel a víz? A víz, mint tavaszi szél felgyűjtötte áradat, iszonyú erőket halmoz önmagában. Kispatakból nagypatak, folyócskából nagy folyó, árvíz szokott keletkezni olyankor, amikor tavaszi szél megárasztja. Sőt a patakok és folyók, a mindenféle vizek egyesülése folytán még önmagát is meglepő ereje lesz ilyenkor a víznek. A felgyűlt víznek. És vagy csupán azért, mert most van olyan erőben, mostan telik reá, szépen félretaszítja útjából mindazt, amivel máskor különben nem bírt: partot, gátat, keresztbefekvő hidat, melynek máskor hídlábáig, bokájáig ha ért, most viszont a híd korlátján bukik keresztül. És ha önnön erejétől megrészegedik, ha dühbegurul, ha ellenállnak neki, például partok, gátak, zsilipek, melyek máskor kordában tartották, akkor annál szilajabbá, veszedelmesebbé, ellenőrizhetetlenebbé válva, egyenesen pusztít. „Zúgva, bőgve törte át a gátat. El akarta nyelni a világot…” Igen, ilyen lesz a legkisebb kis Túrból és a népek áradatából is, mikor úgy adatik, hogy „azért a víz az úr”. Ahogy a „népek tavaszának” becézett 1848 gondolkodóit, politikusait, vezéreit, katonáit hallgatjuk Európa számos sarkából, az a tiszta benyomásunk támad – joggal – immár 150 éve, hogy egy tarthatatlan helyzet torkollott zendülésbe, lázadásba, forradalomba, szabadságharcba, s hogy (minő dicsőség) ebben a jeles glamazuriban mi egészen előkelő helyezést értünk el, alaposan kivettük a részünk. Ne próbáljunk kibújni a felelősség alól, se kisebbíteni, se nagyítani semmit azzal a higgadt, történelmi távlatból mindig mindent jobban tudó hozzáállással, hogy lehetséges: mégsem a nép maga, a nép egésze, egye fene, ha alaposabb felmérés milliméter papírra rajzolható statisztikai görbéin vizsgáljuk, lehet nem is a nép többsége, hanem egy erre kifinomult hallású, látású, szimatú, tapintású elit egyensúly és szimmetria érzékét zavarta a szabadság hiánya; hogy az egész szabadság-alultápláltság egészen másképpen nyilvánult meg a társadalmi osztályok, rétegek, kategóriák, csoportok, kisebbségek szintjén s bármit üzent Kossuth Lajos, azt az üzenetet más-más módon és mértékben értették és reagálták le az akkor már közel ezeréves Magyar állam (amennyire bár formailag az volt még) lakosságában. Nem, a legünnepibb, s a legünneprontóbb ennek taglalása, feszegetése felől jöhet előtérbe, anélkül, hogy lényegesen változtatni lehetne a már 150 éve tanulmányozott, vizsgált, felépített, elfogadott képen, megítélésen. Ez azóta (és örökre) döntő módon nem más egyik magyarnak és másik magyarnak; ám döntően különbözvén a velünk azelőtt, azalatt és azóta is együttélő, együtt újabb szabadság-megvonásokon és szabadság-áradásokon, eufóriákon áteső mások, szomszédok eszméletében – kínos, mint minden, amihez a „szabadság” fogalmának általánosan elfogadható meghatározása szükségeltetik. A szabadságeszmén a legfájdalmasabb harmóniasértő karcolás, hogy a félévszázadnál hosszabb diktatúrák mindenirányú, megokolású, előjelű szabadság-megvonásai után, melyek alatt nemzedékek születtek, nőttek fel és váltották egymást – amikor a jelképes és valóságos börtönfalak, válaszfalak, berlini-falak leomoltak végre, kiderült, hogy a szabadsággal nemigen lesz mit kezdeni. Éppen a szabadsággal nem! Hogy egy kiskörű elitnek sosem elég, ám különben többé a magyaroknak sem olyan, március tizenötödikés értelemben hiányzik a szabadság. Nemzeti dalban elbeszélve. Csak az élgondolkodókat, poétákat és innen-onnan kiszorultakat foglalkoztatja vagy zavarja ha van, ha nincs a tizenkét, vagy százhúsz, vagy ezerkétszáz pontnyira felgyűlt valami. A kis patakokból nem gyűl „tengerárjává” semmi. A szabadság felajánlott szolgáltatásai a jelek szerint nem hozzák már a régi izgalomba őket. Persze, még kér a nép. És most adnak neki. Befektetési lehetőséget, utazást a Bahamákra. Esetleg hatalmat s húst is. Nem is feltétlenül a dolgozóknak. Annak, akinek a keresetéből telik rá. Az olyanok már, ha tetszik minden korlátozás nélkül akár szabad sajtót, (vám)uniót – sőt egyáltalán: világszabadságot is vásárolhatnak maguknak. Kicsiben, nagyban, diszkontáron. Minek ma már az effélét folyton valami patetikus és esetleges dátumhoz kapcsolni. Mint a magyarok szokták. Időnként. Mikor hozzájutnak. Mikor megengedhetik maguknak. Márciusban és októberben. Tizenötös vagy huszonhármas árfolyamon. Makacs trogloditák. Érdekes: ilyenkor derül ki. Rögtön kiütközik, meglátszik: kik is a magyarok. Ezeknek még a szabadság emléke is számít.

(Szélmalom-leltár, 1999)

ORAVECZ IMRE

Oravecz János 1848. március 15-én

Ükapám,
ereje teljében lévő, középkorú, telkes jobbágy,
hajnal háromkor kel,
a kocsit már előkészítette,
ganajhordást tervezett erre a napra,
de este üzent neki az ispán,
hogy a váraszói erdőre kell menni, az uraságnak,
eszi a méreg,
mert minden pillanatban egészen felengedhet a fagyott föld,
aztán sáron már nem lehet,
igaz, fát hordani se, gondolja,
végzés után a komrába megy,
kihoz egy nagy kosár tojást,
a kocsiderékba teszi, a balta mellé,
kilenced, útközben adja majd le, a péterkei kastélyban,
szénát vet a saroglyába,
és kinyitja a kaput,
elővezeti az ökröket, befog,
mikor a második járomszöget a lyukba löki,
kijön a házból a felesége, ükanyám, Mata Anna,
megáll mellette,
és átnyújtja neki a pokrócot meg az eleséges tarisznyát,
még nem szülte meg dédapámat,
pedig ő se fiatal már,
bár tizennégy év köztük a korkülönbség,
ükapám a bakra teríti a pokrócot,
a kocsiderékba rakja a tarisznyát,
az aljkarikába akasztja a viharlámpát,
és ostorral a kezében felhág a kocsira,
némán biccent,
kihajt az udvarból,
és a csípős, szeles időben három faluval odébb egész nap ingyen fogatol a Keglevicheknek,
és nyár lesz,
mire hírét veszi,
hogy Pesten történt valami,
és azt is csak évek múlva, akkor tudja meg,
hogy Kossuth felszabadította,
mikor másodszor is felszabadítják,
és éppen Váraszónál vált meg egy erdőrészt,
de Petőfiről nem hall egész életében.

(A megfelelő nap, 2002)

JUHÁSZ FERENC

Együgyű máglya

Minden elmúlt nappal az élet-nap kevesebb.
Menedéket múltban, jövőben nem keresek.
Nem rejtőzöm kőbe, fába, égitestekbe,
tengerbe nem bújok: a tenyészet-istenbe.

Így kelek, így fekszem, a jelenre hagyatva,
amíg el nem nyúlok koporsó-alj-hanyattra.
így dolgozom, élek, lángom: benned-vigasszal,
amíg el nem éget a sír-mélye föld-asztal.

Fülem a költészet mellkasára tapasztva
hallom szívverésed szivem habzó tavasza:
gyöngyvirág-függőkert, világ-szemhéj, színarany
kezű Csokonai, Berzsenyi, Ady, Arany.

Téged Vörösmarty, téged Petőfi Sándor:
hiteddel etettél, fiókát madárszájból,
mint madár-apa csőr-szorgalma legyet a fán,
s a lágy csomag szája füst-méhű vértulipán.

És téged nádas-árny tavon: Vajda, Tóth Árpád,
Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula: köd-hárfád.
Téged Illyés Gyula, szénagyűjtő fény-villa.
S tüzed, csontod, sírod űrlomb József Attila.

Téged bánat-dzsungel, titok-föld Galapagos:
sárkányok: gyöngy-tornyok, tűzliliom-illatos
egylábon álló kék, mirigyszakáll-madarak,
Szeráf-tojás teknőc-tonnák, toll-szökőkutak.

Árny-test magatokból együgyű máglyát raktam,
s nedves az ág, a fű, a fenyőtű alattam,
mint öreg favágó jegesesőben harag
téli erdő alján, testem jéghernyó-harang.

Gőzöl hajam, ruhám, fehér kéreg arcomon,
kezemen jég-kesztyű, s lángba csöpög iszonyom.
S őz néz, bagoly, róka, varjú, szarvas, cinege,
s fönt tű-örvény zúgás, s jégvíz világ-köpenye.

Hegedűm húrjai, jégcérna-híd, jégcsipke
csúcsfeszülés hangszer fa-címerre feszítve.
Tenyerem alatt láng-kosár, mint kígyófészek,
fázom, hát átadom marásnak, sziszegésnek.

Együgyű én máglyát raktam szavaitokból:
rózsaliliomból, gyászbűnből, lét-titokból.
Néz a minden engem: a világ-gömb vak óra,
én meg az egészre: fény-kristály koporsóra.

Együgyű szavakból máglyát raktam végtelen
szemgolyódban világ, egyszerűség, s rejtelem.
Sorsom arany-pontok gyűrt permet-társulása,
s a bomlás fagy-űrben mindenség tágulása.

(Az őrangyal és a szél, 2003)