Ki a kalapos Kossuth-díjas?

A demokrácia fellegvárának látszó online irodalmi sajtó gyakran válik a véleménynyilvánítás szabadságát korlátozó steril játszótérré, hiszen képes akár önmaga utólagos és vegytisztának látszó cenzúrázására is. Ennek ez esetnek lehettek tanúi a Bárka Online olvasói, amikor néhány napja eltűnt drMáriás A Kossuth-díjas író című tárcája a felületről. A tárca egyébként is veszélyes műfaj, hiszen szereplőire ráismerhetünk, cselekedeteik egybecsenghetnek a körülöttünk történőkkel. A lap is éppen erre az azonosíthatóságra hivatkozva törölte a cikket: „A hozzászólások következtében olyan helyzet, látszat teremtődött, ami a mi szerkesztési elveinkkel és céljainkkal szemben áll. Mi egy jeles (európai, világhírű) kortárs magyar írót véletlenül sem szerettünk volna ilyen módon dehonesztálni, megtámadni, kínos helyzetbe hozni stb. Nem vettük észre, nem gondoltuk, hogy konkrét személyről van szó, hogy nem fikció az egész, de mivel mások elkezdték beazonosítani, tarthatatlanná vált a szöveg a mi oldalunkon. (A Bárka szerkesztőségi állásfoglalása)”. Olvasható az állásfoglalás egy Facebook-kommentben.

DrMáriás cikke tehát éppen akkor vált veszélyessé, amikor 1. elkezdett párbeszédet generálni, 2. a fikció határait átlépve nem-irodalmi, hanem publicisztikai szövegként működött. Ez azonban sértette a megidézett Kossuth-díjas személyét, akit egyetlen szóval sem neveztek meg. Abban a hiszemben, hogy egy-egy poszt az Internetről nyom nélkül eltávolítható, a cikk megszűnt a kitüntetett írófigurát szidni, és eltűnt a portálról. A Google azonban néhány hétig tárolja a feltöltött írásokat, így a szemfüles olvasó könnyen rátalálhat.

De nézzük a cikk egyes részleteit! Mi lehetett a gond drMáriás írásával?

„Egy halott moziban nyomtuk a gyilkos iparblúzt a Duna-parton Az utolsó kenet zenekarral, ahol néhány szakadt fiatal, depressziós öreg művész és tanácstalan csaj közül kilógott egy furcsa figura. Fekete kabátot, nagy kalapot viselt, hosszú fehér sálat tekert a nyaka köré. Amikor befejeztük a halálrítust, hozzám lépett, szinte kellemetlen rajongással gratulált, majd bemutatkozott, hogy ő a Kossuth-díjas író, s szeretné, ha a születésnapján megismételnénk a műsort, fizetni nem tud, de lesz kaja, pia, vidámság. Rábólintottam.

Amikor szakadt hangszereinkkel a hónunk alatt bezuhantunk a hatalmas, fényes terembe, ott már egy egész sor Kossuth-díjas író üldögélt visszafogottan tereferélve. […] Megtudtuk, milyen érzés cigányzenekarnak lenni Belgiumban, majd elhúztunk az éjszakába.”

Az idézett részben láthatóan a Tudósok zenekar frontembereként szólal meg a tárcaíró, aki a Kossuth-díjasról csak annyit mond: kalapot és hosszú fehér sálat viselt. Némi cinizmus már érződik a hangjában, majd így folytatja:

„A Kossuth-díjas író hosszú hallgatás után felhívott, s megkért, hogy segítsek neki, szeretne egy neves külföldi ösztöndíjat megpályázni, angolul van, nézzem át. Hamarosan megjelent, s attól kezdve rendszeresen járt hozzám tudása csiszolására, amit elég gyakran megszakítottak politikus írók, kiadók, pénzemberek telefonhívásai, amelyek annyi művészi élménnyel töltötték el, hogy rendre elfelejtett törleszteni.

Azután megint hosszú ideig nem jelentkezett, többször körbeutazta a világot megannyi támogatással, ösztöndíjjal, kitüntetéssel, egyre több és egyre fontosabb élményanyagot gyűjtve újabb hallatlan fontosságú, mélységű és kifinomult kötetéhez, majd ismét felhívott, s jajveszékelve kért, hogy vigyem el a fogorvosához. Beszállt az autómba, odamentünk, majd megkért, hogy várjam meg, miközben telefonált, szervezkedett, tanácsokat adott, segítséget kért, mosolygott és haverkodott a telefonálókkal, de hamarosan be kellett látnia, hogy más taxis után kell néznie.”

A nemzetközileg elismert író tehát nem tud angolul, ráadásul kapcsolathálójával kegyetlenül visszaél, mint ahogy drMáriás sofőrségre degradált barátságával is. Kérdés azonban, hogy a tárca elbeszélője miért engedte magát ilyen fokon kihasználni, és a feltételezhető irigységen túl miért tartja szükségesnek ilyen árnyalt képet kialakítani az érintett személyről. A Kossuth-díjas alak habitusának bemutatása után pedig rátér műveinek esztétikai értékére is:

„A könyvesboltok hamarosan megteltek a legújabb regényével, s mivel elfelejtett nekem adni belőle, megvettem, hazavittem, a heverőre zuhanva beleolvastam, majd jó pár oldal elolvasása után a falhoz vágtam, így az ágy alatt néhány zokni, fecni és dugó között találta meg a helyét.

Egy héttel később az egyik közös barátunkkal találkoztam, akinek elmondtam, hogy szerintem a jó író lenyűgöz, erőt, mélységet és könnyedséget, életkedvet és zsigeri fájdalmat ad. Mert igazából tökmindegy, hogy mit ír, csak érezzem, hogy ott áll a szöveg mögött ő, a hús-vér, az érző, az esendő, a sikoltó, az istenállat ember, hogy él, érez, kacag és szenved, hogy hiteles és igaz. És hogy bizony a Kossuth-díjas író új könyvét nem tudtam elolvasni, mert azzal mindenem ellenkezett, az agyam az okoskodó butasága ellen, a szívem a gyáva töketlensége ellen, a lelkem a sznob közömbössége ellen.

Barátom bólogatott, s azt mondta, hogy ezzel ő is pontosan ugyanígy van.”

DrMáriás, forrás: Wikipédia

DrMáriás láthatóan nem szereti a megidézett író által képviselt regénypoétikát. Ennek kritikája után következik a tárca egyik legvitathatóbb része, amikor egy, a fehér sálas, fekete kalapos író e-mailjéből, azaz magánlevelezéséből származó idézetet olvashatunk:

„Miket beszélsz te rólam és a könyveimről, a te jó büdös kurva anyádat? Még hogy én nem írok jól? Hát akkor ki? Na, mondd meg! Ki? Hát senki! Ha még egyszer a szemem elé kerülsz, szétverem a pofádat, te rohadt patkány! Tűnj el jó messzire, mert ha meglátlak, szemen köplek, te szánalmas köcsög! Még hogy az én szomorúságom nem hiteles? Hogy dögölnél meg, te hálátlan tahó!”

A fő kérdés, hogy a fikció álcáját magára öltő szöveg átlépheti-e a levéltitok sérthetetlenségének etikai korlátait. Vagy valóban csak kitaláció a részlet? Van-e ennek bármi jelentősége, amikor nincs nevesítve a személy, csak néhány jellemző vonása? Hiszen az ehhez kapcsolódó referenciát nem az írás, hanem a – főleg Facebookon – kommentelők teremtik meg. Azaz éppen a közeg teremt lehetőséget a nyilvános értelmezésre, amely egy nyomtatott folyóiratban meg sem történhetne, ráadásul egy szerkesztői döntés után visszavonhatatlan maradna. A netokrácia azonban nyitott az ilyen jellegű vélemény eltüntetésére, lehet visszakozni, ha nem úgy sül el egy írás, ahogy azt a szerkesztői akarat szerette volna.

Közben a bálvány körüli kultusz kopik, azaz kophatna, alakulhatna, formálódhatna. A bálványt azonban óvni kell, még akkor is, ha nincs nevesítve. A tárca így minden fikció lehetőségétől megfosztva ott pihen még néhány hétig a Google tárhelyén. Ahogy történt ez például az Irodalmi Jelenben megjelent Tóth Krisztina-esttel kapcsolatban is. Közben  pedig folytatódhat a találgatás a Bárka Online-on megjelent írásról: ki is ez a kalapos és fehér sálas író? De ezt nem tudhatjuk meg, hiszen a Kossuth-díjasok nálunk sérthetetlenek, a sértett tárcaírókat pedig nem érdeklik az etikai határok. A szerkesztők meg visszakoznak, megfélemlíthetők, hiszen magukra vonhatják az irodalomrendszer haragját. Inkább megsértik a felhasználónak azt a jogát, hogy kedvére értelmezzen egy szöveget, amelyben csak egy kalapos író szerepel, akinek történetesen Kossuth-díja is van.