Kassán Márai nyomában

A Kassát bemutató friss útikalauz külön fejezetet szentel Márainak, de kis térképet is kaphatunk ingyen a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum boltjában, ha Márai nyomában szeretnénk a felvidéki városban sétát tenni. A hely szellemét megérezni, életének, egyes műveinek helyszínét látni izgalmas azok számára, akik szeretnék jobban megismerni az író világát.

A kulturális főváros címet elnyert Kassa immár Európának hirdeti neves szülöttét. Míg az önéletrajzi ihletésű Egy polgár vallomásai iskolai ajánlott olvasmány, más regényei, mint A gyertyák csonkig égnek vagy az Eszter hagyatéka színpadi, filmes adaptációval szélesítik az olvasók körét. Kosztolányi Dezső utódjának tartották, és műveit sorra olvasva egyetérthetünk ezzel. A felvidéki város polgári neveltje a műveltséget tartotta legfőbb értéknek, írásai mély humánumról tanúskodnak.

Bárhonnan közelítjük meg Márai városát, könnyen megtaláljuk az óvárost körbeölelő Fő utcát, amelynek középpontja a Szent Erzsébet Dóm. Onnan indulhatunk és oda térhetünk vissza a várost járva, mint kimagasló igazodási ponthoz. Tervezett sétánkra autóval érkeztünk Sárospatak felől, erdővel övezett hegyi utakon. A két város közötti bicikliutat nemrég adták át. Útba esett Széphalom, Hollóháza, ahol még szívesen időztünk volna, de nem álltunk meg, egy délutánunk volt kassai városnézésre.

A Jakab-palota közelében parkoltunk, s mindjárt a szép, szecessziós épülettel szemközt az egykori Európa Szálló áll, ahol Márai 1941-ben visszatérve megszállt – a Kassai őrjáratban olvashatunk erről a helyszínről. Innen közelítettük meg az óváros központját, végig a Malom utcán (szlovákul Mlynská). Az író felesége, Lola is ebben az utcában lakott a szüleivel.

A Főtérre érkezve a Dómban megkerestük II. Rákóczi Ferenc kriptáját, ahol a magyar látogatók kötelezően tiszteletüket teszik. Néhány eurót kellett fizetni ugyan a templom alatti helyiség megtekintéséért, de barátságos idegenvezetőt, egy fiatal lányt kaptunk, aki magyarul mesélt a legendás hősökről (Rákóczi mellett édesanyja, Zrínyi Ilona, valamint Bercsényi Miklós is itt nyugszik), a fejedelem életét megörökítő freskóról, amely a kripta bejárata melletti falon látható.

Sétánk során többször megszólítottak bennünket magyarul, látszott, örültek nekünk. Amikor mi köszöntünk hivatalos helyen, így a templom pénztáránál, vagy a múzeumban, udvariasságból szlovákul kezdtük, de minden gond nélkül átválthattunk magyarra. A Főtérhez közel esik Márai szülőháza. Kis árkádon kanyarodtunk le a Szegfű (Bočna) utca 2. számhoz. Az egyszerű, egyemeletes épület jobb oldalán, egy udvarnyi helyen ráláttunk a Dómra, a házzal szemközt a helyi futballklub felirata. Az utca végén jobbra fordultunk, s ott megnézhettük a magyar nyelvű színházat, a Tháliát. Benne Márairól elnevezett stúdió, a színházi hirdetőben a 2013/2014-es évad plakátján ott szerepel a Kassai polgárok, a középkori várost megjelenítő Márai-színmű.

Visszafordultunk a rövid Szegfű utcán, amelynek folytatása a Mészáros (Masiarska) utca. Itt már hosszabban kellett gyalogolni, de így is hamar odaértünk a 35-ös számú lakóházhoz, ahol magyar és szlovák nyelvű tábla hirdeti egykori neves lakóját. Díszesebb épület, mint a szülőház, az első emeleten kiugró rész arrafelé több ház jellegzetessége. Bent kedvesen fogadtak, előttünk német vendégek váltottak jegyet az emlékszobába. Itt is fiatal lány kalauzolt, aki felajánlotta, hosszabb és rövidebb ismertetést is ad számunkra tetszés szerint. A belépőnél van diákkedvezmény, utánunk magyar diákok érkeztek. A sok tabló ugyan egy húsz évvel ezelőtti, vidéki művelődési házra emlékeztet, de megtudtuk, még bővíteni szeretnék a három szobát, amely a földszinten egyelőre körbejárható, és azért láthatjuk Márai íróasztalát eredeti tárgyaival, régi könyvsorozatát, maszkját és mellszobrát, utazóbőröndjét. A középső helyiségben filmet vetítenek az életéről, és fülhallgatóval a művekbe is bele lehet hallgatni. Kalauzunk még elmesélte: tizenhat éve vette meg egy magyar hölgy a házat, azóta dolgozik azon, hogy méltó helyszínt teremtsen az író múzeumának.

A legnagyobb, utcára néző szoba magyar kulturális rendezvényeknek ad helyet. A „kisebbség” szó hallatán sóhajtottunk egyet belül, de számunkra csak abban nyilvánult meg kisebbségi voltunk, hogy vezetőnk szabadkozott, néha nem jut eszébe egy-egy szó pontosan magyarul. Viszont inkább bájos volt, amikor a régi korzóról mesélt, és próbálta körbeírni mai megfelelőjét, ami a segítségünkkel sikerült: sétálóutca. A tablókon feliratok, valóban gazdag képanyag – ha kissé már idejétmúlt kivitelben is – a városról, a családról, a 20. század első felének Kassájáról. A régi villamosjáratból ma már csak a síneket láthatjuk; nem közlekedik, mert az óvárosi épületek nem bírták a jármű okozta rezgést, megrepedeztek. A múzeumot elhagyva tovább az utcán kétsaroknyira megtaláltuk Márai ülőszobrát a vele szemközti szobor-székkel, ahová bárki leülhet. Bár legtöbbünkben az idősebb Márai-kép él, Gáspár Péter szobrászművész alkotása fiatalabb, szikárabb írót ábrázol, „kosztolányis” benyomást keltve.

Végül visszasétáltunk kiindulópontunkhoz a kellemes nyáridőben – a város északi fekvése érződött a néhány fokkal hűvösebb levegőben. A Mészáros utcával párhuzamos korzón, azaz sétálóutcán fagylaltot vettünk a Carpano mellett, a volt Megay cukrászdánál, ahol az író egy fagylaltversenyen ismerkedett meg Lolával. Az óváros házai, palotái gondozottak, szépen felújítottak egytől egyig, ami a városvezetést dicséri. Megálltunk még a Dóm előtti zenélő szökőkútnál, diskuráltunk egy kedves, idős hölggyel, aki megszólított bennünket, hallva, hogy magyarok vagyunk – mint régi ismerősök mosolyogtunk egymásra.

Az óváros képével, felvidéki hangulattal intettünk búcsút a városnak, amelyről Márai így ír az Egy polgár vallomásaiban: „A városunkbeli polgárság sokat és szívesen olvasott. Ebben a városban már két évszázaddal elébb tartottak »irodalmi szalonokat«, a XVIII. század felé itt jurátoskodott Kazinczy Ferenc… A Fő utca boltíves szalonjaiban évszázaddal elébb már irodalomról vitatkoztak, s a magyar könyvből akkor is, később is több fogyott e vegyes ajkú, de mindenkor magyar műveltségű városban, mint Pest-Budán.”

Még integetünk a Bankónak, a város melletti kirándulóhelynek, ahová a Grosschmid család pihenni járt, de arra majd legközelebb megyünk, ki tudja, talán biciklitúrával. Egy biztos, Márait eztán Kassával együtt őrizzük magunkban, ahogy ő kívánta volna: „A műveltség az, amikor egy ember, vagy egy nép megtelik valamilyen nagy örömmel. Azt mondják, a görögök műveltek voltak, mert az egész nép örült valaminek… A fazekasok is, akik a kis szobrokat csinálták, meg az olajkereskedők, aztán mind a népség és katonaság, és a bölcs emberek, akik a piacon vitatkoztak, mi a szép vagy a helyes…”

Szöveg és fotók: Csanda Mária

További képek a galériában