„Író az, aki életre-halálra írónak tud maradni…”

László Noémit, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának új elnökét kérdeztük a szervezet célkitűzéseiről, működésének feltételeiről és, természetesen, költészetéről. 

„Író az, aki életre-halálra írónak tud

maradni…”

Tízéves születésnapját ünnepelte nemrégiben az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL), tisztújító közgyűlést is tartottak, ahol megválasztottak a szervezet elnökének. Eddig is részt vettél irodalomszervezésben, az E-MIL irodavezetője voltál. Mi az, ami motivált az elnökségi tisztség elvállalásában?

Azt gondoltam, gyakorlatilag semmi mást nem kell majd tennem, mint amit irodavezetőként tettem, de ebben meglehetősen melléfogtam. Az irodavezetőkhöz képest az elnököknek sokkal több dolguk van a médiával. Ezen túl leginkább az motivált, hogy az elkezdett munkát hasonló szinten folytathassuk, és hogy az E-MIL tagjait, ha lehet, kissé érdeklődőbb csapattá kovácsoljuk.

A különböző generációkhoz tartozó alkotók közösen vesznek részt irodalmi rendezvényeken, ahol könnyen megtalálják egymással a hangot, jól érzik magukat, ez az egyik erénye az itteni irodalmi életnek. Miben látod a titkát?

Ennek titka egyrészt az eddigi gyakorlatban rejlik, abban, hogy a megfelelő pillanatban az itthoni idősebb generáció egy része képes volt a fiatalok irányába nyitni, hogy ezt a fiatalok örömmel fogadták, és megtiszteltetésként élték meg. Amikor pedig szervezőerőhöz, forráshoz és alkalomhoz jutottak, ők sem feledkeztek meg a náluk idősebb írókról, akik az adott pillanatban szintén örömmel fogadták e gesztust. Ezen túl pedig, azt hiszem, bizonyos, az írás és az élet gyakorlatáról vallott nézeteknek is egyezniük kell, különben nem működhetne a dolog.

Az E-MIL fontos célkitűzése ennek a közösségi érzésnek az ápolása, megtartása. Milyen fő feladatai vannak még?

Azt hiszem, ilyen értelemben legfontosabb feladatunk a most jelentkező tehetségek támogatása, irodalmi életbe való bevonása, mert a múlttal és jelennel úgy tűnik, amennyire lehetséges, rendben volnánk, de a jövőre oda kell figyelni. Ugyanakkor nem ártana, ha a szervezetnek a világhálón való virtuális jelenlétét föl tudnánk erősíteni – nyilván ez hozzáállás, ugyanakkor pénz és idő kérdése is.

Az erdélyi magyar irodalom műfordítások révén nyitna a külföld felé is. Vannak már erre vonatkozóan konkrét elképzelések?

Igen, mégpedig egy kezdetben egy- vagy kétnaposra tervezett műfordító konferencia – egy majdani műfordító tábor kezdeménye – megszervezéséről van szó, amely, ha mindenben sikerrel járunk, idén késő ősszel zajlana, egyelőre kísérleti szakaszban, Kolozsváron.

Van-e lehetősége az E-MIL-nek külföldi felolvasó turnékat szervezni, idegen nyelvű kortárs alkotókat meghívni Erdélybe?

Ez a dolog minden időben anyagi források és kapcsolati tőke kérdése, az E-MIL pedig jelenleg a kapcsolati tőkét illetően talán nem is állna oly rosszul, ám ahhoz, hogy nagyszabású külföldi irodalmi turnékat bonyolítson, még nem eléggé erős a szervezet, egymagában bizonyosan nem, de más írószervezetekkel, illetve helyi kulturális intézményekkel együttműködésben elképzelhető, hogy sikerrel tudnánk külföldi E-MIL szereplést szervezni és külföldi írókat itthon vendégül látni.

A Magyar Írószövetséggel és a többi magyar írószervezettel ápoljátok a kapcsolatot, több irodalmi rendezvényen, írótáborban vetettek részt közösen. A Romániai Írók Szövetségével milyen a viszonyotok?

Több E-MIL tag egyben a Romániai Írók Szövetségének tagja és előreláthatóan ez a szám növekedni fog. Leszámítva azt, hogy Karácsonyi Zsolt választmányi tagunk a Romániai Írók Szövetségének kolozsvári fiókjában kisebbségi ügyekért felel, a két szervezet között egyelőre nincs hivatalos együttműködés, de a már említett műfordító-konferencia okán például ez a helyzet máris változhat.

Nem titok, hogy a mai támogatási rendszer, a gazdasági válság megkeseríti az irodalmárok, irodalomszervezők életét is, nehezebb lobbizni, pályázni, ilyen tekintetben egyáltalán nem lesz könnyű feladatod. Hogyan sikerül majd megszervezni az idei Árkosi Írótábort, a Kolozsvári Magyar Napokon való részvételt és még sok más irodalmi rendezvénysorozatot, felolvasóestet?

Jól összehangolt, ötletes csapatmunkával, komoly pályázatok gyártásával, gondos elszámolással, más szervezetekkel, intézményekkel, hazai irodalmi alapítványokkal való együttműködés révén, illetve az eddigi évek munkája és tapasztalata alapján az E-MIL-nek magyar és román állami forrásokból juttatott esetleges normatív támogatás felhasználásával.

Elhangzott az ötlet, miszerint az anyagi támogatók körébe érdemes lenne bevonni irodalmat kedvelő vállalkozókat, üzletembereket. Egy őket tömörítő mellékszervezet létrehozása is felmerült. Megvalósíthatónak tartod ezt az elképzelést?

Igen, volt szó arról, hogy sikeres embereket kellene szervezetünk gondjaival felkeresni, hátha a minőségi reklám reményében vagy akár jó szívből segítenének az Erdélyi Magyar Írók Ligáján, és hogy ilyen értelemben létre lehetne hozni a „tiszteletbeli tagok” vagy „baráti társaság” körét. Amikor Orbán János Dénes korábbi E-MIL elnök arról beszélt, hogy az utóbbi sanyarú években a magán-mecenatúra kivonult az irodalomból, kevés realitását látom annak, hogy különféle titulusokkal visszaédesgessük őket. Más szempontból is bonyolult probléma ez – hogy mennyire kellene az írónak kilincselnie ahhoz, hogy méltósággal tudja mesterségét űzni. És hogy méltóság nélkül mennyire tudná mesterségét űzni. Kérdés tehát, hogy milyen úton-módon kell a potenciális támogatóhoz közelíteni – és ennek a kérdésnek nem vagyok szakértője.

„Író az, aki életre-halálra írónak tud maradni, aki az írás mesterségét kenyereként fogja fel, aki ezt a mesterséget becsülettel és alaposan végzi, és ínséges időkben sem futamodik meg. Nem adja fel álláspontját egy jól tejelő beosztás kedvéért, nem kacérkodik más foglalkozásokkal, nem tér le a göröngyös útról egyéb hivatások kedvéért, nincsenek kétségei saját íróságával kapcsolatban, érdeklődik a többi író munkája iránt, ezt egyenesen megszállottan teszi, képben van az irodalom, illetve a szöveggyártás terén folyó eseményekkel, és boldogan vegyül el az irodalmat művelők színes társaságában” – fogalmazol egy interjúban szinte programbeszédszerűen. Ha ezeket a kritériumokat vesszük alapul, akkor az E-MIL hány ilyen hivatásos irodalmárt számlál?

Ezt nem tudnám megmondani, mert ezt nem kívülálló kell, hogy megítélje egyes íróval kapcsolatban, hanem az író maga – egyébként én is ideális helyzetként vázoltam fel a fentieket, az általam elképzelt „Valódi Író” szellemképeként, amitől sajnos meglehetősen távol állok. Úgyhogy ebből a távoli pontból inkább nem mutogatnék, de meg sem haragszom, ha mindenki elgondolja: hogyan is áll ezzel a meghatározással.

Lehetségesnek tartod, hogy a költő, az író abból éljen meg, amit a hivatásának érez, vagyis az írásból?

Természetesen lehetségesnek tartom, ismerünk néhány írót, aki ebből él, költőt már jóval kevesebbet – aki erre a bravúrra költőként képes, az biztosan megtűzdeli verses munkáit műfordítással, drámaírással, hangjáték-írással vagy akár forgatókönyv-írással, nem tudom, ki az, aki vegytisztán versből képes megélni. Abba inkább belehalni szokás, azt hiszem. Prózából viszont meg lehet élni, nem is kell feltétlenül zseniálisan írni vagy istenáldotta írói vénával rendelkezni hozzá, itt sokkal inkább a rátermettség, az önigazgatás, a kapcsolatokkal való ügyes sáfárkodás, a fegyelmezett munkamódszer, a komolyság, kitartás, tájékozottság és következetesség a kulcs.

Lehet-e célkitűzése ma egy magyar írószervezetnek, hogy éppen ebben támogassa tagjait?

Akár lehetne is, hogy annyi honoráriumot biztosítson, amennyi az irodalmi lapok által nyújtott és ösztöndíjakból, díjakból származó összegeket kiegészítve elég legyen ahhoz, hogy egy-egy író-költő legalább a tisztességes létminimumot elérje. Azért azt nem kell elfelejtenünk, hogy az irodalmi szervezet elsősorban nem pénzgyár, hanem érdekvédelmi szövetség és fő célkitűzései sorában nem az anyagi, hanem a szellemi javakra kell koncentrálnia.

Egy korábbi beszélgetésünkben azt mondtad, nem hiszel az olyan, már közhelyszámba menő kategóriákban, hogy erdélyi magyar vagy női irodalom. Ezek szerint a nyitottság lesz az egyik elved elnökként?

Az Erdélyi Magyar Írók Ligájára alapításának pillanatától jellemző a nyitottság, az úgynevezett „gittegyleti effektus” elkerülésére való törekvés – akár mondhatnánk, hogy ezen a női elnök személye csak javít. Ám ehhez feltételeznünk kellene, hogy az E-MIL elnök női mivolta valamiféle különleges állapot, olyasmi, amire fel kell figyelni, én pedig nem szeretnék olyan világot, ahol felkapjuk a fejünk, ha azt halljuk, hogy valamely kulturális szervezet elnöke nő. Szebb lenne, ha azt mondanánk: lám-lám, a szervezet elnöke olyan ember, aki szöveget is, embert is a világra hozhat, aki előbbinek, utóbbinak is gondját viseli.

Első köteted, a Nonó, cím nélküli verseket tartalmaz. Hová tűnt ezt a címidegenség?

Kezdetben egyszerűen nem tudtam címet adni – vagyis nem tudtam, a megírt vers pontosan miről is szól, de úgy gondoltam, az embernek mégiscsak tudnia kellene: a megírt vers miről is szól, úgyhogy elkezdtem a címadás gyötrelmes mesterségét próbálgatni, és nyilván még mindig nem tudom pontosan: adott vers miről szól, de továbbra is próbálkozom. Különben attól tartok, a verscím – mint a fordítás – sosem lesz teljesen pontos, mégis szükség van rá, hogy tudjuk: melyik versről beszélünk. A vers címe olyasmi, mint az ember neve: nem magyarázza, hanem jelöli a verset.

Ki egyengette a pályád, kit tekintesz máig mesterednek? 

Azt kell mondanom, hogy én is, mint annyian, Bréda Ferenc köpönyegéből bújtam elő, Bréda negatív kritikája nyomán igyekeztem valamiféle „elfogadható” szövegvilágot teremteni, amelyben bizonyos sajátos vonásokhoz mégis, Bréda ellenére is, hű maradtam. De azt hiszem, a szó valódi értelmében sajnos nem volt „mesterem”, vagy könyvek lapjain kerestem mestert, nem a kortársak között, és kevélységemért meglakolok majd.

Mind a Nonóra, mind a későbbi, 1996-os Az ébredés előterében, vagy a 2000-ben megjelent Esés után című verskönyvedre jellemző a kimunkált formakultúra. Hexameterek, szonettek mellett szívesen kísérletezel a kötött és szabadvers ötvözésével is. A szabadverset olykor nagyobb kihívásnak találod. Melyik versformát kedveled a legjobban?

Azért találom nagyobb kihívásnak a szabadverset, mert a forma gyakran sugallja a mondanivalót és ez olyan, mintha az alkotó bizonyos értelemben kikapcsolná gondolkodását, a szabadvers esetében pedig, ahol még a ritmust is előszeretettel hívjuk gondolatritmusnak, a gondolaté a főszerep, ez pedig olyan ember számára, aki a forma-hívta tartalommal sokkal könnyebben bánik, nyilván izgalmas kihívás. Persze, erre vagy arra a módszerre szavazni azt jelentené, hogy eldöntsük: kell-e vagy sem gondolkodni a versben, hogy tagadjuk a forma által generált tartalom mágikus erejét, hogy ne gondoljunk a vers gondolaton túli hatalmára. Azt hiszem, a tízes jambusban érzem legotthonosabban magam, azzal a feltétellel, hogy időnként össze lehessen törni.

„László Noémi az erdélyi poéták ama sorába sorolható, akik Dsida Jenő óta az ut musica poesis-t össze tudják kapcsolni a mesterségnek szinte kifogástalan tudásával; akik pontosan tudják, mivel lehet kezdeni, zárni a szöveget, hogy versként hasson; ugyancsak tisztában vannak azzal, hogy mindez mégsem elég a vershez, ez csupán előfeltétele annak, hogy a vers külső alakja (mondjuk így) »vonzó« legyen” – mondja kötetedről Fried István Mai líránk százegy verse című írásában. Mit jelentett számodra ez a dicséret?

Mindig megtisztelőnek gondoltam azt, amit Fried tanár úr a verseimről írt, de továbbra is úgy látom: a költő alakulásában leginkább a negatív kritikának jut szerep. A pozitív vélemény jó visszaigazolás, erőt ad, bátorít, de az utat a nemtetszés megnyilvánulásai jelölik ki, azzal, hogy az ember csakazértis, továbbra is ugyanabba az irányba tart, vagy megszívlel bizonyos dolgokat és irányt vált. Illetve ha nem tudjuk, merre kell valóban mennünk, akkor nem is igen érdemes tovább haladnunk ezen az úton.

A Papírhajó című, 2009-ben megjelent könyvedben tizenöt év reprezentatív költeményei és új versek is találhatók. Hangsúlyos szerepet kap benne, úgy érzem, a játékosság, az irónia, az önirónia. Illenek ezek a jelzők a lírádra?

Igen, jobb esetben beszélhetünk iróniáról, öniróniáról, és remélhetjük, hogy a dolog nem süllyed az olcsó csúfondároskodás szintjére. Másrészről pedig arra is kell gondolnunk, hogy az alkotó számára csapdákat rejt a saját, teremtett világáról való beszéd, hiszen hogyan beszéljen róla, hogy túl ne lőjön a célon, de ugyanakkor, ha lehet, az a dédelgetett világ ne is törpüljön el? A költő kicsit úgy néz köteteire, mint a lelkes szülő gyermekére: szégyelli nyíltan, nagy szájjal dicsérni, de a világért nyilvánosan meg nem szégyenítené.

A Feketeleves című köteted 2007-ben írtad, mindössze két hónap leforgása alatt, miután megszületetett Tekla lányod. Tulajdonképpen a felnőttek igazságtalanságaira mutatsz rá. Így egyszerre két irányba is beszélsz…

Erről nem nekem kell beszélnem, mert mondhatom én itt, hogy ez a könyv felnőtteknek szól, ha a felnőttek nem érzik, hogy megszólítja őket – de azt hiszem, a felnőttek, ha egyáltalán belenéznek, érzik majd, hogy érintett felek. És a Feketeleves kiskamaszoknak szól, azoknak, akik már nem gyerekek, még nem felnőttek és valójában már egyik csoportba sem szeretnének tarozni, éppen csak azt nem tudják, hogy akkor ők tulajdonképpen micsodák. Mert ez a könyv pontosan arról szól: a gyerekek nem gyerekek, a felnőttek nem felnőttek, a gyerekek nem felnőttek, a felnőttek nem gyerekek – álljon meg a verekedés, mi is a valódi helyzet? Nem válaszkönyv, hanem kérdéskönyv, a választ keresse meg mindenki maga.

A kötet valóságos időutazás, visszamész kamaszkorodba, így világítasz rá bizonyos igazságokra. Ez a nézőpontváltás a titka a gyerekkönyv hitelességének? A gyerekverseket nem is a felnőtt László Noémi írja?

A gyerekverseket nyilván László Noémi írja, csak az a helyzet, hogy László Noémi nem feltétlenül egy személy és nem feltétlenül egy időben lakik – még ha a személyije tanúsága alapján ez másképpen van is. Sok helyzet, sok pillanat összetett struktúrái vagyunk, olyasformán, mint a nemez vagy a papírmasé, és egészen kivételes lélekjelenlétre (gerincre) van szükség ahhoz, hogy minden pillanatban az úgynevezett „énünkkel” (ön)azonosak legyünk. Ezért különleges a művész helyzete: az alkotás során elvonatkoztathat attól, ami személyi irataiban szerepel, és ez nem mindenkinek adatik meg. Lehet, hogy ezért szeretnének olyan sokan művészek lenni. Csakhogy az elvonatkoztatás után nem mindig könnyű mindennapi személyünkbe visszahelyezkedni – talán ezért szokás a művészeket őrültnek nézni.

Labdarózsa című köteted példaképe a „Bóbita”. Weöres Sándor pedig kedvelt szerződ. Azt is mondod, hogy ez amolyan mai, huszonegyedik századi, tépett bóbita. Hogy érted ezt?

A kötet világa ugyanúgy alapvető érzelmekkel, motívumokkal és hangzásmintákkal dolgozik, mint Weöres Sándor Bóbitája, csak csonkább, töredékesebb, részben, mert egy lakótelepi gyermek múltjára vezethető vissza, részben pedig azért, mert az én tehetségem nem éppen az a sziporkázó és könnyedén szédületes mély, amilyen Weöres Sándoré, mégis az övét idézi vagy az övére támaszkodik.

Nem is olyan régen a Bretter Körön szerelmes versekkel rukkoltál elő, amelyekben hangsúlyos szerepet kap a metafizikai vonal, a haláltematika. Narratív könyv lesz, azt is elárultad. Mit lehet még tudni a készülő kéziratról? Esetleg érlelődik benned egy prózai mű is?

A kézirat a gép memóriájában csücsül és egyelőre nem tudni, mi lesz a sorsa. Azt hiszem, nem árt neki, ha egy ideig csiszolódik még. Valóban igyekeztem úgy szerkeszteni, hogy a benne szereplő versek valamiféle történetté álljanak össze. Egyszer, diákkoromban, egyszuszra végigolvastam Ted Hughes Varjú című kötetét, és azóta nem tudok szabadulni attól a kísértéstől, hogy olyan könyvet állítsak össze, ami nem feltétlenül egy szálra fűzött versekből áll ugyan, aki elolvassa, mégis azt érezze: történetet kapott. Kudarcaim története, vagy valami ilyesmi lesz ez a könyv, ha sikerül becsületesen kimunkálni.

Varga Melinda