Tisztán Látó
A Látó című, Marosvásárhelyen megjelenő szépirodalmi folyóirat önálló jogi státuszának megszüntetéséről először egy 2012. augusztus 23-i határozattervezetből értesülhettek az érintettek. Ennek lényege, hogy a Maros Megyei Tanács a megyei könyvtárba olvasztaná be a Vatra című román kulturális lappal együtt. Bár a tervezetet kidolgozó tanácselnök végül nem tűzte napirendre az ügyet augusztus 30-án, az MTI-nek ezt nyilatkozta: „A két folyóirat körüli vita folytatódik”.
Már augusztus végén láncszerűen terjedt a legnépszerűbb közösségi oldalon a Látó logójával ellátott tiltakozás: „Nem adjuk”. Néhány kérdés azonban megválaszolatlan maradt.
Mit nem adunk?
A Látó az egyetlen magyar nyelvű szépirodalmi folyóirat Marosvásárhelyen, 1990 óta jelenik meg havonta az Igaz Szó folytatásaként. A kolozsvári Korunk és Helikon, valamint a csíkszeredai Székelyföld mellett a kortárs magyar irodalom és kultúra egyik pillére Erdélyben.
Kinek nem adjuk?
A Látó szerkesztősége keltette pánikhangulat főleg arra épült, hogy a folyóiratot véglegesen megszüntetik. A javaslat szerint viszont jogi önállósága szűnt volna meg azzal, hogy a megyei könyvtár fennhatósága alá kerül, amelynek keretei között, a szerkesztőgárda megtartásával, saját nyomdagéppel tovább működhetett volna a lapkiadás. Az átszervezés terve – az indoklás szerint – főleg gazdasági megfontolásokból adódott, és továbbra is a Megyei Tanács döntene a lapnak juttatott pénzről, mint korábban. Tehát a finanszírozó személye nem változna. Ebből a nézőpontból a „nem adjuk” tiltakozás nem állja meg a helyét. Az átszervezés minden bizonnyal számos kellemetlenséggel járna, de a szerkesztők számát a tanácselnök elmondása szerint nem szándékozzák csökkenteni. Így „csupán” a jogi státusz és a működés helyének megváltozása jelenthette a tiltakozás egyik racionális alapját. Ebben az értelemben a szerkesztők, tiltakozók a lap önállóságához ragaszkodnak.
A Látó és a Vatra szerkesztőségét ugyanis összevonnák, a két lap egy főszerkesztővel és egy-egy főszerkesztő-helyettessel működne. A főszerkesztői pozíciót nagy valószínűséggel nem a magyar nyelvű lap redaktorainak valamelyike kapná. A „nem adjuk” jelentése ennek fényében: ragaszkodunk a magyar vezetéshez!
Az önálló jogi státusz elvesztése elméletileg nem jelentené automatikusan az önálló szellemiség felszámolását, hiszen nem politikai intendánst neveznének ki a lap vezetésére, hanem egy másik intézmény (a megyei könyvtár) költségvetésének rendelnék alá a szerkesztőségét. Ez abból gyanítható, hogy a szerkesztők számát az átszervezés nem érinti. Ilyen, főleg a dologi költségek csökkentését érintő megfontolások napjainkban máshol is gyakoriak. A szerkesztőségi iroda rezsijének csökkentésével és az új nyomdagép vásárlásával a fenntartó intézmény számszerűsítve is sokat spórol. Az egyébként is működtetett könyvtár épülete pedig a fenyegető száműzetésnek nem a legkegyetlenebb helye.
A „nem adjuk” tehát ebben az esetben így értelmezhető: nem adjuk a Látó szerkesztőségét a könyvtárnak. Mert persze az is benne van a pakliban, hogy ma összevonják és más intézmény alá rendelik a két lapot, holnap korlátozzák a megjelenését, holnapután pedig azt mondják, hogy tulajdonképpen nincs is kinek és miért kiadni, és szépen a süllyesztőbe kerül.
Hogyan nem adjuk?
A Látó tavaly összesen 210 ezer lejt (13 millió forintot) kapott működésére, amely a Maros Megyei Tanács egész évi költségvetéséhez képest elenyésző összeg. Ha viszont összevetjük a magyarországi folyóirat-finanszírozás rendszerével, láthatjuk, hogy a 13 millió forint körüli összeg Magyarországon az élmezőnybe tartozók közé helyezi a Látót. Összevetésként néhány adat. Az NKA Folyóirat-kiadási Szakmai Kollégiumának döntése értelmében például az Új Könyvpiac 3 millió forintot kapott a kiadásra, a Mozgó Világ 3, 5 milliót, a középmezőnyben szereplő Beszélő 8 milliót, a csúcsokat döngető Hitel pedig 11 milliót. A határon túlra, pontosabban Újvidékre tekintve is azt láthatjuk, hogy a Híd című irodalmi, művészeti, társadalomtudományi folyóirat 3, 5 millió forintot kapott a működésre. A Látóra szánt Maros megyei összeg tehát elfogadhatónak mondható egy lap működéséhez, amely emellett kb. 3 millió forintnyi saját bevétellel is rendelkezik, emellett 2012-ben a NKA-tól további 2 millió forintot nyert a megjelentetésre. Ez összesen 18 millió forintot jelent.
Ebben az értelmezésben a „nem adjuk” mondat azt is jelenthetné: nem adjuk olcsóbban a munkánkat, nem adjuk olcsóbban a kultúrát.
Másrészt a Látó (és a Vatra) eleve a Maros Megyei Tanács alárendelt intézménye, akár a megyei könyvtár, a megyei múzeum vagy a helyi Filharmónia. Ha nem az volna, a megyei tanács nem tudna hozzányúlni a jogi státuszához. Így viszont minden tiltakozás ellenére, költségmegtakarítás címen bármit megtehet, amit közgyűlése megszavaz. Már régen el kellett volna gondolkodni ezen a helyzeten, hiszen a tendencia ott is egyértelmű: a csökkenő magyarság egyre inkább ki fog szorulni a helyi önkormányzatból (ha nem ma, akkor holnap vagy holnapután), és ha az RMDSZ nincs hatalmon, vagy legalábbis befolyásos helyzetben, akkor a támogatásoknak is annyi.
Miért is nem adjuk?
A Látó önálló jogi státuszának megszüntetéséről írt határozattervezet természetesen a magyar kultúra elleni támadásnak tűnik. Ennek alapja, hogy Marosvásárhely egyetlen szépirodalmi folyóiratáról van szó. A Vatra című román folyóirattal szembeni párhuzamos intézkedés ugyanakkor azt a látszatot keltheti, hogy nem elsősorban nemzeti indíttatású az összevonás-tervezet. Mindössze egy olyan tendenciába illeszkedik, amely Magyarországon is megfigyelhető a kulturális területen: az állam gazdasági megszorítások címén a kultúrára szánt pénzekből is jelentős összegeket von el. Ezzel természetesen még nem hagyható szó nélkül a kortárs magyar irodalmat megjelentető, fontos erdélyi lap sorsa. Egy tiltakozó akciónál azonban jó tisztán látni, milyen célból, ki ellen és milyen esélyekkel mozdulunk meg. Mert a „nem adjuk” a nyelvtani csonkaságon túl egy logikailag is hiányos mondat, amelyet az érzelmeken kívül a józan észnek is érdemes megtölteni állítmányokkal.
