Leütés 28. – VELEM, NÉLKÜLEM – Mányoki Endre tárcája

CSÖPP
CSÖPP

Csipp,
Csepp,
Egy csepp,
Öt csepp
Meg tíz:
Olvad a jégcsap,
Csepereg
a
v
í
í
í
z

Az emberélet útjának delén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam // Ó, furcsa elbeszélni, mi van ottan / s milyen e sűrű, kusza, vad vadon…

Álmomban egyedül voltam a Paradicsomban.
CSÖPP
CSÖPP
Egy fa alatt ültem, és csepegett a fejemre a víz.
CSÖPP
CSÖPP
Mi tagadás, zavart egy kicsit. Kimondottan idegesített.
Felálltam hát, és sétálni indultam az erdőben.
Ám minden fáról csöpögött a víz. A fejemre, a hátamra, a karomra.
Próbáltam eldörzsölni, de cseppet se használt.
Hovatovább fölösleges volt, hiszen mosakodni éppenséggel nem volt okom. A bőröm ruganyos volt, és illatos, akár az erdő.
CSÖPP
CSÖPP

Futásnak eredtem, mintha el tudnék a víz elől menekülni.
Hosszú, elnyújtott léptekkel rohantam, egyenesen, de céltalan.
Suhantak mellettem a fák, madarak röppentek föl az utamból, vadak cikáztak a bokrok között. Arcomba ágak csapódtak, bőrömet tövisek, tüskék sebezték.
Talpam alatt ágak reccsentek, tócsák fröccsentek.
Futottam, ugrottam, úsztam a levegőben.
Ha volt is, megszűnt a honnan, és nem létezett a hová sem. Nem volt mióta, és nem volt meddig.
Csak én voltam, aki fut.
A futás voltam.
FUT
FUT
FUT

Átrepültem egy cserjesávon.
Elvakított a fény, mintha belevágott volna a szemembe.
A földre estem, csúsztam és görögtem, mígnem teljes testemmel elterültem a fűben.
„Na, végre!”
A Nap felszárította a bőröm és jólesően melegítette a hátam.
Nem volt miért mozdulnom, mégis a hátamra fordultam. Széttártam karjaim, lehunytam a szemem. Hallgattam a fűben a bogarakat. A testem fölhevült, izzott, lüktetett. Szomjas voltam.
Fölálltam, s körülnéztem.
Egy tisztás szélén voltam, az erdő határán. Odabent sötét volt. Onnan jöttem.
Idekint verőfény, ahová érkeztem.
Odabent minden nedves, idekint repedtre száradt a bőröm.
Visszatérni nincs miért, itt maradni nincs miért.
Elmenni nincs hová.
Egyik lábamról a másikra álltam, karjaim tehetetlenül himbálóztak. Jobb híján a nyakamat tekergettem, tanácstalanul.

ÉS AKKOR
ÉS AKKOR

Még mielőtt szemembe ötlött volna az almafa a tisztás közepén, valami megmozdult odabent. Idebent. Valahol.
„Mintha el tudnék a víz elől menekülni…”
„Na, végre…”
„Tanácstalanul…”
Mi az, hogy tudnék? Mi az, hogy végre? Mi az, hogy tanács? Mi az, hogy mi az, hogy?
Akkor fedeztem föl a fát a tisztás közepén.
Egyenes növésű, magas, de nem hatalmas. A koronája gömböt formáz. Innen is látni, hogy a levelei sárgásan zöldek, s nem harsányak, nyersek, mint az erdő mélyén. És sejteni, hogy közepes méretűek. Nem tenyérnyiek vagy annál is nagyobbak. Finoman rezegnek, szinte idáig hallani a zizegésük. Nem súlyosak, nem vastagok.

NEM OLYANOK

Közelebbről, hiszen elindultam feléje, már azt is látni véltem, hogy a levelek közt gömbök függenek. Piros és sárga, pontosabban sárgáspiros golyóbisok.
A fa alatt álltam. Felnyúltam és meg akartam fogni egy gyümölcsöt. Tudtam, hogy alma, és tudtam, hogy oltja a szomjam.
A jégalma a forró tenyerembe tapadt.
Le nem szakadt, el nem eresztett.

ÁLOMMÁSOLAT

Ugyanaz, de a zuhanás után hasítóan fáj az oldalam. Megfordulok, s mellettem Éva fekszik, magzatpózban. Lassan kibontakozik, rám néz, és azt mondja, éhes.
Nem mondom, hogy na, végre, és nem ácsorgok tanácstalanul. Nem töprengek azon, gondoltam-e valamit, s azon sem, hogy kérdezni kellene.
Éva éhes.

OTT EGY ALMAFA

Futunk feléje, Éva megelőz. A fánál bevár, rám tekint, azt mondja: akkor háromra!
Tenyerünk ráfagy a jégalmára.

Elmúltak a nagy történetek, mondtam a fiamnak. Nagy történetek nincsenek többé. Felszívódtak, mint víz a homokon.
Nincsenek hősök, sorsok, kihívások és tanulságok. Nincsen regény, csak mesék vannak és legendák, álmok és fantázia. Kivetülés van.
PROJÍCIÓ

Mostanában sokat tűnődöm rajta: hogy ki volnék, ha nem lett volna fa. Az a fa, az almával. De valójában azt latolgatom, el tudom-e képzelni azt, ami nincs. Az embert értelem nélkül.

Egy okos társaságban a minap azon gondolkodtunk, hogyan lehet a kicsit megragadni. A lényegét, a magját, ami nyilván maga is kicsi. Vagy hatalmas.
Egyikünk tűvel átszúrt egy fehér lapot. Az ablakhoz hívott minket, s kérte, tartsuk a fény felé. Én is átnéztem a parányi lukon, és láttam a Napot.

Péter és Balázs jégalmákat akasztanak a mesterséges Paradicsom almafáira. Ember alkotta Éden. A Nap ide is lesüt. És elolvasztja a jégalmákat, mielőtt értük tudnék nyúlni. Kívül vagyok a képen. Esélyem sincs átlépni, átzuhanni a cserjesávon. Ami nem is látszik sehol. A vadonom sem. Csak érzem, idebent, mennyire fülleszt, hogyan fojtogat.
Kérdéseim forrása elolvad, elcsöpög. A földbe szívódik, vagy eggyé válik a vízzel, az érrel, amelynek szikláira rágurult. Vagy oda lett teremtve. Színeit, amelyek a holtukban is élő levelektől megkülönböztetik – s hozzájuk hasonlóvá teszik – a patak magához idomítja.

SZÍNTELEN
SZÜNTELEN

Elhangzott Hugyecsek Balázs és Rizmayer Péter Tudás Fája című kiállításán a Faur Zsófi Galériában, 2013. március 26-án