Leütés 17. – Mentés másként

Szerkesztő kollégám és barátom, még az előző évezredben, megbízta szerkesztő kolléganőmet s barátomat, hívna föl számos közismert s megbecsült személyiséget, s faggatná ki őket arról: vajon mit vinnének magukkal az új világba?

Bevallom, szorongó reménykedéssel tértem haza minden áldott nap, s tekintetem legott az üzenetrögzítő diódájára tapadt: fölhívott-e Kata? – de ha zölden villogott is a lámpa, sohasem ő jelentkezett. Meggyőződvén immár róla, hogy sem közismert, sem megbecsült, de jószerivel nyilván személyiség sem vagyok, önismeretemben akut zavar támadt. Már-már a pohár után nyúltam, hogy szeszben oldjam föl bánatom, midőn mentő ötletem támadt: a pohár után nyúltam. Úgy döntöttem, alkoholban fogom konzerválni talmi korpuszom, s ekként puszta valómat mentem át a harmadik évezredbe.

Ment is a mentés betyárul, ám miként az ilyenkor lenni szokott, nem állhattam meg az elégnél; kezdtem magam roppantul értékesnek érezni. S konzervált értékességem tudatában arra az elhatározásra jutottam, hogy én is válaszolok a kérdésre, abból a józan előfeltevésből, hogy a sok halhatatlan nézetei mellett kényelmesen elfér egy halandó véleménye is.

Nos, Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Olvasóközönség, Magyarok és Európaiak, Világfiak és Marslakók: Polgárok! – én nem akarok magammal vinni semmit.

Ne higgyék, hogy csak pukkasztani akarom Önöket. Nagyon is megfontoltam ezt a kis mondatocskát; volt rá időm, midőn az éjszaka velejéig a telefont szuggeráltam, Katára várván, aki majd fölteszi…, én meg gombolyítom, akár Ariadné a fonalat, gondolataim szálát. És ahogy gombolygattam, ahogyan fűztem-fontam, úgy vált egyre foszlóbbá a fonal, s úgy gabalyodott össze egészen, hogy végtére a sarokba hajítottam volna, ha össze tudom gyűrni legalább galacsinná. De szabadulni is alig tudtam a póknyálra hajazó szövevényből.

Ezt vigyem át a túlsó partra? Ezt a ragacsos miskulanciát? Vagy csupán azt, ami a tenyeremre, ruhámra, testemre tapadt, hogy le se tudjam vakarni róla? Így menjek át, szalonképtelen, az új szalonba? Hogy harsány tort üljön mókás jelmezem s gyötrött testem fölött minden torok, akár Jónáson a palota népe?

De csönd! – elsőként a metaforákat kell hátrahagynom. A képes beszédet. Miként a viccbéli Ivánnak Párizst, ugyanolyan részeg józansággal kell elfelejtenem az allúziókat; hogy is lehetne „áthallani” ott, ahol hallani se lehet a hangzavarban?

Aztán jönnének a barátok, nekik is szépen búcsút intenék. „Minek az embernek ellenség, ha van barátja?” – a közkeletű mondás számomra akkortájt még nem volt ismerős, hogyan is érthettem volna meg apám, az isteni hivatalnok keserűségét? - a barát e tájon megfigyel, följelent, s az a legkevesebb, hogy a Nagykörúton is átmegy a túloldalra, ha már nem egyazon csapszékben tivornyáztok. Moldova kültelki kocsmájában a fal mellett a legmélyebb a padlóban a horpadás: ott legalább hátulról nem támadhatnak a cimborák.

A hit következne a sorban. Ama megszenvedett szakramentum, amiért érdemes volt kételkedni, vívódni élethosszon át – hogy végtére köpönyegnek lássam. Ezt a világot Woland köntöse borítja, Pilátus tógája takarja, de a történetből a Mester már ugyanúgy hiányzik, mint Margarita; csak a TÖMEGÍR analfabétái szaporodnak…

És a demokrácia? – azt se vinném magammal. „Az ember szabadsága addig terjed, ameddig más emberek szabadságát nem sérti” – idézem föl a klasszikus liberalizmus Newton-törvényét, és a szégyen kerülget: ma a szabadság addig terjed, amennyit az ember elhódítani képes a mások szabadságából.

Vigyem át a filozófiát? Oly' apró részekre osztotta föl magát, s oly viszonylagossá tette az értéket, hogy végtére már kérdeznie sincs mit. A ma filozófusa nem föntről érkezik. Számára nincs fensőbb világ, nincsen természetes fény; föl se tételezi a létezését. Inkább dirigálja a képmutogatókat.

S a tudományt sem? Mifajta tudomány az, amely a jót s a rosszat egyazon lélekkel szolgálja?

"Legszívesebben veled élnék-hálnék odaát, Művészet! - mormolom egy ready-made palacknak. De te átmész magadtól is."

S mi lesz a szerelemmel? Ki viszi át a túlsó partra? Vinném, ha tudnám…

*

Ezzel az emlékkel köszöntött rám legújabb Új Világom fekete Napja a Művésztelepen, kanyargó Tisza mentén, holtidőben.

Éjszaka volt, s én megpróbáltam élni. Koporsóban ez nem is oly egyszerű – kell hozzá némi önuralom. Oly hideg józanság telített el, hogy fázni kezdtem. Legott megmozgattam testem minden vélhető alkatrészét, sorban, a lábujjaimtól fölfelé. Úgy tetszett, mindegyik működik.

Akkor óvatosan tapogatózni kezdtem jobbra-balra, de eredmény nem mutatkozott; sehol sem ütköztem a láda falába. „Baromi nagy ez a koporsó, morfondíroztam, kész pazarlás.” Hasra fordultam, s fölpucsítottam a tomporom, akár a bagzó macska, hogy eltoljam magamtól a láda fedelét. De nem volt fedél sem. Így hát lassúdad kúszásba fogtam, mint a körmöci aranybányászok a vájataikban, mígnem kiderült, hogy tárnáról, ha mégoly szűkösről is, szó sincs.

Mintha kongó, vaksötét föld alatti csarnokban próbálnék tájékozódni, úgy trappoltam négykézláb ide-oda. De nemhogy falat, még egy oszlopot sem találtam sehol. Csak a padló, a hideg és nyirkos kövezet, az adott némi biztonságot.

Elfáradtam, és szűköltem a félelemtől – élő halott vagyok a vacogtató pokolban. Hirtelen Nobel Alfréd jutott az eszembe, aki az orvosával szúratta át a szívét, csak hogy a halála után ne riadjon föl újra az életére. Éreztem, ahogy őszül a hajam.

Arra ébredtem, hogy oszlik a sötét - bár még nincsen különbség hajnal s éjszaka között -, s én teljes testemmel ölelem Mozart grinzingi sírját. S hogy sírok. Nem Mozart, hanem a kutya hiányzott, aki egyedül kísérte az ólmos esőben.

Feljött a Nap. Nagyon fáztam a temetőben, és nagyon kellett volna az a kutya.

*

Fekete macska ébresztett a valóra. A minikandúr úgy vélte helyesnek, ha farka tövét az oromhoz dörgöli. Az arcom nyilván melegebb volt, mint a kövezet, amin hanyat feküdtem. Macskafarokkal ébredni a szádban, az Álmoskönyv szerint, nem szerencse. Még ha élsz is. Vakító, forró fényben, újra.