A Puzsér-faktor
Mostanában elég megnyugtató a kép, amelyet az egyszerű magyar tévénéző a hazai kritikusokról alkothat. Jóllehet nagyrészt ismeretlen volt számára a kritikus fogalma, legfeljebb iskolai tanórák emlékeiből idézhette fel a műfajt, de hangot és arcot nehezen társított hozzá. Gondolhatott Kölcseyre, aki keményen bírálta Berzsenyit, majd sírjánál megkövette a vidéki agrármenedzsert. Az időben kicsit ugorva, máris Bakács Tibor Settenkedőnél tarthat, a poéncsattogtató megasztárnál, aki szalámilopással rombolta le végleg az egyébként sem toronymagas ázsióját. A magyar érettségizett átlag tévénéző szemében tehát a kritikus egyszer elmegy a megbántott alkotó temetésére, mit sem törődve azzal, hogy netán halálba kergette, máskor pedig a húsos pult kifosztásával hívja fel magára a figyelmet. Azért is nevezhetjük szerencsésnek és megnyugtatónak a fenti képet, mert a magyar érettségizett átlag tévénéző nem szépirodalmi bírálataik alapján ítéli meg a kritikusokat. De hát milyen képet is alkothatna ezekből? Láthatná egy sor szakszavakkal vagdalkozó, nyakatekert mondataiban vergődő kultúrsznob imitált dzsediharcát. Ugyanakkor észrevehetné azt a bájolgást, amellyel körbeudvarolják egymást a puha tollú férfiak. Talán felrémlene benne, hogy a kritika gyakran csak egy kicifrázott érettségi dolgozat, vagy egy hosszúra sikeredett ajánló. Több ezer éves értéknek kijáró tisztelettel mond laudációt akár egy tinédzserszerző – apuka menedzselte – első kötetéről is.
Az átlag magyar tévénéző tehát szerencsés, hogy nem olvas irodalmi kritikát. Viszont láthatja szombat esténként Puzsér Róbertet. Aki fel meri tenni a kérdést: „Mi volt ez a szellemi kútmérgezés?” Olyan mondatok is elhagyják a száját, mint: „Ez a dinamizmus nélküli nyálaskodás mélyen az ízlésem ellen való”. Bátran kijelenti, hogy „ez, amit itt előadtál, az 30 klikket tud a YouTube-on, és azok a barátaid meg a szüleid”. Az ilyen mondatok hiányoznak a magyar irodalomkritikából, amely a baráti körbelájkolások és kedveskedő vállveregetések közepette elfelejtett értékelni, minősíteni.
De ki is az a Puzsér Róbert? Az egyetlen kritikus, aki celebbé tudott válni a mindig méltatlankodó, de az őszinte gesztusokban nem éppen bővelkedő országban. A Csillag születik tehetségkutató show zsűritagjaként zúdítja a versenyzőkre kemény hangú észrevételeit, de a HírTv-ben, a Magyar Televízióban, a Budapest Tévében is találkozhattak vele a nézők. Az olvasók pedig a Kulturpart.hu portálon lájkolhatták az írásait, és rádióműsorokban is feltűnt már a hangja.
Puzsér a Csillag születikben hétről hétre azokat a mondatokat fogalmazza meg, amelyek értékelő kritika híján a magyar ítészek puha tollaiból hiányoznak. Ezt a néha szemtelen, éles bírálatot, frappáns és indulatos stílust nevezhetnénk a kritikusi beszéd Puzsér-faktorának. Talán alkalmas lehet arra, hogy irodalmáraink összekapják magukat, megkeményítsék tollaikat, és odamondjanak a szellemi kút mérgezőinek.
A populáris kultúrától idegenkedő sznobizmust levetkőzve néhány órás továbbképzésre minden magyar ítész odaülhetne a képernyők elé. E gyorstalpaló kurzusokat követően azért is lennének könnyebb helyzetben, mint felvágott nyelvű kollégájuk, mert nekik nem kell a megbírált szemébe nézniük. Elég lenne csak a számítógép klaviatúrája mögött erős igent vagy határozott nemet mondaniuk egy-egy irodalmi műre, hogy eldönthesse a magyar olvasó: születik-e az a csillag, vagy sem.
