Leütés 24. – KÉPOLVASÓ – Mányoki Endre tárcája
A többletjelentéssel fölruházott valóság, mint a fotográfia autentikus útja oda, ahol még nem kell a kémiai kép lényegével szakítani, de már nem lehet a vegyi-természeti valóságban sem naív-önfeledten bízni: ez a metaforikus fotográfia. Egyéni változata annyi van, ahány jelentős művelője, nagy egyénisége.
Ezúttal az Olvasót egy önkényes tárlat megtekintésére invitálom: a kortárs magyar fotográfia közelmúltjának néhány jellegzetesen metaforikus művével szeretném megismertetni. A képek nem föltétlenül a legismertebbek, s még arra sem esküdnék meg, hogy alkotóik éppen ezeket választották volna ki életművük emblémájaként. De hogy meg sem tagadnák őket, abban is biztos vagyok.
Zátonyi Tibor: Infra (1986)
A kultúra és a természet jelei közé ékelődik a civilizáció jelrendszere. Az Opera tömbje súlyosan és sötéten dőlni látszik, mintha süllyedne; ormáról ugrani készülnek a szobrok. Talán fölfelé, ahová a felhők, s ahová a nyilak is mutatják: valamiféle parkolóba? A csenevész fa karjai is odanyújtóznak? – bár maradék levelei szánandón gátolják igyekezetében: otthonos bárányfelhőket imitálnak. A megtriplázott vektor akár transzcendencia-kényszert is sugallhatna, ha egyszersmind nem árulkodna valódi szándékáról: az oldalnyíl megállni tilost sürget, s baljósan utal a fönt és lent közötti űrre.
M. Soós György: Elvileg még szárazon (1986)
A trambulinról lezuhanó test első pillantásra nem kelti föl a zuhanás érzetét; a már-már légies tartás inkább az önfeledtség élményét, a levegő megtartó erejébe vetett elemi bizalom érzetét erősíti. Ebben segít a távoli parttal egy-anyagú víztömb is – mintha a súlyával igyekezne garantálni az ugró biztonságát: kijelöli számára azt a sávot, ahol nem érvényes a gravitáció. De a sötétségé a nagyobb erő, s tömege – nem kétséges – elnyeli a pillanat hősét.
Halas István: Segesvár (1982)
A történelmi városkép, mint metafora
Klasszikus fotó. A képépítés formai tökélye, a diagonális szerkesztés szinte mozgófilmi bravúrja, minden album megbecsült és méltán honorált oldala – volna. Ha embertelen volna. Ha nem bokázna el rajta tétován s szégyenlősen egy lány, akinek mentében lecsúszott a térdzoknija, és aki a virágos kreppszoknyája fölött fekete pulóvert visel. Ha nem vonzódna ösztönösen a salétromfoltokkal és vakablakokkal szabdalt falhoz, és nem hagyta volna ott magára ütődött térdű társát abban a keresztbe kockás kártolt gyapjúszoknyában – sírni. Minden pontos a képen, csak ez a sírás alaktalan. Csak a dráma. Ami átvetül a kép egészére, s önkéntelenül is gondterheltté teszi a jelentését.
Cseri László: Családi album (1988, sorozat, részlet)
Frakk, keménygallér, csokornyakkendő, előírásosan pödört-kötött arc-ék: udvarlóba indul a polgár. A kamerába is mintha csak siettében pillantana bele; a kéz és a hát vektorai lendületre vallanak. Arrafelé indul, ahonnan a fény jön, ami arcára, magas homlokára és értelmes, határozott, szép vágású szemére vetül. A virágcsokor csendéletet idéző faktúrája és finom pasztell karaktere szinte észrevétlenül simul bele az ingmell és a bukétára rímelő nyakkendő szemérmes-otthonos hangulatába. Ha ezt a keskeny sávot kitakarjuk, a világ nagyon is rendben valónak mutatkozik. Ám a hát sötét diagonálisa – a púpot képző könyökkel – határozottan, bár még nem durván megosztja a látványt: emberre, és gomolygó, baljós semmire. S a szemlélő nem szabadulhat a képdinamika ellenében ható, természetellenes mozgás képzetétől; mintha az alak visszafelé haladna. A szemlélő elébb csak kibúvót keres tudása csapdájából: hátha a kép csupán korrigálni akarja önmagát, s az alak a centrumba, a négyzet kínálta legstabilabb harmóniába törekszik... De ha öncsalásában elhárította is a stigmát, ha föl se fedezi a Dávid-csillag vigasztalan szürkéjében a ködgomoly jellegzetes árnyalatát, akkor is érzi: elég csak néhány centi, és az arcról már el is tűnt a fény. S az alakot csokrostul-jövőstül, mindenestül fölemészti a semmi.
Stalter György: Férfi portré (1987)
Lehetne szabályos, korrekt szociofotó is; a kellékek adottak. Ütött-kopott, nyeklett rugózatú vaságy, rideg fal, gyűrött kartondoboz, ottfelejtett eternit félcső, ajtaját vesztett szekrény, rongyok... S a vesztést sugallják a dülöngélő vonalak is, a látvány bizonytalan s bizalmatlan karaktere. Ilyen környezetbe a néző lehajtott fejű, sorsának megadott szereplőt képzel s vár el. Nem olyant, aki bele se férne az ágyba. Aki a jelenlétével szétfeszíti a teret, s ellene mozdul minden kommersz látványnak. Aki itt, a színünk előtt ül, sérületlen tépőzáras sportcipőt, kőmosott farmernadrágot, művelúr irhadzsekit, tiszta-fehér garbót visel. Az arca széles és erős, a haja sűrű és frissen mosott, orra afrikaian tág: cimpái szaglásra készek, lefutó redői totemikusan határozottak, a szemöldöke egyszerre diabolikus és töprengő, a szája résre zártan elszánt, és a szeme... A szeme nem ránk néz. Nem föl- és legkivált nem lefelé. Valahová mögénk. Oda, ahová mi nem látunk, és azt látja, amit mi nem láthatunk.
Kerekes Gábor: Lenfonó (1980)
Gyárépület a pusztaságban. Az égbolt helyén üresség, a föld helyén üresség, s minden bizonnyal odabent is az: a széles, szinte tagolatlan falban kitört ablakok sorakoznak. A textilgyár nincs messze, de közel sincs; éppen a határán valaminek, amit jobb híján horizontnak mondunk. Az épület ebből a perspektívából ék alakúnak mutatkozik, de az ék nem éles, nem kelti föl sem a sebesség, sem a hatolás érzetét. Mégis, mintha az egész lassan erre, felénk tartana. Oda, ahol már foltokban tenyészik a sötét, akárha burjánzó fekélyek roncsolnák a semmi felületét. S mintha magát a robusztus építményt is megtámadta volna a ragály; egyik falát már elborította egészen. Ez a börtönuszály, ez az anti-Titanic a végzete felé sodródik, s előbb-utóbb elnyeli a tér s az idő fekete lyuka. Mint ahogy ellenérvét, a nyeregtetős, emberportára emlékeztető házat máris emészti.
Jokesz Antal: Virágos ruhás nő (1978)
A helyzetkép, mint metafora
Valahol, talán minden lakott terület határán, talán a szerkesztett és a vegetatív világ mezsgyéjén valaki áll és valamire vár. A hely lehet akár egy buszmegálló is, a helyzet pedig merőben köznapi: elmenni innen máshová. A kép az ellentét dinamikájára épül föl: a növényzet diagonális sávja erőteljesen előre, az ember – csak jelzett – tekintete határozottan visszafelé irányul. Közbül, a két irány aranymetszésében áll a várakozó. Jelenléte súlyos is, meg esetleges is; tömege alaktalan bár, mégis ismerős. Lehetne a szomszéd ugyanúgy, mint a testvérünk, anyánk, bárki. Lehetne a magunk valamelyik inkarnációja. Saruját ugyanúgy hordja, ahogy általában a sarukat hordjuk; térdét ugyanúgy rogyasztja, ahogy vártunkban mi magunk is rogyasztjuk; kezét ugyanúgy fonja a csípőcsigolyájára, ahogy mi is fognánk ugyanebben a helyzetben: még nem dől neki az oszlopnak, de már titkon kacérkodik a támasztékkal. Van azonban valami, ami a szokásos helyzettől itt különbözik: a szinte vakítóan fehér gallér. A várakozó valami ünnepre készül, valami kivételes felé igyekszik; annak igézetében ácsorog. De hiába a gallér éteri brillanciája, hiába a kartonruha virágainak az égbolt picinyke sávját idéző fénye – a várakozó aligha jut el sehonnan sehova.
Előzmény:
