Adventi ének Kodály Zoltánnal. Egy kórusénekes feljegyzései

Tisztázzunk valamit, nézd csak meg a kottát, nem az utolsó hangon van a korona – ha az utolsó hang elterül, megszűnik a drámai feszültség.

Mire odaértek, elfelejtitek, hogy a pianissimo továbbra is érvényes.

Hosszú az első hang, azt tartsuk meg.

Ez olyan, mintha szekéren behe-széhél-néhé-nehek, zötyög!

Karnagyunk instrukcióit írogatom, ceruzával jelölöm a kérdéses részeket a kottában, ne felejtsem el, ha valami fontos. Van, amit megjegyzek, ismétlünk, beint, jelzéseket ad le.

Lehet utálni a karmestert, de akkor is rá kell nézni, legalább kétszer, az elején és a végén, de közben sem árt.

Persze, hogy nem utáljuk. Imádjuk. Legszebb jutalom a karnagy mosolya. Kis mosoly: itt most jó volt. Nagy mosoly a végén: na ugye, tudtok ti! Értsd: nem hiába adtam bele mindent, szakértelemmel, humorral, tapasztalattal.

Százharminc évvel ezelőtt született Kodály Zoltán, éppen az adventi időszakban. Ennek okán több kórus – részben profi, részben amatőr énekegyüttes – háromnapos kórustábort tartott a Klebelsberg Kunó Kultúrkúriában december elején. Az egykori neves kultuszminiszter átalakított, ám fő részeiben megőrzött lakhelyén mintha itt lebegne a magyar kultúrát sikeresen terjesztő és megőrző szelleme is.

Jótékonyan hat a próbákra a két nagyság – Kodály zenei, Klebelsberg kultúra iránti elkötelezettsége, árad az épületből, a kórusvezetőből. Zenében, művészet- és művelődéstörténetben egyaránt részeltetünk, csakúgy a kórustábor végén az eredményre kíváncsi közönség. 

Nagyon szép hangon indítottátok, de az én ízlésem szerint egy picit lassú. Ilyen legyen, elindul, egy ív felfejlődik, vissza is kell jönni, becsukni azt a kaput.

Fontos, hogy szép selymes hang legyen, nem lehet sem érces, sem reszelős.

Az együttesek a maguk karnagyaikkal betanulták a kiválasztott műveket az őszi hónapokban, majd együtt csiszolták a vezető karnaggyal a három napban, hogy egy vasárnap esti hangversenyen összegezzék. Nem egyszerű kóruskoncerttel, hanem vetítéssel összekötött előadással Kodályról, közben elhangzó, élő kóruszenével. Az eredmény egy bensőséges, adventhez illő előadás. 

Örülök, ha egy tenort hallok, de nem kell ennyire kiabálni, diminuendo.

Magasak vagytok a végén, nyilván a kétségbeesés lehet az oka. Jól van, ez is kicsit kétségbeesett, de már jobb.

Van egy jó hírem, tegnap hamisan énekeltétek, ma viszont tiszta!

Karnagyunk méltó Kodály-örökös, annál a Kodály-tanítvány Szőnyi Erzsébetnél tanult, akiről elmondható, hogy továbbvitte a mester örökségét. Miben áll ez az örökség? Kodály víziója egy olyan éneklő, zeneileg művelt Magyarország volt, ahol mindenki tud egy bizonyos fokig kottát olvasni. Karnagyunk szerint még harminc év kellett volna, hogy megvalósíthassa a mester, amit az úgynevezett Kodály-módszerrel elkezdett. Alapjait valójában Ádám Jenő és Kerényi György zeneszerzők, zenepedagógusok rakták le, Kodály átvette, és általa vált ismertté és került széles körben gyakorlati alkalmazásra. Legújabb sikere, hogy 2013 januárjától németországi iskolákban tanítják a Kodály-módszert, zeneoktatásuk alapjaként. Mert egyik fő jellemzője, hogy bármilyen nemzeti dalkincshez lehet alakítani, ezért világszerte alkalmazható.

Hallgassátok, milyen szép. Rendben van, jól van, szép. Felmérő dolgozat, jó.

Kicsit úgy vagytok vele, mint a mellúszó, a következő hangig el kell jutni.

Azt a gonoszságot gondoltam, hogy elölről kellene.

Az elhangzott kórusművek egyike az Adventi ének volt. Karnagyunk az Esztergomi Bencés Gimnázium egykori diákjaként emlékezett, mennyire várták már, hogy a bentlakásos iskolából hazamehessenek karácsonyi szünetre. Az adventi időszak rorate miséin sem bánták a koránkelést, ami nem volt könnyű, mégis a várakozás örömteli időszakát jelentette.  Kodály feldolgozása egy XVIII. századi francia misekönyv liturgikus éneke, ún. ó-antifóna, melyben a Megváltó utáni vágyakozás fejeződik ki.

Ugyan mit féltek, kicsinyhitűek?

A forgalmi helyzetben nem árt a karmesterre nézni, hátha kacsint.

Ezt megmutatni… mert homályba vész, igazi adventi titoknak tetszik így.

Az Elsőáldozás című gregorián mű kapcsán megtudhattuk, minden jelentős régebbi zeneszerző foglalkozott e középkori zenével, Bach h-moll miséjében, Lisztnél a Krisztus-oratóriumban találkozhatunk vele – utóbbi mintapéldája kívánt lenni annak, ahogyan Liszt, aki konfráter, azaz harmadrendű, világi szerzetes volt, az egyházi zenét meg szerette volna reformálni. Maga a gregorián dallam titokzatos világba vezet, befelé tekintünk, folyamatos zene, még nincsenek ütemvonalak, a feszültséget feloldó rész követi. Fontos a halk éneklés (piano) és az erős helyett csak közepesen erős (forte helyett mezzoforte) hangzás. A Szentföldön még minden közel van, könnyen elérhető akár a Gecsemáné kert is. Még nem a nagyhatalmú egyház hallatszik ebben, amelyet Róma hirdet monumentális épületeivel, szobraival, hanem a Szentföld emberléptékűsége.

Nem biztos, hogy ez a világ jobb – ezzel az attitűddel kell énekelni.

Hajlamossá váltok lelassítani, elérzékenyültök, milyen szépen szól; nem lehet megállni!

Sokkal puhábban, elveszik a misztikussága, olyan lesz, mint egy árcédula az Auchanban!

Kodály népzenei gyűjtőútjait 1905-ben kezdte, a Felvidéken járt sokat, 1910-ben Bartók Bélával erdélyi körutat tett. Míg Bartók általánosan népzenében gondolkodott, kelet-európai, afrikai arab és gamelán zenét is gyűjtött, Kodály kifejezetten a magyar népzenét szerette volna feltárni. A népdalok pár sorban megőrzik a kollektív emlékezetet, összecsiszolódnak és transzcendentális erőt képviselnek. Különösen ilyen a siratóének; a Gömöri dal „te sirass engem ki” sora a népi szimbolikában rezedával jelképezett kedveshez énekbeszéddel (parlando) intézett kérés. A zeneszerző énekes színműve, a Székelyfonó egyedülálló a műfajban kiválóságával, magyar népdalfeldolgozást ebben a minőségben senki nem írt.

A legnehezebb a zenében az egyszerűség előállítása.

Még egy apróság: az el egymástól kiejtése nem elegymástól, mert az olyan, mint a hagymás.

Kérjük a férfikar tagjait, hagyják abba az ivást.

Kodály sok költői művet megzenésített, így Weöres Sándor tizenöt évesen írt, Öregek című költeményét vagy Berzsenyi A magyarokhoz című ódáját, egy drámai erejű kánonnal. Balassi Bálint elfeledett éneke című kórusművének mondanivalója Ady Föl-földobott kő című versére emlékeztet:

„Csak në volnék véred, / Könnyen felednélek, / Elmënnék én messzire. 

De jaj, hová fussak, / Hogy soha në jussak / Vissza hazám földjére?”

Az instrukciók egy-egy zenemű kapcsán, pihenőszünetekben hangzottak el, olyan kitérőkkel, melyeket a közönség nem hallhatott, és az éneklő résztvevők kivételes kincse maradt.

Kvintre zár, kvint és kvart a természetes felhangjai az oktávnak, ez olyan, mint amit már nem lehet tovább csiszolni.

A két szólamnak visszhangként kéne felelni, ha nem vagytok pontosak, akkor ez elvész.

Mint amikor valaki biciklizik, és már annyira jól tud, hogy elengedi a kormányt. Ugyanígy van a zenében is…