Figyelő a levesben
Statisztikai adatok igazolják, hogy a tematikus irodalmi folyóiratszámokból jóval többet adnak el, mint az ilyen blokkot nélkülöző versenytársaikból. A sikert emellett a megfelelő illusztráció és a sajátos dizájn biztosíthatja még a sokszor nehézkesen fogyó kulturális kiadványoknak. Ebben a szellemben újult meg a kéthavonta megjelenő irodalmi, kritikai, szemléző folyóirat, a Szépirodalmi Figyelő is. A „gasztronómia és irodalom” című, 2012. évi első szám négy tanulmányt szentel a témának, s A kávé szemiotikájától eljut egészen a bor és a pálinkaízlés ilyen irányú megközelítéséig, miközben értő és étvágygerjesztő elemzést ad közre Krúdy étkezéssel kapcsolatos szövegeiről. Főleg annak vonatkozásáról beszél, hogy a Szindbád írójánál az evés élvezete milyen közeli kapcsolatban áll a halállal. A táplálkozás azonban ennél még szorosabban kapcsolódik az élethez, méghozzá a gasztroblogokon keresztül, amelyeket szintén a konyhaasztalként működő boncasztalra helyez a lap.
A méltán népszerű könyvről Vass Norbert írt nálunk kiváló esszét, Fehér Béla pedig gasztroérdeklődését a hetekben megjelent Kossuthkifli című regénnyel főként az édesszájúak kedvére formálta szöveggé. Maga a lapszámbemutató is, amelyet 2012. április 5-én a Szatyor Bárban tartottak, szorosan kapcsolódott ehhez a tematikához és gasztrodivathoz. A lapszámízelítőt ugyanis pálinka- és kávékóstoló is kísérte. A böjt ellenére tudósítónk szerint a kóstolóból fogyott rendesen.
A könnyedebb tematika mellett a lap vitarovata (Közügy) is ígéretes megújuláson esett át. A vitaindító négy felkért hozzászóló segítségével azt a kérdést próbálja tisztázni: miért nincs ma Magyarországon értékelő irodalmi kritika? Horkay Hörcher Ferenc ennek kapcsán megállapítja, hogy „a haza kritikai élet kétségtelenül több sebből vérzik”, a megoldást viszont nem az értékelő kritikai gyakorlat elmélyítésében látja. Véleménye szerint a „beszólós, a művel szemben akár a kegyetlenségig kritikus hangütés nem járható út”. Vörös István magyarázata ennél jóval távolabbra kalandozik, amikor azt állítja: „Állandóan értékeket akarunk kreálni és kinevezni”. A kritika feladatát inkább abban látja, hogy ismerje fel a remekműveket, ne pedig az alacsony színvonalra koncentrálva emelje ki a hibákat. Vári György szerint hazánkban nincs rossz helyzetben a kritika, bár néha valóban kissé unalmas. Mindezekkel szemben Kollár Árpád gyorsdiagnózisa tűnik a legőszintébbnek; ő kiemeli az asztaltársaságok körüli bratyizásokat, és ennek hatását a művek megítélésére: „A szövetségben lévő szerzők, kritikusok, irodalomtörténészek erősítik egymást”.
A Szépirodalmi Figyelő láthatóan maga is élesen elzárkózik az értékelő kritikától, hiszen a lap ezen rovatában megjelenő írások gyakran válnak tanulmányszerűvé vagy a laudációt súroló baráti vállveregetéssé. Ezen kívül a Szemle rovatnak is jót tenne egy szemléletváltás, amelynek keretében az online folyóiratokra is nagyobb hangsúlyt helyezhetne. Ekkor talán a szerkesztők fölfedezhetnék azt is, hogy a webkettes felületeken milyen nagy vitát vált ki egy-egy értékelő kritika.
Mindezen apró, már-már csak az ínyenceknek szemet szúró hiányosságok ellenére azt mondhatjuk, hogy a megújult Szépirodalmi Figyelő belecsapott a lecsóba, és szeretné felkavarni az irodalomkritika fagyott zsírréteggel borított sótlan levesét. A megnyerő dizájn és az izgalmas tartalom biztosíthatja azt, hogy a kávé, a pálinka és a húsleves mellé odakerüljön a következő lapszám is. Kóstoljunk bele abba is!
