Kosztolányi Dezső

Eddig bárhányszor futott bele az idő és a Bőség zavara Kosztolányi Dezső valamely aktuálisába, beletört a bicska. Túl nagy tétel, túl nagy anyag, hogy futás közben jól helyre rázódjon. Túl sok tétel, sokféle egymásnak ellentmondó figura, pozíció.   
  Nálunk főként a Kosztolányi-próza élt meg. Igaz, versek dolgában talán az Arany-balladák, onnan hosszú szünet, a Nyugat bajnokait is visszafelé olvastam. Nyilván anyám az oka. Lírai alkat, de a ráció felől lírai. Ebből következően előbb küzdöttem a Néró, a véres költővel (de nagyot, mivel ki tudhatott Szabó Dezső vérmesen zsidóellenes publicisztikájáról, annak se híre, se hamva a korabeli irodalomoktatásban), mint a Szeptemberi áhítattal.  Ami akkor is meglepő, ha ma már értem, miért a próza, miért nem a Szeptemberi.

  Az életszeretet, a rimánkodás, a pöffeszkedés és a félelem ilyen applikációjához érnie kell a fiatal olvasónak, nem értheti sem az új szerelmet, sem a régi – így-úgy – működő házasságot, a halálfélelmet pedig sehogyan. A tapasztalat hiányát – bárki mondjon bármit – verstechnikai ismeretek nem pótolják.   

Kosztolányi Dezső

Szeptemberi áhitat

(részlet)

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.
Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hivő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kivánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,
csak az élet örök kincsébe hinni
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nékem, végtelen
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.

[…]

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.

Arról szót sem ejtve, hogy számomra a Szeptemberi ma is túlgerjesztett valami (nem úgy a Hajnali részegség hit utáni vágya), de orvosilag bizonyított, többféle érzelmi hatás egyidejű megjelenése pillanatok alatt szétkapja az embert.  

  Azt gondoljuk, mert könnyebb, és mert úgy tanultuk, hogy egymásba karolva sétálnak a szerkesztőség felé a nagyok (Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád), aztán a vendéglő felé ugyanúgy, mosolyognak egymásra, csacsogva váltanak eszmét, és miután megbeszélték a világ és az aktuális irodalom dolgait, hazabaktatnak boldog asszonyaikhoz és a családhoz a verőfénybe. Az írók (költők) élete csupa fény és ragyogás.
   Nem egészen.
  A pénzhiány, a politikai kényszerek, a véletlen, a betegség, a férfiembert tökéletes idiótává kalibráló szerelem bármikor leveri az írót (a költőt pláne).

  Kosztolányi a kezdetektől az újságírás betege, a látszat ellenére a közírói rabszolgamunkát nyűgnek érezi, mely valódi feladata elől szívja az energiát. Nagyon korán, 1906. április 3-án írja Babitsnak: "Az újságírás undok egy dolog, annak a művészete, hogy az ember hashajtó nélkül is hasmenést idézzen elő" (Kosztolányi Dezső: Levelek, Naplók, 1998, Osiris, 104.). 

A liezon Harmos Ilona halálos kirohanása ellenére folytatódik.

  Kosztolányiné később úgy fogalmaz könyvében (Burokban születtem), szégyellte, amiért Kosztolányit a házasságba kényszerítette, és hogy a férje legfőképpen szánalomból vette el őt. "Nevet rajtam.  A férfi sohase nősül önként, feleli, mindig a nőnek kell akarni a házasságot. A házasság bizony már csak a szerelem polgári lebonyolítása, szükséges rossz” – így Kosztolányi. 

   Amint felfedezi az ínygyulladást, rémülten jár orvostól orvosig (kamillateás öblögetést, és még gyakoribb kamillateás öblögetést javasolnak az orvostudomány nagyobb dicsőségére, míg végre a századik kiböki a különösen agresszív tumor meglétét).

   Mindez időrendben: 1933 tavasza a felismerés, 1935 nyárvége Stockholm, kezelés, 1935 Radákovich Mária, 1936 márciusig újra Stockholm, 1936 augusztusa Szent János kórház, és a vég – november harmadikán. Ötvenegy év jutott.
   Tehát Radákovich Máriának meg vagyon ágyazva, ő a kötelező minimum, a búcsúzó minimum. A mankó, a remény, a morfium.

  És a csapokat is nyitja: ebben az időszakban írja a Hajnali részegséget, a Februári ódát, a Halotti imát, a Szeptemberi áhítatot.  

Közben a leveleket:
 

1935. augusztus 8., csütörtök reggel
"Édes Mária,
nehéz út előtt állunk, bujkálásra, rejtezkedésre, megaláztatásokra kárhoztatva, s nem az volna-e okosabb és helyesebb, hogy már most edzzük magunkat az eljövendő, közös nélkülözésekre, s módját leljük, miképpen építsük föl délibábos életünket? Maga el sem képzeli, milyen kígyói ravaszsággal mozogtam a visegrádi sakktábla ellenségektől körülvett kis kockáin, hogy mégis találkozzunk itt és ott, a folyosó lépcsőin vagy a kikötőhídon egy-két pillanatra. Ez jelkép, ízelítője volt leendő sorsunknak. Gondolkozzék, Édes, milyen módon lehetünk együtt itthon. Minden magától függ. Írja meg, mit tervez. Jaj, ha egyszer néhány napra elutazhatnánk külföldre. Párizsba vagy Londonba, s én mutathatnám magának azt, amit még nem látott, és amit én már ismerek.
Akárhogyan lesz, szeretem. Szeretem őszintén, tisztán, taktika nélkül. Maga az én kishúgom, és kislányom,életem és szenvedésem várt jutalma, vidéki lélek, mint én, testvérem, minden ember közül a leginkább rokonom. Írjon, de csak akkor, ha kedve tartja. Köztünk sohase legyen „kötelesség” a szeretet, hanem szabadság és fényűzés. Ne nyargalásszunk nagy szavakon, s vigyázzunk, hogy ne keltsünk túlontúl nagy várakozást, melyet a valóság be nem válthat. Mindenem, ne hagyjon el, csak ezt kérem, aludjék jól, hozza vissza magát nekem szeptemberre, tisztán, tisztán, tisztán. A világ pedig álljon tótágast, mindegy, mi győzedelmeskedünk.

1935. augusztus 18. vasárnap reggel 10 óra
Máriám,
az első belklinikán fekszem az Üllői úton.[…] Hát látja, ide jutottam a visegrádi álom után. Vízszintesen, mozdulatlanul fekszem és magára gondolok. Arra gondolok, hogy szeptember elején ha visszatér – jaj hogy várom – még mindig nem láthatom, csak úgy szeptember közepe táján. Legföljebb telefonozhatunk, egy-egy pillanatra, Kedves. Eddig annyira nem voltam beteg húszéves koromig, hogy ezt személyes sértésnek tekintem. Mi ez? Büntetés a csodáért, hogy megtaláltam azt, akit eddig hét országon át hiába kerestem, vagy csak próbaidő? Hányszor szeretnék fölöltözni, - Isten úgy segéljen – itthagyni mindent, leutazni magához, s nem törődni semmivel. Édes, szépség, a barna fürdőruhájában, a barna bőrével, az emberváltoztató, szelíd és mégis mindent fölgyújtó kék szemével, aztán a kedves orrával is, amelyet egyszer a kikötőben láttam meg oly módon, hogy majdnem beleszédültem a vízbe, szeretem magát, szerelmes vagyok magába, úgy, ahogy ebben az életben nőbe még nem voltam szerelmes.

1935. szeptember 2. hétfő délután 4 órakor
Mária, lásd, mi lett belőlem, az egykori erős emberből. Csonka nélküled a világ, s nem is lesz egész, amíg mi nem találkozunk. Higgy abban, amit a csillagok csöndjében esküdtünk egymásnak. Most néhány nehéz hét vár ránk. Te megérkezel, s mi találkozni fogunk.[…] Addig pihenek, veled foglalkozom, veled beszélgetek telefonon és gondolatban. Óriási íróasztalom zöld terítőjére a szeptemberi verőfény hull, a délután aranya, sárgarózsák állnak a virágvázában. Oly édes és tökéletes az élet, teveled a háttérben, hogy térdre szeretnék borulni a hálától.

1936. február 11. Stockholm
Édes Mária,
tengeren át, országokon át küldöm hozzád ezeket a sietős sorokat. Megérkezésem óta, az első kezelések hatása alatt ágybanfekvő, magammal tehetetlen beteg voltam, álmatlan, szenvedő, de most már javul az állapotom, kijárok, s reménykedem is. Berven tanár úr bízik a felgyógyulásomban. Jégszekrény ez a Skandinávia. Fagyos lepedők csapdossák arcomat, amint délután hatkor kezelésre bandukolok. Visegrád és Stockholm. Istenem, milyen vad és rikoltó ellentét."

És egy közbenső Radákovich-levél, amelyet Füst Milánnak, a vén kerítőnőnek ír: 

Ugye most róla is szeretne hallani? Nem szívesen bár (!) – de mesélek kicsikét. Hát gyönyörű és szép és egyetlen, és rajta kívül nem lehet más a világon. És egészségesnek kell lennie, mert nem, nem és nem engedem őt át a betegségnek. Tegnap megcsókoltam őt olyan érzéssel és olyan akarattal, szeretettel, szerelemmel, hogy vagy el kell tűnni a betegségének a torkáról, nyakáról, vagy pedig én kell, hogy átvegyem tőle. Őrültség, amit itt össze-vissza írok, de így van. Neki meg kell gyógyulnia rövidesen, tökéletesen. Más most egyáltalán nem fontos. – Jól érzi magát, és jól néz ki. Néhány keserves nap és éjszaka után megnyugodott. Kell, hogy megérezze az én föltétlen bizalmamat és erős akaratomat az ő egészségében. Nagyokat járunk ebben a csípős, januári tavaszban, és szeretjük egymást igazán és mélyen.
Látja – Maga kedves jó Milán – lesz ami lesz! Ha januárban tavasz lehet, ha a Logody utcában és Attila utcában megindul a föld, meginognak a házak, megrepednek az úttestek, akkor egyszercsak még Kosztolányi Dezső is megindulhat az én nagy szerelmemtől és elindulhat ide hozzám.
Nem tudom, olvasta-e, hogy az Attila utca és Logody utcában 27 cm-re tolódott el a föld. A napokban történt. Azóta már semmit se tartok lehetetlennek. Szinte szimbólumnak tekintem ezt a két földindulást éppen ebben a két utcában.

1936. január 14. kedd.

  Bevallom, nem vallom, igazság, hogy nem ezt, és nem így akartam Kosztolányit, hanem inkább a KD és a pályatársak viszonyáról – a valóságnak, ill. a valóságoknak megfelelően. De itt a tél a nyakunkon. Emlékezzünk Kosztolányira úgy, ahogy ötvenévesen újjászületett rövid időre, főnix a hamuból, a reménytelenségből.

  Egy nő – új nő – segítségével. Már ahogy ez lenni szokott.