A próza fű, a vers közötte rózsa – Gárdonyi Géza versei – és költők Gárdonyiról

 

 

 

 

 

 

Azt mondod-e, hogy versnél szebb a próza?

A próza fű. A vers közötte rózsa.
A próza billegdélő házi kácsa:
csak úszni tud, bár oldalán a szárnya.
A vers csapongó énekes-madár:
a földről mindig a magasba száll.

A próza csupa bővizű patak,
rajt hánykolódva megy a gondolat.
A vers aranyló tiszta napsugár.
A gondolat benn ölelkezve száll.

A próza morgó malom kelepe.
A vers a szívnek hárfa-éneke.
A próza mállik, szertehull ha régi.
A vers örök, mint minden ami égi!

 

 

 

 

A hold az égen fehér fényben áll.
Falomb nem mozdul. Alszik a madár.
Nincs nyitott szem e csöndes éjszakában
csak az enyém, s az örök Istené.
Én innen nézek a csillagos égre.
Ő onnan néz az égből lefelé.

 

 

 

 

„Add vissza Föld! hisz benned van eltemetve!”
A Föld nem felel. Sötét van idelenn!

„Add vissza Ég! ha benned ég a lelke!”
Az Ég is hallgat. De fény van odafenn!

 

 

 

 

Sétáltam árván, búsan egymagam
És néztem a rózsák hogy nyílanak.
Virág virághoz hajlik, hajladoz,
s érintkezik a sok virág ajak.
S amint susognak, leheletüket
Mindenfelé érzem a szigeten
Oh édes élet! boldog szerelem!

 

Egy kékruhás, kenderhajú leány
Jött a mamával a vén fák alatt,
Sárga cipő volt formás lábain,
S én sohse láttam karcsúbb derekat;
Két csillag kéklett arcának havában,
A mama pulykásan jött s szigorún.
A kavics zörrent. Én csak álldogáltam.
A lány rámnézett mélán, szomorún.

 

 

 

Feljött a hold a Tiszára.
Csend borult a fűre, fára,
Szeged alatt a szigetnél
áll egy ócska halász-bárka.

Holdvilágnál fenn a bárkán
halászlegény ül magában:
ül magában, s furulyál;
furulyál az éjszakában.

A Tiszára a sötétség
gyászfátyolként terül hosszan;
gyászfátyolon a csillagok
csillogdálnak gyémántosan.

Talán épp a bárka alatt
lenn a vízben, lenn a mélyben,
fekszik egy nagy halott király,
halott király réges-régen.

Koporsója arany, ezüst,
s vasból van a burkolatja.
És a hármas koporsóban
a király a dalt hallgatja.

 

 

 

 

A Fasortól a Körútig
útazott egy nő velem:
egy szomorú szőke asszony.
Ezt az arcot ismerem.

Ismerem e kedves arcot,
- így tűnődtem az úton, -
ismerem e kedves arcot,
de hogy honnan? - nem tudom.

Így hervad a fehér szegfű,
mikor elmúlt ideje:
sápad, sárgul, összefonnyad
virága és levele.

S így akadunk néha könyvben
gonddal eltett rózsaszálra.
Nem tudjuk már hogy ki adta?
csak tűnődve nézünk rája.

 

 

 

 

A nap letette arany-koronáját,
s tüzet rakott a Mátra tetején.
Ott piheni ki égi fáradalmát
az erdős Mátra kéklő közepén.

A lomb nem mozdul. A fűszál is áll.

Kertemben ér az estéli homály.
Alant a völgyben csöndbe halt a lárma.
Érzem az álmot, mint száll fűre fára.

S tengerként árad, nő a lágy homály.

Fölötte csak az Esti-csillag áll.
Az tartja az ég barna fátyolát,
a földnek éji árnyéksátorát.

Álmodom-e, hogy itt van a tavasz?

A kályha mellett róla álmodunk,
pedig a tél künn csendesen havaz,
s pelyhes a hótól minden ablakunk.

 

De nem, én mostan mégsem álmodom:
ibolya van a kerti asztalon;
enyhe az est; illatos a virág;
virágzó fák közt kél a holdvilág.

 

A földön az éj sötét fátyola,
s a fák az éjben mind fehérlenek:
ruhájuk talpig csipke-pongyola,
s a csipkék közt ezer gyémánt remeg.

 

Fehér erdőn fehérlő holdvilág,
fehéren égő örök csillagok,
mi szép vagy te fehér álomvilág!
Öledben én is csak árnyék vagyok.

 

 

 

Már napok óta borult az idő.
A földön hó. A havon szürke köd.
A fáknak éjjelenkint préme nő,
s a nap fehér folt csak a köd fölött.
Az apám szótlan álldogál s pipál.
Mi gyermekek ásítunk nagyokat.
A kalitkában gubbaszt a madár.
És csöndes a föld, az egész határ.

De ím egy hétfőn a köd felszakad,
s a nap kitűzi aranyzászlaját;
a végtelen sík fehér patyolat;
víg varjúhad száll a határon át.

Az apám fütyörészve kalapál.
Mi gyermekek napon vagyunk,
s a falnál ahol meleg a sugár
golyóval játszunk, ugrunk, futkosunk.
Az anyám ablakot nyit és porol.
A rigónk táncol, s bomlottul dalol,
s a napsütésbe ki-kikandikál.
Óh áldott napfény! áldott napsugár!

 

 

 

 

 

 

Gárdonyi Géza jelentős költő. Ami először feltűnik az olvasónak, az az egyenletes, sugárzó melegsége. Szelíd és egyszerű. Tárgyaival szemben pedig szerény, majdnem alázatos. Igénytelenül nyúl hozzájuk, és minthogy biztosan uralkodik rajtuk, hirtelenül felcsigázza igényeinket. Ezekben a versekben jelentkezik először a magyar primitív költészet, amely elfáradva a szócifrázásban, a lehető legrövidebb utat keresi, az egyszerűség raffinementjával hat. Olvasván a verseit visszatérően egy tizenegyéves magyar parasztlány rajza jut az eszembe, amelyet egy piktor barátom mutatott, bizonyságával annak, hogy jóízlésű tanítómesterek a művészetre is rákapathatják a gyermeket, csak ki kell nyitni a szemét, csak nem szabad korlátot tolni természettől fogva egészséges és forradalmi ösztönei elé. A kis impresszionista kép egy parasztmenyecskét ábrázol, piros pruszlikban, arany főkötővel, a szeme zöld, a haja kék, a mozdulata kecses és bizarr, alul pedig ez áll: "írta Balog Kata". Ilyen - ceruzával és vízfestékkel - írott kép Gárdonyi Géza sok verse. A kéz naiv ákombákomokat pingál. Néha a lombokat fösti aranyosra és az eget zöldre, néha megfordítva, áprilisi szeszéllyel. Színeit a parasztkanták zöldjéről, a kis házak kék cifráiról, a búza sárgájáról cseni. Mindég naiv és gyengéd, szemérmes és tiszta. Magyar eklogákat és idilleket ír. A mérték neki már nem fontos, rímei selypítenek, görbék és csorbák, sokszor Tinódy Lantos Sebestyén süket összehangzásaira emlékeztetők, de milyen helyénvalók, milyen jó rímek ezek. A napot - magyar realitással - így látja: "a nagy aranydeszkák az égre villantak". Drága szavakat mond a holdról: "holdimádó lelkem mélyén, mint a kutak sötét mélyén a Hold képe felragyog". Itt egy szeptemberi akkord, amelyben benne dong a vidéki álmos ősz: "Elnémult a rigó. Az esteli csendben az őszi bogár szomorú pri-pri dala szól már". Vagy milyen gazdagon-kedélyes a velencei verse: "Mennyivel szebb volna, mennyivel jobb volna, ha ez a nép rojtos-gatyás halász volna! S amíg pipázgatva picézne, halászna, a sovány rákokra halkan ebattázna, és a gondolákon csillagos estéken Képeddel alszom el énekelnők szépen". Fajszeretete gyermeki és gyermekes. A hazát vagy nagyon okosan, természettudományos alapon kell szeretni, vagy így, minden kritika nélkül, naivan. Egyik versének a címe: "A báró kisasszony". A báró kisasszony mezítláb sétál a réten, a juhászlegény pedig órákig nézi a lábnyomát: "Hej - aszongya -, ez a szép báró kisasszony lehetne mellettem szegény juhászasszony, de sohasem lesz ő szegény juhászasszony, mert báró kisasszony". Kevés írást ismerek, amelyik ennyire magyar, a kacskaringós, keleti gondolkozást ily döbbenetesen - és tüntetés nélkül - tükröző. Még pár sorát írom ide: "Fejem akár nyugoszik egri párnán, akár a sötét Halálnak az ágyán - ha egyszer alszom, alszom: nem vagyok". Érzik-e, hogy ez a magyar költő a naivitásával, az ibolyás kellemével, a vergiliusi hullám-puhaságával, egytestvér azzal, akit a mai franciák annyira olvasnak és szeretnek, Francis Jammes-mal?

    Gárdonyi Géza költészete a népdalainkból lelkedzett. Egy neuraszténiás ember idegrendszere végigrezgette magán a magyar népdalokat. Ma már tudjuk - a naturalizmus komikus csődje után -, hogy a parasztot nem lehet azon nyersen beállítani a könyvbe, az az érdekes, amit mi veszünk észre rajta, és a népdalt se lehet "átvenni" és "utánozni", az a költészet, amit mi látunk és érzünk bele. Gárdonyi Gézához kerülő úton jutott a népdal, a magyar vidéki városon keresztül, amely magába hasonítja és anélkül, hogy tudná, a vérében őrzi. (...) Nagyon szeretem Gárdonyi Géza verseit.

 

 

 

 

Az okoskodó emberek fajtájából való volt. Sok mindenfélével megpróbálkozott, öröknaptár csinálásával, Pokol-körképpel, Dante-fordítással, későbbi korában spiritizmussal, mi arra mutat, hogy nem volt teljes tudatában a dolgok érték-skálájának. Ezért írásában is gyakran érezhetők az értékelés egyenetlenségei, egyes momentumoknak a naivitásig menő túlértékelése, másoknak, fontosabbaknak elejtése. Sokat foglalkozott például metafizikai eszmékkel, de a filozófiai gondolkodás csaknem teljes hiányával és gondolatai, ha néha akad is köztük értékes, általában véve naivitások. A tehetsége, ha rábízta magát, ragyogó magaslatokra vitte, de az okosság, ha hozzá folyamodott, sokszor cserben hagyta. És tévedéseihez ragaszkodott legmakacsabbul. Az élete formáival is. Ezért nem tudott az emberek közt hiánytalanul elhelyezkedni; bizonyos feszengő félszegség vett rajta erőt az emberek között s végül is megkívántatta vele a magányt az egri szép házban. Innen ered gyanakvása is, amely sok keserűséget szerzett neki.

(...)

Életében, melyet most már apróra ismerünk, ritkán találkozott az örömmel. Fiatalkora hányattatásokban és küzködésekben telt el, megismerte az érzékeny fiatal ember lelkének mindenféle megaláztatását, a szerelemben nem volt szerencséje, házassága fiatalságának életre szóló tragikus tévedése volt s mikor végre napfényre vergődött, nem tudta élvezni a hírnév, elismerés, anyagi függetlenség örömét, minden édesség után maradt benne valami keserű utóíz. Az örök elégedetlenség rabja volt, mint annyi más igazi művész, - de nem annyira önmagával volt elégedetlen, mint a világgal. És mégis, az a világ, amit írásaiban megteremtett, szép, napfényes világ, ha vannak is borulatai, néha viharok is háborgatják, alapjában derűs és bizakodó. Valami ellentmondást érzünk az ember és írása között, amit nem lehet kiegyenlíteni Jókai optimizmusának hatásával, amely még Gárdonyi korában is szuggesztiója alatt tartotta a magyar irodalmat s még kevésbé azzal, hogy a kilencvenes években, mikor Gárdonyi kifejlődött, minden beszűrődő realista áramlat ellenére is megmaradt a világ idealizálására való hajlam és az írók szükségesebbnek tartották, mint ma, alkalmazkodni a közönség szórakozási kívánalmaihoz.

 

 

 

Legtökéletesebben megformált írásai a novellák, főleg azok, amelyekben a paraszti világról ír. A népszínművek álparasztjai és álfaluja helyett Gárdonyival végre megjelent az igazi paraszt a maga gondjaival-bajaival. Igaz, idillizáló hajlama kibékítő képet ad a szegénységről. Móricz Zsigmondra még várni kell, de Gárdonyi irodalomtörténeti tette, hogy átmenet tudott lenni a népszínművek és Móricz között.

    Versei gondosan fogalmazottak, de jelentéktelenek. Ezekben a költő konzervatív hajlandóságai nyilvánultak meg. Az a Gárdonyi, aki prózában Bródy mellett áll, és előkészíti Móricz Zsigmondot, merőben idegen, sőt ellenséges maradt Ady és a Nyugat modernsége iránt.

    Társadalmi regényeiben igen sok a kifejezetten modern törekvés. A társadalom egyre kevésbé érdekli, de nagyon sokat tud a lelki élet egyensúlyának megbomlásáról. Rossz családi élet, öngyilkosságig vivő belső meghasonlottság, gátlásokkal teljes boldogságkeresés, félelem a női szeszélytől - ez az igazi Gárdonyi-világ (Az a hatalmas harmadik, Az öreg tekintetes, A hosszúhajú veszedelem, Szunyoghy miatyánkja). Ezekben is kísért az idill vágya, és éppen ez a vágy lesz a finom lélektani ábrázolás tárgya. Olykor azonban sikerül megtalálnia az élet idilljét (Ida regénye, Ábel és Eszter).

    Leghibátlanabb regényei azonban azok, amelyekben a szerelem ábrázolása egyesül a felidézett múlt képeivel: a történelmi regények (Egri csillagok, A láthatatlan ember, Isten rabjai). Ezekben a társadalomábrázolás pasztellszerű háttér, de lírai erővel érzékelteti a régi korok atmoszféráját, amelyen belül örök örömöket és örök bánatokat okoz az örök szerelem.

 

 

 

Akkor még az a tizenötévnyi korkülönbség sokkal végzetesebb volt, semhogy igazán a közelébe kerülhettem volna; épen csakhogy ijedt tiszteletemmel elüldögélhettem indolenciájának árnyékában. A Newyork-kávéházban szokott volt üldögélni egy félreeső asztal mellett megbújva. Egy üveg bor állott előtte, kávé helyett abból hörpintgetett és hosszú szárú pipáját szivogatta. Véletlenül nyertem el a rokonszenvét, mint a lutrin. Valakiről megkérdezte tőlem, hogy nem ismerem-é. Én azt válaszoltam:

– Nem tudom, hogy hívják. Valami brassai szerkesztő.

Elmosolyodott és megveregette a vállamat.

– Jól van, öcsém! Látom, hogy tud magyarul! Mert itt Pesten kevesen tudják, hogy ha a Kállóból jött ember kállai, akkor a Brassóból jött ember brassai.

Így szereztem meg egy csapásra a kiváltságos jogot, hogy ott ülhessek az asztala mellett. Persze tudtam a dolgomat: hallgattam órák hosszat és áhitatosan nézegettem a füstöt, amit a csutoráján kieregetett. Kedvenc bora a Saint-Julien volt, amelynek nemes zamata exótikusan csengett össze a verpeléti szűz-dohány illatával. Arcképe is ilyen szélsőségekből tevődött össze. Ádámcsutkás, vékony nyak hordozta kicsi, keskeny fejét, amelynek tetején se-szőke, se-barna haja pedánsan egyenesre nyírva és kegyetlenül fölfelé fésülve szálasan meredezett. Az arca olyan kicserzett, sárgás, ráncos volt, mint a földmíveseké, akiket télen-nyáron megvisel az időjárás viszontagsága. De apró szeme furfangos okossággal csillogott és bozontos bajusza alatt a finoman rajzolt száj szögletében mindig ott volt a fanyar mosoly: a kiábrándult emberek bölcsesége. Ruhája mindig olyan volt, mintha egy vidéki néptanító ruhatárából öltözködött volna. A vadonatúj öltözet is réginek és készenvettnek hatott rajta. Zörgős csontú, hajlott hátú, fáradt járású ember volt. Mindig az volt a hitem róla, hogy ős-székely és megdöbbentett a magyar föld asszimiláló ereje, amikor megtudtam, hogy sváb eredetű. Ifjabb rajongói között az a legenda járta, hogy sovány, csupa-ín tagjaiban roppant erő lakik. Meséltek valami párbajáról, amelyben, anélkül, hogy vívni tudott volna, összekaszabolta ellenfelét. Nem tudom, megtörtént-e ez a valóságban; akkoriban még szerettük kiválasztott hőseinket legendákkal megkoszorúzgatni.

Egyetlen fényűzése, amit tetszelegve teregetett ki, a könyvtára volt. Az autódidakták túlméretezett lendületével iparkodott pótolni a hiányzó egyetemi éveket. Egy-egy könyv, amelyen átvágta magát, korszakot hagyott rajta, mint a csillagzatok.

(...)

Egyszer egy ebéden összekerültem vele. Amint mondta, akkoriban ép Huysmans-t olvasta. Hárman voltak, és Bródy Sándor, hogy kedvét derítse, úgy teregette elébe hedonizmusát, mint a tarka brokátokat. Előbb az ételeket magasztalta: a vastag húsokat, a fűszagú főzelékeket, az illatos kaliforniai barackot. Gárdonyi savanyúan legyintett:

– Mindegy, hogy mit eszik az ember. Egy sorsra jut!

Aztán a narkotikumokról zengett zsoltárt: a borról, a havanna-szivarról és az italok gyöngyéről, a mokka-kávéról. Gárdonyi megint csak legyintett:

– Mindegy, mivel kábítja magát az ember. Önmagától úgyse szabadul.

Végre rátért Bródy Sándor a kedvenc témájára: a nőkre. Mennyi kimeríthetetlen szépség és változatosság! Gárdonyi ráförmedt:

– Ne beszélj róla! A bűnök kútja.

Bródy Sándor elkeseredve fakadt ki:

– Se étel, se ital, se nő! Hát akkor mi az élet értelme?

Gárdonyi lehúnyta fáradt szemét és halkan válaszolta:

– Az életnek egy célja van: hogy az ember lélekben megtisztulva örökre megpihenjen Szűz Mária zsámolyánál.

– Görém! És te hiszel benne?

– Nemcsak hiszek benne. Látom, érzem, mindig feléje repdesek.

 

Gyermekkorom barátja, első

mester, aki tiszta itallal

oltottad szomjam, Eger hősi

korának méltó dalolója!

 

Zsenge elmém, mint az iratlan

síma viasz-lap, várt a kézre,

amely jelekkel, – élő, égő

gondolattal benépesíti.

 

Könyved minden szavát beittam,

mint porhanyó föld a friss záport;

együtt feküdtem, együtt keltem

Bornemisszával és Dobóval.

 

Gondolkozom, hogyan is történt,

hogy később mégis megtagadtam

emlékeimet?… Kúsza korban

kúsza lettem magam is – így volt!

 

Mostanában gyermeki szívvel

s késő hálával olvasgatlak;

kigyúl az emlék s bennem újra

halhatatlan szavaid élnek!