Tágra nyílt terek
Augusztus első három forró napjára az 1943-as szárszói találkozó okán esett a szervezők választása. Hűen a megidézett esemény emlékéhez, igen átfogóan vonultattak fel aktuális társadalmi problémákat, hogy valóban nyitott fórumot teremtsenek a vitához. A Térnyitás csakugyan szélesre tárta a kapukat: alig volt olyan kulturális, művészeti, közéleti kérdés, amelyet ne érintettek volna a felkért előadók. A prezentációk nem tartalmaztak közvetlen politikai állásfoglalásokat, de a jelen társadalmi berendezkedéssel kapcsolatos elégedetlenséget hangoztatták, értelmes cselekvésre és közös gondolkodásra, kiútkeresésre buzdítottak. Ami egykor a Németh László-i „harmadik út” programjában kristályosodott ki, ma inkább különféle utak formájában körvonalazódott: a kérdéseket megfogalmazó előadások a hallgatóságból is újabb és újabb kérdéseket váltottak ki.
E hallgatóság egyébként inkább magukból az előadókból állt, és amennyire a tudósítóként érkezett kívülálló megfigyelhette, a részvevők a kis pesti bölcsésztársaságból kerültek ki, ami oldott „büféhangulatával” egyrészt üdítően elkerült minden protokolláris unalmat, másrészt a tartalmas hozzászólásokat hallgatva folyton az járt az ember eszében: miért nem hallgatják ezt legalább százan? Az előadások dicséretes színvonala alapján a Térnyitás terének sokkal „forgalmasabbnak” kellett volna lennie a velencei Ifi Szálló szocialista reminiszcenciaként is leáldozott, kihalt épületénél (más előadásokat a velencei Vitorlás kempingben tartottak). Nem véletlenül volt visszatérő kérdés: hogyan lehet hatékonyan eljutni a közönséghez, nem beszélve a rendezvényszervezés infrastrukturális-anyagi nehézségeiről. Ez a Térnyitás esetében sem volt épp zökkenőmentes – célzott rá Gaborják Ádám, aki a szombati szekciók nyitóelőadását tartotta az irodalmi élet válságáról. Ahogyan a „magunk definiáljuk magunkat”, vagyis a saját farkába harapó kígyó problémája is felvetődött a jelenlevők belterjessége okán, holott a Térnyitásban bőven benne van a széles körű társadalmi párbeszéd potenciálja.
Néhányan a közönségből
Gaborják Ádám, a JAK elnöke két mottóval nyitotta a kultúra „(anti)demokratizálódásáról” tartott beszédét: először Balogh Zoltán miniszternek a Magyar Kultúra Napján elhangzott szavait idézte, miszerint „Nincsen semmi baj”, majd György Péter egy mondatát citálta: „Mindennek előtte vagyunk és nincsen semmi mögöttünk”. Gaborják szerint az ország kulturális élete jelenleg egyszerre veszteséglista, szégyenlista és szomorú bakancslista, majd felsorolta azokat a példákat, melyek e „listákat” alkotják, a támogatások szétverésétől a színházi intézményvezetők kinevezésén át az NKA-kollégiumok összeállításának kiegyensúlyozatlanságáig és a minisztériumi támogatások megvonásáig. A művészeti intézmények ellehetetlenülése és einstandolása, a Nemzeti Könyvtár több mint 300 millió forintos kiadásai, a MASZRE-pénzek megvonása és az MMA fokozódó térnyerése mondatta ironikusan a JAK-elnökkel: „Tulajdonképpen soha nem volt ennyire pezsgő és intenzív a magyar kulturális élet.”
Gaborják az igazi problémának azt tartja, hogy mindeközben a kortárs magyar irodalom helyzetére már a művészeti szakmák sem figyelnek: ezt példázza a Beszélő összeállítása a kulturális szféra helyzetéről, melyben tökéletesen megfeledkeztek az irodalomról. „Képtelenek vagyunk közösségben képviselni az érdekeinket” – mutatott rá a JAK-elnök, aki a jövőt is kétségesnek látja a fiatalokat támogató ösztöndíjrendszer megroggyanása miatt (lásd Móricz-ösztöndíj). A támogatások átszervezése az állam által felügyelt kultúra megteremtését célozza, vagyis hiába következett be a rendszerváltás, nem termelte ki a független, ideológiamentes, demokratikus kulturális életet. Az állam változatlanul tartalomalakító-beleszóló szerepet vindikál magának, és véleményt is formál. Gaborják felhívta a figyelmet: az előző kormányok sem foglalkoztak jobban a kultúrával – beérték azzal, hogy „infúzióra kötötték, és otthagyták az intenzív osztályon”.
Gaborják Ádám
De miért is folyik a barikádharc, mit is jelent ma a kultúra Magyarországon? – tette fel a kérdést a JAK-elnök, aki szerint már az is szimptomatikus, hogy a művészetet és a kultúrát egymás szinonimájaként használjuk. A nemzetiként definiált kultúrafogalom ellentmondások halmaza: a focitól és az operától kezdve Tormay Cécile-en, Ákoson és Kodályon át beletartozik kereszténység és new age-es megfogalmazások – „Az MMA nyugalmat áraszt” –, egyszóval mindaz, ami „konzervatív”, „hagyománytisztelő”, miközben nem kapunk választ arra, mi is ez a hagyomány? Már a „nemzeti” fogalom értelmezése is merőben tautologikus: szeressünk valamit, mert nemzeti, értéket hordoz, mert nemzeti – a túlfuttatott nemzetfogalom lassan teljesen kiüresedik. A mostanában oly gyakran emlegetett „kánont” is politikai szempontok szerint definiálják az esztétikai helyett, a Fekete György képviselte művészeteszményben már markáns ellenségkép is megjelenik – jellemezte a helyzetet Gaborják Ádám.
Ugyanakkor kritikával kezelte a liberális, elitista értelmiség némely megnyilvánulását is, amely épp olyan hibás fénytörésben láttatja a mai magyar kultúra és kultúrafogyasztók viszonyát: például Babarczy Eszter „A válság és a magyar kultúra” című konferencián elhangzott beszédében magát és a közönséget is az elitistákkal azonosította. Schilling Árpád A kultúra válsága című cikkében az időtállóság mint abszolút értékmérő realitását firtatja, mely egy merőben arisztokratikus szemlélet terméke. A színházi rendező arra int, hogy az internet korában muszáj komolyan venni a populáris „népművészetet”, a „gagyit”, le kell nyúlni a talajig, a „gusztustalan aljnövényzetbe”, vagyis azokra van szükség, akik „kimennek kapálni” a kertbe. „Hogy mit veszthetünk, ha ez nem sikerül?” – teszi fel a kérdést tanulmányában Shilling, melyre a válasza: „Európát”. Gaborják hangsúlyozta, nem szimpatizál azzal a kultúraképpel, ahol a kommersz „gusztustalan aljnövényzetként” jelenik meg, amiképp az apokaliptikus Európa-víziót is túlzásnak tartja. Az elmúlt évtizedekben jellemzően a popkultúrával átitatott művészek tudtak valami igazán újat felmutatni, ennek eklatáns példája, hogy a költészettel ellentétben a slam poetry tud igazán sikeresen szembesíteni az aktuális társadalmi problémákkal.
A Térnyitás plakátja a kivetítőn
Ismét György Pétert idézve Gaborják emlékeztetett: a magaskultúra luxuscikk, mely elfelejtette saját közegét, és a társadalom kivonult belőle. Bár György Péter is e luxuscikk védelmezője, konszenzuális művészet szükségességéről értekezik: a kultúra vertikális tagozódása helyett egy horizontálisan terjeszkedő, minden társadalmi réteget, csoportot integráló kultúrafogalomra volna szükség. Ennek jó történelmi példája Gaborják szerint a Németországban és Angliában meghonosodott „nyílt kultúra” hagyománya, mely külön figyelmet fordít az etnikai kisebbségek bevonására is. A kultúra nem templom, nem panteon, hanem egy sokszínű háló – fogalmazta meg a JAK-elnök összefoglalásképp –, és elég széles ahhoz, hogy minél többen osztozzanak rajta.
A közönségkérdések sokasága olyan húsba vágó problémákat vetett fel, mint például: hogyan biztosítható az államtól való anyagi függetlenség? Vagy hogyan valósítja meg a JAK a horizontális „nyitást”? Gaborják úgy reagált: nincs egyetlen jó megoldás az állam szerepének kiiktatására, és nem is lehetne kihagyni a finanszírozásból, inkább olyan szemléletváltásra lenne szükség, hogy a német modellhez hasonlóan az állam csak a kereteket, az infrastruktúrát biztosítsa, és ne féljen a kritikától sem. A JAK újabb és újabb közös projektekbe kezd társművészetek alkotóival; az elnök igen sikeres projektként említette a Rájátszás-koncerteket, de képzőművészekkel és filmesekkel is több közös rendezvényük fut. Gaborják úgy nyilatkozott: ő maga próbálja a szervezet működését az „utcára kivonulós”, közösségi cselekvés irányába eltolni, és nem titkolta, hogy általában ezt tartja ma a kívánatos útnak. A Schilling felsorolta téves közhelyek helyett ma nem alkotó–közönség szembenállásra, hanem közelítésre, elvegyülésre van szükség. Ez egyben arra a felvetésre is válasz volt: mi van, ha a magaskultúra fogyasztója egyáltalán nem akarja felszámolni a kultúra elitizmusát?
Braun Barna, a FÉLonline főszerkesztője radikális véleménnyel kapcsolódott be a vitába: szerinte ma, amikor a kultúrára egyfajta nemzeti díszként tekintenek, egyáltalán nem a jelen formában működő állami támogatásokra, hanem határozott paradigmaváltásra és új, gazdaságos támogatási formákra lenne szükség. „A kultúra ökonómia” – mondta Braun, aki szerint újra kellene gondolni a struktúrákat: hogyan lehetne olcsóbban, nagyobb tömegek számára hozzáférhető kulturális termékeket előállítani. Bár Gaborják utópiának tekintette Braun véleményét, abban egyetértett, hogy nagyon sok elmaradást kellene pótolni, például az irodalom támogatására Magyarországon nincsenek adókedvezmények.
Braun Barna itt éppen moderátorként
Kiss Kata Dóra előadása egyenes folytatása volt Gaborják beszédének: a művészek társadalmi felelősségvállalásának fontosságát az előadó a tavaly november végén kezdődő diáktüntetésekből kiindulva elemezte. Míg e tüntetések során a felsőoktatás ügye egy ernyő alá terelte azokat is, akik nem voltak közvetlenül érintve a kérdésben, és széles körű, újszerű összefogást hozott létre, addig a Ludwig Múzeum elfoglalása májusban szinte teljesen visszhangtalan akció maradt. Kiss Kata Dóra e megmozdulás viszonylagos sikertelenségének okait boncolgatta: vajon igaz-e, ahogyan azt sokan beállították, hogy csupán egy szűk elit magánügye volt? Wessely Anna művészetszociológus definíciójára támaszkodva Kiss Kata Dóra ezt azzal cáfolta: „A művészet önmagában értékes közjó”, vagyis nem vonható határ a szűk elit és a széles közösség érdekei közé. Gaborjákkal egyetértve Kiss úgy látta: nyitni kell minden réteg felé, és a politikai tartalmak helyett a kulturális színtereken kellene újat felmutatni. A diákmegmozdulások szerinte azért voltak sikeresek, mert úgy hordozták a politikumot, hogy valójában nem politikai rendezvények voltak.
Kiss Kata Dóra maga is a jelenleg működő támogatási struktúrák reformját sürgette – a Ludwig Múzeum elfoglalása épp ezen próbált rést ütni. Az előadó kiemelte az Occupy Museums mozgalom egy-egy jelentős eseményét, például a Wall Street vagy a berlini Zeusz-oltár elfoglalását, melyek során a tömegek joga fogalmazódott meg, elég csak a „Mi vagyunk a kilencvenkilenc százalék” vagy a „Hisszük, hogy a művészet és a kultúra közvagyon, nem elitizmus” jelmondatra gondolni. Ezek a mozgalmak mindig átértelmeznek egy hagyományos kulturális teret (ez esetben a múzeumét), melyet diszkurzív térré alakítanak, a határsértéssel a kortárs kultúra önmagára, saját normáira kérdez rá. Történelmi előképei, az akcionizmus, a happeningek már korábban elvették az alkotás magányos pátoszát. A street art esetében is az üzenet a lényeges, nem az esztétikum – hangsúlyozta az előadó, és kritikusan hozzátette: a magasművészet észrevehetné, milyen erősen izolálja magát. Kiss Kata Dóra maga is azon a véleményen volt, hogy a popkultúra sokkal sikeresebben reagál a korkérdésekre.
Kiss Kata Dóra
A közönségből a legtöbben arra a mondatra reagáltak, hogy „A művészet akkor jó, ha nem értjük”. A hozzászólók pontosítottak: akkor jó, ha nem elsőre értjük meg, hanem erőfeszítésbe kerül a befogadása. A szekciók egyik legérdekesebb felvetéseként hangzott el, hogy csakugyan nem szubkultúra-e a magasművészet? Nem marginális érdek-e, hogy, hogy az állam egy szűk társadalmi réteg igényeit kielégítő „szórakozást” finanszírozzon? Kiss Kata Dóra szerint épp a határok elmosása a cél, vagyis hogy ne váljon ketté a pop- és a magaskultúra; ez a párbeszéd – vélte – tíz év múlva már elavult lesz, hiszen épp ez az „összefolyás” jellemző napjainkra.
Akár e társadalmi nyitás sikeres rendezvényeként tekinthetünk a Pecha Kucha elnevezésű sorozatra, melyet a Kortárs Építészeti Központ szervezésében rendeznek meg újra és újra. Ezt az eseményt és a KÉK működését Dávida Eszter fiatal építész mutatta be a konferencián. A Pecha Kucha-mozgalom 2003-ban indult Tokióból, célja, hogy a fiatal dizájner- és építészszakma bemutatkozhasson a közönségnek, szigorúan kötött formájú prezentációk által: 20 diaképet vetíthetnek 20 másodpercig. Magyarországon 2006-ban indult az önkéntesek szervezte rendezvénysorozat, melynek 30. összejövetelét tartották tavaly. Átlagosan háromszázan látogatják az eseményeket, a változatos helyszíneken megtartott esteket mindig buli zárja, mely fontos része a párbeszédet, a közösségi kapcsolatokat erősítő rendezvénynek. Az építészeti- és dizájnmunkák bemutatásán túl gyakran láthat a közönség performanszokat, illetve a művészek általában alkotásaikat is magukkal viszik.
Dávida Eszter
A szervezőket gyakran keresik meg művészeti intézmények, hogy náluk rendezzék a következő Pecha Kuchát, legutóbb például a Kogart – mondta el Dávida Eszter. (A japán szó jelentése egyébként: „locsog-fecseg”.) Mint az előadó beavatott: mindig nagy dilemmájuk, hogy nyilvánosságra hozzák-e az aktuális szereplők nevét, mert szeretnék, ha minél nagyobb számban és minél több területről érkezne a hallgatóság. Ahogyan az előadók sem csak építészek: szerepelt már festő, művészettörténész, szociológus a sorozatban – a széles körű társadalmi nyitás a KÉK egyik célkitűzése. A Kortárs Építészeti Központ 2005-ben indult egy kiáltvánnyal, melyben az építészkamara érdekérvényesítő hiányosságaira mutattak rá. Dávida Eszter ismertette azt a számos, színes programot, amelyet a KÉK-nek köszönhetően már jól ismerhetnek a budapestiek: többek között a százéves házak bejárását, a „Lakatlan” sétasorozatot, az „Artúr” projektet (egy virtuális kulturális Budapest-térkép készítése), a Budapesti Építészeti Filmnapokat, a Makettfesztivált, a Tálaló vitafórumot, vagy épp a tavaly megrendezett „Haza-Home-Heimat” irodalmi fesztivált. A közönség rögtön rákérdezett a vidéki események lehetőségeire, és Dávida elmondta: jelenleg épp ezen dolgoznak, most éppen Pécsett igyekeznek egy Pecha Kucha-estet szervezni.
Az esemény egyik plakátja, Mester Tamás szlogenjével
A kultúrafinanszírozás egyik legvitatottabb területét, a filmtámogatások helyzetét és változását elemezte Liter Zsófi frissen végzett közgazdász, aki szakdolgozata vázlatát prezentálta a konferencián. Dolgozata aktualitását az MMKA felszámolása és a Magyar Nemzeti Filmalap létrehozása adta, mely több szempontból is ellentmondásos, hiszen abban minden szakmabeli és szakmán kívüli egyetértett, hogy az MMA működése irracionális, pazarló és átláthatatlan. Az előadó „optimista vágya” egy alternatív finanszírozási rendszer, ahol az államnak nincs különösebb szerepe, de maga is elismerte, hogy ez utópia, hiszen – hivatkozott Pierre Bourdieu-re – piacgazdasági alapon, maguktól nem születhetnek meg olyan értékek, mint a művészfilm. Ez egyben válasz is az állandó támadásra: miért kell közpénzzel támogatni a szerzői filmeket? Ezek nélkül kulturális sivatagban élnénk – mutatott rá a dolgozat, melyben Liter Zsófi producereket és filmfogyasztókat is megkérdezett a finanszírozási rendszer átalakításának lehetőségeiről.
Liter Zsófi
Miközben a producerek nem feltétlenül értettek egyet a Magyar Nemzeti Filmalap ideológiájával, nem látták problémának, hogy valaki az intézmény támogatásával készítse el alkotását. A magyar film nézettségének zuhanása, renoméjának leépülése hátterében összetett okok vannak, a legfigyelemre méltóbb következtetésekre azonban a dolgozat összehasonlító fejezeteiben jutott a szerző: a Visegrádi Négyek országaiban készülő filmek piaci részesedése hagyományosan 20-30 % körüli, míg Magyarországon csupán 6%. Érdemes megnézni a prágai, pozsonyi, varsói filmintézet honlapját – hívta fel a figyelmet Liter Zsófi –, ahol angolul is részletesen beszámolnak a pénzügyi statisztikáról. Ezekben az országokban sikeresen működnek a regionális filmalapok is, és a közönség is sokkal jobban hozzá van szoktatva a hazai alkotásokhoz, a televíziók ugyanis rendszeresen vetítik azokat. Hasonló a helyzet a feltörő román filmiparban is. Ahogy a prezentációk utáni rövid vitából kiderült: az állam szerepe már csak azért sem hagyható ki a filmfinanszírozásból, mert a befektetők bizonytalanok, és állami támogatás nélkül nem szívesen invesztálnak egy-egy alkotásba.
Az egyes előadások utáni viták hosszabban is kibontakoztak a konferencianapok végén megrendezett fórumokon, ahol minden előadó jelen volt.
Laik Eszter
Kapcsolódó anyag: A konferencia részletes programja és az előadók teljes névsora itt olvasható.
