Az utazó megmerül – újabb részletek Nagy Zopán Látens című "regény-kísérletéből"
NAGY ZOPÁN
LÁTENS
Az utazó megmerül
Újabb részletek egy készülő „Regény-kísérletből”
A leírót „fanyarmosoly” kíséri: részeiben a homlokról befelé omló, foszlányaiban a tarkó felé kúszó, párás-nyirkosan áttetsző, el-elfoszló felhő… –
Az utazó a part felé szédeleg. A tenger (ma is) többértelmű… – Az utazó (talán) megmerül…
*
A férfi föleszmél. Megrázkódik, ám nem tudja eldönteni, hogy egy teljes hónapig utazott-e, vagy néhány perc alatt egy (rengeteg személlyel és helyszínnel tele-zsúfolt) réteges-tömény „történetet” álmodott-e meg? Esetleg egy időre másik személy(ek) agyába költözhetett be? – Miféle nevek, miféle képek sorjáznak itt? És miféle „üzenetek” rejteznek ezekben? Finnegan, Tenger, Búvármúzeum, Cantina Klet, Zorpia…
Mindez oly ismerős-ismeretlen. A szoba félhomályában azonban: lassanként kirajzolódva, úgy tűnik, hogy minden változatlan. A fölösleges tárgyak, a nyomott lüktetés, a fátylas érzékek, a fullasztó émelygés, a porral és sötéttel elegy, sistergő letargia. Minden a helyén találtatik, semmi nyoma tehát semminemű kimozdulásnak. A férfi további szorongásokat folytat, pakolászik, kutat, másféle szorongásokra vált át, mígnem füzeteket, növényi és velúr kötésű jegyzettömböket, egyedi kis brosúrákat fedezz fel egy rég nem használt bőröndben. Olvasásokba keveredik, részleteket tár fel, hogy az előbbi kudarcait, emlékezés-megrekedéseit különféle szövegekkel fedje el, vagy csupán bizonytalan jelenlétét fűszerezze (ideiglenesen)… –:
Hangok egy Intézetből (avagy más-más én-ek és autisztikus alteregók naplórészleteiből):
Dudi.
Ülök a dudin.
Jobb, mint jégeső kőmocskán.
Latyak hátúszik a legeslevesben…
Alaki herpeszben van helyettem…
Csipa-csúny kismacska a kabátzsebben…
Kabát alatt csíkos pizsama.
És rózsaszín pötty a zegykétszáz éves kalapon.
Így ülök a dudin.
Viszket a fal, simogat.
Alva-járni szép dolog.
Alva-ülni még-szépebb.
Csak-csak minden fekete.
Fekete a dudi is.
*
Dédi.
Dédmama volt Vízitündér.
Dédpapa meg iskolás…
Sündörgött egy tavi sintér.
S kezdődött az iszkolás…
Majd sikoltott a vissza-kéz,
Majd sikamlott a csussz a nász…
Papi zavart zakójában
Ordítozik már hiánya.
Illatoknak visszájára
Mami ma megkopott páva.
Elhalasztott molyirtáskor:
Levendula hét szatyor…
Vakarjon egy polip máskor:
Dúdolta a vén lator…
S hőmérő lett dundi dédi.
Édi Dédi a Vízinő!
*
(Khá! Ez túl szabályos! Kecskebrék!)
*
Maradi.
Elmegyek én. Maradok.
Gyoma, Koma állomás!
Vége-vége, megy tovább…
A jegy finom harmatos…
Első osztályra pipacsot!
Merre-merre? Maradok.
Csárdaszántás, Nagytapos?
Naphalat trancsíroznak a fiúk:
Benyelte a horgot a lelke.
Ötvenötször vágják fához…
Minek nőni már tovább?
Inkább Pép-pó, Pusztapó?
Inkább test-vér iszkiri…
Róma-kóma, kagylóleves, mindenség?
Hajók hoznak hahotázva hullámokat hirtelen,
Öt görög ördög hörög –
És a búvár szigonyáról (Kaliméra!)
Polipot tépnek kesztyűs kezek
S százszor vágják kősziklához:
Legyen izmos a férfikar!
Ömlik habzó polip nedve,
Fortyog vissza a tengerbe…
Százszor vágják kősziklához:
Csetlő-botló babonából,
És két napig szárítják:
Ne legyen méreg a husiban…
Minek nőni már tovább?
Párizs máris, vagy még-inkább
Ula Pula Makula?
Sarti, Ugljan, Seiko, Preko… –
Miért félnek a szigetek?
Maradok én. Elmegyek.
*
Az
Az árus elunta az árulást…
A mím unja a mímelést,
A kék pedig a kékülést.
Csak a záp zápul (szívesen) tovább…
*
Ki
Ki külbecs felöl is bel-csúnyúl,
Az át-értheti a nyafogást…
Csíny a zsákban rúgkapál,
A káromkodás meg kám-forog…
Ki-gurult a színes zokni
(foltos a szívbaj odabent):
Mert labdát tömködtem bele…
Ki az a 99 lábú rokkantnyugdíjas
(mankók nélküli) veterán-bogár,
Ki még fixírozza a versektől ittas,
Rímtelenül botló verseny-hadonászt?
Ő (az aki)…
*
Kenguru
(Rizmayer)
Kenguru furcsa gyermek volt:
Kissé, mintha rozmár is…
Az agyvelőgyulladásról nem tehetett.
De bezárták, mint sok nagy-kisfiút,
Ki szülőkben, testvérben kárt tehet.
Így tettek kárt vele is…
„Hirtelen természet” – mondották,
Bár évekig nem volt más:
Ringatózó-nyöszörgő szorongás…
Vállai, akár egy matrózé,
Arca ragyázó, kamaszos…
Rángóan mosolygó gyermekarc.
Esetlen férfitest.
Irdatlan erőket hordozó…
Kenguru már nagykorú:
Egy Intézet „súlyos” osztályán él.
Az ételt nagyon szereti.
Az étkezés egyre fontosabb neki…
Evéskor senki se közelítsen,
Főleg aurájába ne nyúlkáljon
Egyik betegtársa sem!
Ha ilyenkor hozzáérnek:
Mindent lesöpör az asztalról…
Ám, ha jobban megzavarják:
Ráugrik ő bárkire,
Szája habzik, tombolva rugdal,
Lesújt és ütlegel az óriási Kenguru…
190 cm-es gyermek-ember, ősgorilla,
Teve-buldog, gyilkoló szörnyeteg:
Így látják őt az ápolók
S egyre fokozódnak a gyógyszerek…
A lányok szerint kedves lovag,
Ki jókedvében kockacukorral is hízeleg…
Ám a fiúk mind szétszaladnak,
Ha Kenguru iszonyú karja lendül
S a szobák felé menekülnek…
Amikor senkit sem kaphatott el
Az étkezésben megzavart Kenguru,
Gyakran az ablaküveget törte be:
Ököllel, homlokkal, vagy éppen térdével,
És önkívületben, tapsoló örömmel,
Sikongva, hümmögve, várta a mentőket!
Szinte sztárként viselkedett,
Amikor visszahozták bekötözve…
Külön műsorként adta elő
Egyre gyakoribb zúzásait,
És a mentőszirénára:
Mintegy révületbe is esett…
Kengurut a kis süket: Süket Lala,
Már évek óta módszeresen bosszantotta.
Sunyi is volt, sanda képű idegzsába,
Kinek eddig Kenguru elől el sikerült inalnia…
Ám egy napon minden felborult.
A megzavart étkezésből üvöltés szakadt föl:
Tányérok törtek, székek repültek,
Démoni erők áradtak Kenguru lényéből,
Aki a szobája előtt érte utol
Az ajtók közé szorult Süketet.
A két ápoló sem segíthetett:
Kenguru agyonverte, ronccsá rugdosta
A vinnyogó kis emberkét,
S az: másnap belehalt a sérülésekbe.
Az Intézet megbolydult:
Pánik és rikoltás, torzult hangok, őrület…
Zúgtak a szirénák.
Kenguru föl-le járkált. Kenguru nevetett…
- -
Az új ápolók növelték a nyugtatóadagot,
Kenguru – így mondták: közösségben nem lehet!
Rácsos ágyban agonizált, ennivalót is ott kapott.
S az új igazgatónő elsimította az ügyet…
Kenguru még két évet élt.
- -
(Dél van, mennem kell. Jó étvágyat! Jó napot!)
*
A férfi egy hölggyel (elméjének különféle tereibe vissza-visszatérő leányjelenéssel) álmodik ismét, miközben (az álomfázisok egy-egy rétegéből) Italo Calvino és Günter Grass beszélnek hozzá: az előbbi egy ódon fa odvából, az utóbbi pedig egy parton kiállított óriási hal mankóval merevített szájából. A férfi (a leíróval összemosódva) még félálomban: egy „montázslevelet” fogalmaz meg, egyféle összegzést a nagyjából negyvenegy órányinak tűnő álomról, ám mindebből az ébredés után (csupán) a következő olvasható:
Kedves B!
"Itt" vagyok, s nem tudom, miről írjak, miről írhatok? –
Arról, hogy a szellem miért lesz epekeserű,
a has hogyan lesz kedélybeteg…
A zsírról, a sárról, a sóról, a hiányról, a napi pépről, a savanyodásról…
Arról az el nem tompuló utóízről, a módszeresen kifacsart érzésekről…
(Írhatnék otthoni hiúzról, kékróka-látomásról, visszatérő nyestekről, kőhalról, elektromos rájáról…)
A tojásról, a sötétben ülésről, a bánatról, a szenvedélybetegségről, a befelé-zokogásról…
Az abszurditásról (ami életben tart), az emésztésről, az emésztő szerelemről, a kampóról, vagy a kötélről…
(Írhatnék rólad, rólunk, rólam, mindannyiunkról, lecsupaszított asztalról, kifosztott ágyunkról…)
Vagy "csak" egy hajszálról, egy halszálkáról… –
Augusztus közepe közeledett. A férfi egy alföldi kisvárosban, a folyópart közelében, kamaszkorának csöndes kertjében ült. A gyümölcsfák a burjánzó mogyoróbokorral és a hatalmas fenyőkkel egyre szövevényesebben érintkeztek. Alant minden sűrű, neszező és illatdús volt, fönt: az áttetsző sötétség takaróján milliárd fénybogár pislákolt. Éjjeli egy és három óra között (könnyű fehérborok és fűszeres kávék mellett) a férfi az aktív égboltot figyelte, ahol „éppen” a Perseida-meteorraj hirtelen csóvái, foszlányai, gömb-szikrái, fényfricskái és tűzdárdái hullottak alá játékosan…
Hajnalban már a lambériaplafon sötét kis görcseit számlálgatta (akár ábrándos-álmatlan kamaszkorában tette), miközben zenedobozából a következők szólaltak meg: Rachmaninoff: Symphony No. II. Op. 27. – Amsterdam, Radio Filharmonisch Orkestra (egy óra, hat perc, tíz másodperc); majd Beethoven: String Quartet, No. VIII. Op. 59., No. 2. E minor – Alban Berg Quartet (harminchat perc és harminckilenc másodperc)… –
Megfelelő elmélyedésre azonban képtelen volt, hiszen egy megfejthetetlen álom-folyam képsor-rengetege mellett még a következő szavak is ismétlődtek fejében, mely idézetnek sem forrását, sem-pedig „üzenet-értékét” nem sikerült feltárnia s magában elhelyeznie:
„… a boldogság vonásainak képzeletbeli meghatározása inkább a bennünk keltett vágyak azonosságából következik, mintsem a boldogságról való adataink pontosságából…” –
Mindez kellőképpen elszomorította, pedig akár euforikus virrasztásnak is tekinthette volna… Nem tekintette annak. A reggel „agyhalállal” és gyomorgörccsel köszöntött reá. A madarak már a korai órában eszméletlen kánikulát ígértek… –
A Fiú (állítása szerint) egy szanatóriumban fekve hallotta e szavakat és (emlékei szerint) egy Hans Castorp nevű fiatalember által, de mindenképpen annak személyével kapcsolatosan:
„… az oldódó mérgek, amiket a baktériumok létrehoznak, részegítő hatással vannak a központi idegrendszerre… és akkor (kérem) az ember megvidámul…” –
A férfi eleinte „mindezt” nem hitte el, vagy nem akart „ezekről” tudomást venni, mármint a lehetetlennek tűnő emlékekről, vagy a lehetségességek jelenségéről, a mindennemű összefüggésekről… Mindamellett tudta, később pedig mindinkább tudta (nem hitte, vagy nem hitte): érezte és tudta (ismerve a definiálhatatlan átjárások által is), hogy minden összeér(t)… Igen. Ám, ha összeér(t): meg is bomolhat, szét is szakadhat, foszlásnak is indulhat, fel is oldódhat… (Hogy más és más formában majd ismét összeérhessen?) – Persze, persze… –
Nem volt már kedve tovább folytatni.
És ekkor (talán nem „utoljára”): elmosolyodott…
