Szőcs Géza: A Sziveri-beszélgetőkönyvből

GYEREKKOR. A HARIZONA. CSODASZARVAS

– Mesélj nekem a gyerekkorodról. Milyen volt?
– Boldog volt. Gyerekkorom boldog volt.
– Hol laktatok?
– A Horea úton…
– Az ESPLÁnál.
– Egy ideig persze, de aztán átköltöztünk a Harizona épületébe, a Horea út túloldalára, az 5. szám alá, nagyapám házába. A bejárata különben nem is a Horea útról nyílt, hanem a Kőmál-alja utcából.
– Kőmáj…?
– Nem, nem. A Kőmál alatti részről van szó. De én meg azt hittem eleinte, hogy ez a név valójában egy ige, mit tesz vele? Hizlalja, fájlalja, marasztalja, kőmálja…  A Kőmál hajdan szőlőhegy volt, a Fellegvár oldalában, mi, harizonás fiúk oda jártunk fel focizni a Citadellára, az ejtőernyős toronyhoz.
Nagyapám háza egybeépült az Első Magyar Biztosító Társaság bérpalotájával, ma már teljesen egybeolvadt vele, a körvonalai sem látszanak. Csak az különbözteti meg tőle, hogy egy óriási paradicsomos kert tartozik hozzá, az Erzsébet út irányába. Ez eredetileg az Édenkert egy parcellája volt, Erzsébet királyné hozatta és ültetette át az Ararát lejtőiről. Vagy a Tigris forrásvidékéről.
A bérház földszintjén működött a kocsma, amely előbb a Tikk-Takk nevet viselte, aztán egyszer leégett, utána A Madárhoz néven indult újra. Románul is olvasható volt a cégérén, hogy La Pasărea Zburătoare, A Repülő Madárhoz, meg franciául, hogy A L’Oiseau. Aztán volt még egy játéküzlet is, meg a HARIZONA, amelynek a pincéjében szoktunk bújócskázni és rablózni…
– Mi az, hogy HARIZONA?
– HARIsnya, ZOkni, NAdrág. Illetve később HARISZONA, Harisnya, Szoknya, Nadrág.  A város legnagyobb textil- és rövidáru-lerakata volt, pincéjében mindenféle izgalmas bálákkal és zsákokkal és rengeteg gyapjúholmival, embernél nagyobb szövettekercsekkel. A molyok ellen pedig brutálisan benaftalinozták az egészet, úgyhogy…
– Úgyhogy?
– A szülők tiltották, hogy odamenjünk játszani, sötét és zegzugos volt, bármikor ledőlhettek a feltornyozott bálák, nem beszélve arról, hogy a HARIZONA sem örült annak, hogy a pincéjében vásott kölykök bújócskázzanak és dohányozzanak…
– Hány éves voltál?
– Nyolc meg tíz meg tizenkettő… Szóval tilos volt ott játszanunk, s valahányszor mégis odamentünk, soha nem értettük, hogy a szülők honnan szereztek tudomást erről… Hol jártál fiam? Az utcán, anyuka. Nem a pincében? Nem, dehogyis. Na gyere csak ide. Dirr-durr, két nagy pofon. Hogy mersz te anyádnak így hazudni? Speciel nem az én anyámról van szó, Radut viszont folytonosan verték emiatt, de mégis, különös volt, honnan tudják mindig, honnan jövünk…
– És honnan tudták?
– Hát az orrfacsaró naftalinszagról, amelyet árasztottunk.
– És mi lett a Harizonával?
– Hát azt betiltották.
– Tilos volt zoknit, nadrágot viselni?
– Nem, csak beszélni róla.
– Na és az a hatalmas, nagy kert az Erzsébet út alatt? Ott nem játszottatok?
– De, nagyon sokat. Volt a közepén egy óriási nagy fa…
– Fogadjunk, hogy cédrus.
– Nem.
– Égig érő jegenye.
– Nem.
– Édenfa?
– Nem.
– Rákóczi tölgyfája.
– Nem.
– Hanem?
– Egy majomkenyérfa.
– Igazi?
– Egy nagyon ősi fa. Nagyon-nagyon ősi kinézete volt. Lehet, nem majomkenyérfa volt, de ahhoz hasonlított.
– Majmokkal?
– Nem akarok hazudni neked. Csak egyetlen majom élt rajta, egy öreg emberszabású gorilla.
– Ezt méltányolom.
– A gorillát?
– Azt, hogy nem mondasz nekem valótlanságokat. Csak a tiszta színigazat. Egy majom az egy majom. Véletlenül sem mondasz kettőt.
– Hát nem is.
– És hogy szólítottátok a majmot?
– Ádámnak.
– Te, és a fa gyümölcséből ettél?
– Nem emlékszem. Anyám, azt hiszem, volt, hogy lekvárt főzött belőle.
– A majomkenyérből?
– Abból, abból.
– És madarak? Voltak a fán?
– Egy-két paradicsommadár. De ott, a fa mellett, ott álldogált mindig maga a mondabeli, fényes agancsú…
– Csodaszarvas?!
– Pontosan. Rengeteget simogattam meg beszélgettem vele, nagyon jó fej volt. Még azt is megmutatta, hol látható a Fennvaló lábnyoma a kertben. Meglepően kis lába volt. Érdekes viszont, hogy a szarvas soha nem mozdult el a fa alól.
– Soha?
– Soha.
– Láncra volt verve?
– Nem mondom meg.
– Ki volt tömve?
– Nem mondom meg. Majd eljössz és meglátod.

BÚZÁS ÉS MARSCHALKÓ. SZOBOR A KÁNYAFŐ ALATT

– Annak, amit egy erdélyi ember mond vagy tesz, nem mindig fejthetőek meg az okai.
A Horea, vagyis Ferencz József út 5. szám, az Astoria mellett, szemben az Urániával, hajdan nagypolgári családoknak épült, négy-öt szobás lakásokkal. Ezeket aztán a proletárdiktatúra éveiben egy-két szobás társbérletekké darabolták szét. Közös volt a konyha, a fürdő, az éléskamra, vagyis a spájz és a bosszúság.
Az összezártságból számtalan vita keletkezett a társbérlők között. Mi a másodikon laktunk, ahonnan pompásan be lehetett látni az első emeleti lakásokba. Esténként odagyűltünk a körfolyosó korlátjához, mint a verebek, és hitetlenkedve figyeltük, ami Búzás és Marschalkó közös konyhájában történik.
Búzás belépett a konyhába, villanyt gyújtott. Leült az asztala mellé, és nekilátott vacsorázni.
Nemsokára hazaért Marschalkó is. Leült a másik asztalhoz, az volt az övé, meggyújtott egy gyertyát, olykor petróleumlámpást, és ő is vacsorázni kezdett.
– Közben meg égett a mennyezeti lámpa?
– Persze.
– Akkor meg miért gyújtott gyertyát?
– Hogy mindenki lássa, hogy ő a saját fényénél vacsorázik, vagyis nem fog beszállni a közös áramszámlába. Merthogy ő nem fogyaszt áramot, miért is fizetne, ő gyertyafénynél szeret vacsorázni, „tudja mindenki a házban”.
– Gondolom, per lett a dologból.
– Több is, ezek elhúzódtak nem is tudom hány évig. Végül – eddig még világos, követhető és érthető a történet – külön villanyórákat szereltek fel a konyhában, talán nem is ők, hanem az utódaik. Végül mindkét család elköltözött.
– Igen.
– De akik a Marschalkóék helyére jöttek, az új lakók, továbbra is gyertyafénynél vacsoráztak a kivilágított konyhában.
– Miért?
– Nem tudom.
– Hagyományból?
– 1944-ben a várható bombázások elől be akarták menekíteni Mátyás lovas szobrát valamilyen biztos fedezékbe. A Donát úton, a Kányafő alatt építettek egy hatalmas bunkert, Donát szobra alatt.
– De Kolozsvárt bombázták a háborúban?
– Végül is nem, amit Bánffy Miklósnak köszönhet a város. Köszönhetné, de nem teszi.
– Akkor hát nem is kellett átköltöztetni a szobrot.
– Egyesek szerint nem.
– És mások mit mondanak?
– Hogy de igen is bemenekítették oda a hegyoldalba, csak egy másolatot hagytak helyette a Főtéren.
– Miért?
– Akkor már nem a bombázások kockázata miatt, hanem egyéb lehetséges nem kívánt fordulatok jelentették az okot. Vagy ki tudja.
– És befért oda az egész szobor, királlyal, mellékalakokkal?
– Van, aki úgy tudja, eredeti helyzetben van ott, mások szerint szétszedett állapotban hevernek a király, a ló és a hadvezérek.
– Akár így, akár úgy, de akkor hát Fadrusz eredeti szobra ma is még a föld alatt van?
– Mondom, egyesek szerint.
– Szerinted?
– Szerintem is.
– Miből gondolod?
– Onnan, hogy láttam.
– És? Egészben van, vagy darabokban?
– Nem mondom meg, majd meglátod magad.
– Megmutatod?
– Hogyne mutatnám.
– És ha már minden veszély el fog hárulni, amely a szobrot fenyegethetné?
– Akkor sem fogják kihozni onnan.
– Miért nem?
– Mert kolozsváriak.
– Ez mit jelent?
– De hiszen ezzel kezdtem. Nem tudjuk. Annak a néhány embernek, aki ismeri a valódi szobor helyét, őnekik elegendő, ha saját gyertyájuk fénye világítja meg a király arcát. És bármilyen fontos ügy van, az erdélyinek mindig ott van a kezében a saját gyertyája.

Fotó: Wikipedia