A közgazdászi líra diszkrét bája

A jelenkori magyar irodalom egyik legkülönösebb versvilágának megalkotója Báger Gusztáv. A kortárs líra unikális, delikát értékei között tartható számon életműve. Invenciózus, játékos szellem, aki mindig előnyben részesítette az eredetit a fáradt tradíciókkal szemben, ugyanakkor a legnemesebb, nívós nyelvi hagyományok, utak folytatója. Permanensen újraírta, kötetről-kötetre átformálta régebbi verseit, hogy rátaláljon az összetéveszthetetlenül saját, egyénített hangra, a bágeri attitűdre. Úgy tűnik, ez most megvan.

Neve a közgazdasági szakmában elválaszthatatlan a rendszerváltozás sorsfordító pillanataitól, mindig a pozitív változások mellett teszi le a voksát, ugyanúgy, mint az irodalmi közéletben is. A korrupcióról nemcsak könyve jelent meg, hanem nemzetközi konferenciákon is előad ebben a tárgyban. Jelenleg is az Állami Számvevőszék tanácsadója. Semmi szélsőség nem érinti meg, marad középen – ezt a centrális tárgyilagosságot, szakmaiságot markánsan képviseli minden vonatkozásban. 

Báger Gusztváv a József Attila-díjjal (Forrás: aszhirportal.hu)

Hogyan indult költői pályája? Tandori Dezső javaslatára elvitte Géher Istvánnak verseit. Géher rögtön, 1996-ban beajánlotta a jó nevű Cserépfalvi Kiadónak, és abban az évben megjelent első könyve, az Örök párbeszéd. Ekkor már túl volt a hatvanon. Persze, a Kádár-rendszerben is írt, csak nem publikált, Ismerte Káldi Jánost, aki földije volt, Bella Istvánt, Simon Istvánt, Juhász Ferencet, egy asztaltársaságba járt velük, sok fogást ebben a körben sajátított el, a kibontakozás azonban mégis váratott magára. Mivel a közgazdaságtan elméleti szaklapjaiban közölte tanulmányait, furcsának hatott volna, ha pályája csúcsán előáll néhány szerelmes szonettel. Talán. A vele készült interjúkból erre lehet következtetni.

Az első kötet után viszont, elég sűrűn, eleinte kétévente, majd az utóbbi időszakban évente jelentkezett kötettel. Mivel a Cserépfalvi megszűnt, több könyve a Tevannál látott napvilágot (Tűnő ajtók, Iker képek, Magánterem), majd a Tevan megszűnte után egy a Tiszatáj gondozásában (A tükör éle), illetve legutóbbi műveinek kiadója a Széphalom (Mindent begombolsz, Mégis, mégse). Istenes verseit pedig az Új Ember publikálta tavaly (Magasság, mélység).

Hetvenöt évesen mégsem az őszikéit írja, hanem, némi túlzással, a zsengéit. Tizenegy verseskötettel (plusz egy német és egy francia nyelvű válogatással) a háta mögött jelenkori líránk palettáján különleges helyet foglal el. Most kezdik felfedezni itthon, bár ezt nagyon lassan, szinte burkoltan teszik az erre illetékesek. Kabdebó Lóránt, Tandori Dezső, Hubay Miklós, Petőcz András írt róla az utóbbi években mérvadó kritikákat. E sorok írója pedig 2007-ben jelentette meg esszékönyvét Bágerről Madarak, puha gépek címmel a Tiszatáj Kiadónál.

 A kanonizálási gépezet természeténél fogva lassabban reagál a közszerepléstől tartózkodó alkatokra, mint a televíziós műsorok celebjeinek performanszaira. Báger visszahúzódó alkatával, de termékeny verstermésével mégis kivívta a folyóiratok figyelmét, egyre több mértékadó fórumon találhatjuk meg opusait.

Mostani könyvében a metrikailag kötetlen szövegek legtöbbje a nyugatos, újholdas hagyomány nyomvonalán klasszifikálható. Ezen belül sokfajta hangja van. Elégikus és abszurd, ódai és ironikus. Báger a hagyomány-foszlányokból gondos precizitással sző újabb és újabb, mindegyik versében eredeti mintázatú szövetet, amelyeket a hangvétel és a tárgy változatossága ellenére összetartanak a folyton újra előbukkanó utalások és ezek diakron játékai, átrendeződő viszonyai, a mindegyik szövegre egyaránt jellemző sűrűség.

Amnesztiát hirdet a foglyul ejtett gondolatoknak a Feloszlatás című versében, hadat üzen a közhelyeknek, a bevett szófordulatoknak, a kliséknek és a sztereotípiáknak. A történelemről úgy ír, mint tükörről, amelyben megpillanthatjuk a hagyományokat. Utal Walter Benjamin fölvetésére, mely szerint a szövegként fölfogott történelem interpretálói a mindenkor élő egyének (Kiállítás). Jól tudja, hogy jelenleg a költészetnek ugyanaz a feladata, mint a kezdeti korszakokban: saját univerzumot alkotni szóból, s erre a magyar nyelv remek lehetőséget ad (Bevezető az összhangzattanhoz). Legalább is annak, aki le tudja szűrni belőle a különleges gondolatok fragmentumait (Rendszerváltás).

Látszólag a szerelemről ír a kötet minden versében és a párkapcsolatok aktuális problémái alkotják lélekelemzéseinek tárgyát, de ebbe a társadalmi miliő ellentmondásait is képes beleszőni.

A könyv három ciklusra tagolódik: Lépéselőny, Dallammá a dilemmákat, Erővonalak. Báger, Szabó Lőrinchez hasonlóan, tud újat mondani erotikáról, sőt a tudatalatti titkairól is, és egyéb hétköznapi gondokról (veszekedés, bevásárlás) úgyszintén. Nemcsak azért, mert főállásban közgazdász. Hanem, mert valóban megéli, amit a szerzői én személyiségén keresztül kibont.

A „Rejtett zugok a beszédben” a Kapcsolók című versben hirdeti fennen, hogy nemcsak az a nyelv, amit első látásra olvasunk, hanem több. Elrejtettség és önmagát felkínáló szintagmák sora. Az Aranybor című versből való egy sor, amely az egész kötetre jellemző: „Névátvitel? Összenéző szavak?/ Szótlan képek. Egymásnak látszanak.” Távolról indít. Kitörésre kész. Modora mintegy tudtán kívül hat. Ahogy Tandori jellemezte Karinthy Frigyes költészetét 1981-ben, a Gondolat Kiadónál megjelent, legendás kötetében, amely a huszadik századi költészetről adott keresztmetszetet. Valóban Báger is az erős tagolás, a „felfigyeltetés” (TD szava) mestere. Olyan gyújtóanyagot fedez fel, tapint ki az alig használt vagy éppenséggel túlkoptatott szavakban, amelyek eddig rejtve maradtak.

Az Epika mint szöveg akár ars poetica is lehetne: „A szájüreg, mint táska. / Visszük benne az énünk. / Múltunk rekvizitumait. / A ki nem mondottakat. / Azután kinyitjuk valaki előtt, / aki előtt zárva kéne tartani. / A mi kis narratíváink. / Istennek tetsző, profán hülyeségek.”

Az Ég és föld című opusban egy pongyola pitypang újraélesztésének lehetünk tanúi, örökkévaló következtetés foglalatába helyezve: „majd a következő reggel visszaültették / hadd élje tovább egy gizgaz életét / de még aznap letépték és lepréselték / egy Enciklopedia Britannica-val / így tűnik el minden tünemény.”

A szöveg, a nyelv mint test és tárgy, mint fizikai realitás nyeli el a vers beszélőjét, amit a dolog elszenvedője Tolnai Ottóra emlékeztető stílusban regisztrál. „Süllyedőben olyannak tűnt a metafora / vasladikja, mint egy gömbkabin vagy 360°-os objektív: látszott a / tófenék, a homokbuckák, a pontyok rajzása, a kagylók lélegzése, / míg a jelek mondatokká, egységes történetté összeálltak. Búvárszemüvegemen / át egy lány úszott lelkembe.” (Búvárszemüveg)

A Távlatok a következőket üzeni: „A Föld halála után / jön majd a felhőkön lakás. / Mindenki egy bárányfelhőt kap / és azt kell berendeznie szobának. / A szél szállítja majd / az olvasnivalót. / Szellemi lényként / csupán a disszertációk világát / kell bebarangolnunk.” A második rész nagyon jó darabjai az Andersen, a Takarítás és az Alvajárók.

A Bdelliom című versben Origenész allegorikus világképe köszön vissza: „Legszívesebben kibújna mindenéből a test. / Követné a lélek, mintha levedlené életét, / míg a nyelv versnek öltözik. / Megmondanád, mire jutottál, amikor ezeket írtad?”

A testet mint az archivált visszaemlékezés territóriumát mutatja be, könyveli el: „Az emlékek múzeumába. / Falain rajzlapnyi tömbversek. / Vastag, tussal írt textúrák. / A te csalimeséid. / Ott az edényből ivó galamb. / Meg a tűzokádó kecske. / Mind a te lelked lakói, Dulcinea.” (Opus vermiculatumok)

A Másik idő jó példája annak, hogy a szerelmi líra akkor működőképes, ha magára a létre reflektál, nemcsak az érzéki dimenzióra. „Az ablakon jött be az idő, befészkelte magát az ágyamba. / Bebújt a paplan alá, mellém. / Puhatestű lény volt, finom anyagú álom. Mégis terhelő vallomást tett ellenem, / valami olyasmit állított, hogy feladtam. / De ezt is homályosan rögzítettem akkor.”

A Mondtam-e? címadó versében pedig ezt olvashatjuk: „Én is csak sejtem, amit sejtesz, mikor benyúlsz zakóm alá egy kis melegért, vagy lelkeddel röntgenezed tűnődésemet.” Oda-vissza játék, mind a két fél lelke a másikéba kapaszkodik, de a végeredmény esetleges. A könyv megszólalója arról beszél, hogy mennyire inspiráló volt a társ jelenléte, de abszurd módon nem a megszokott szavakkal fejezi ki háláját: „Annyira rólad szól, hogy bele se írtalak.” (Nem a múzsám voltál) Közben elvégzi a „karakter élveboncolását”, egy remekbeszabott monológgal, amit a hölgy szájába ad, és ami róla, a szerzői énről szól, mégis a beszélő jelleme, természete bontakozik ki ezzel, nemcsak a megszólított mélylélektana.

A házias, kompromisszumokra hajlamos férjnek szüksége van elvonulásra, hogy érlelni tudja a gondolatait. A maga olykor nyers, de mégis nagyon lírai hozzáállása miatt szinte regényként olvastatja magát a kötet. Nem lehet lerakni, a költészet olvasóbarát szövegekkel édesgeti magához a befogadót – és szellemi táplálékként sincsenek káros mellékhatásai.

A költő úgy véli, hogy a feltáratlan ellentmondások csak elmérgesednek, ha nem beszélik ki őket. Nem az aktuális kánonhoz igazítja poétikáját, hanem járja a maga keskeny ösvényét. Jó volna, ha figyelmet kapna ez a költészet a kánon-szövögetők rejtettebb régióiban is.

Báger Gusztáv: Mondtam-e? Széphalom, 2013.

Kántor Zsolt