Kiskarácsony – A mi Jézusunk – Ágh István, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János és Szép Ernő írásai

 

 

 

 

 

Természetes ősi mozdulat az, ahogyan az ember ősi isteneit földi formába zárja. Szemet ad nekik, hogy lássanak, arcot ad nekik, hogy lássuk őket. De ezek az ősi istenek nem jártak meg egy nagy utat. A kezdet útjelzői ők, s nem ismerik azt az ívet, amely az emberi gondolkodás, az idő lépcsőfokain a földitől, a fizikaitól az elvontig vezet és vissza. Ezen az úton mi, emberek – úgy érzem – megtudtunk valamit.

     Első tudomásunk, magyarázat-keresésünk, filozófiánk bizonyára a sokistenhit volt, második lépésünk az egyistenhit felé vezetett, talán Ekhnátonnal, a vallásújító fáraóval. Harmadik lépésünk pedig az absztrakció lépcsőfokain a mózesi volt, a Láthatatlan Isten megjelenése a tudatban, mint egy végtelenbe vesző lépcsősor már „modellálhatatlan” tetején. De itt nem ér véget a történet. Az ív visszahajlik, „valaki a lépcsőn leszáll”, ahogy Victor Hugo írja. Jézus története nekem a megtestesülés története. Végső absztrakcióink, végső vágyaink, képzeletet túllépő képzeteink formába öltözése. Akárcsak a művészet örökös gyötrődése, hogy a megfoghatatlannak formát találjon. Milyen formát? Emberi formát. A korlátlan helyett korlátozottat, a végtelen helyett személyeset, törékenyet, halandót. Jézus törékenysége – talán ez az, ami legmélyebben érint.

     Lehet-e többet láttatni, lehet-e többet mondani az időben, „Isten versének ritmusában”, mint emberi formán át a határtalant? A Jézus-kép előttem a végtelen eszme kézfogása múlandóságunkkal.

 

 

 

 

 

 

A kertek romlása előtt

parolázott a föld s a nap,

fényben lebegett fürt, család,

eb, szoknyaszél, barackfahéj,

cseréphordó, lyukas kalap,

gyíkvár, szamárkereszt,

 

s a világ bolthajtásai

beomlottak, mállott a menny,

a májfoltos eb megveszett,

már földdel tömött koponya,

Anna kék arca gyertyafüst,

Mária zsémbes reszketés,

halál zöld haja Józsefen,

 

s Ő felhők alól áriát

hallott meg harminc évesen,

mérges csalánpárában állt,

hallgatta a szárnycsattogást,

fehér vászonba öltözött,

megindult új puszták felé,

saruban a pusztákon át,

 

és útja lett vadak nyoma,

ágya holdfényben sziklaárny,

fedele szél, ablaka szél,

tenyere tányér és pohár,

követte a szárnycsattogást,

s egy tiszta szempár sem akadt,

hogy látta volna önmagát,

 

pedig bőre csontjairól

lelógott már mint bő ruha,

kínja tüskekoszorúja

égett koponya-belsején,

tövis lett tekintete is,

megijedt tőle a bogár,

imbolygott, ájuldozva járt,

 

azt hitte virágok fölött

megérkezik szakállasan,

a város oszlopainál beszél,

gúnyol halált,

ringyóvá bájolt angyalt megszabadít,

bort szaporít a lakomán,

halászt, vadászt megáld,

 

mert ő akire várt a föld,

hiszen megszületett,

vérétől dárda semmisül,

lesz fehér liliom,

gerincétől a fakereszt kihajt,

sárga almát terem,

mert ő az akit égbe röpít

majd a madár,

 

s hallotta a szárnycsattogást,

közeledett a csattogás,

a két szárny éjszaka, a csőr

villám, mikor nyílott,

s a puszta kóbor ebei

előjöttek, mert keselyű

szállt fel a földről, s iszonyú

csönddé távolodott.

 

 

 

 

valamennyiünk Jézusa. Örökös „testközelben” és kisajátíthatatlanul. Van, aki az Ács Fiának és van, aki – mint az ágrólszakadt, szegény Villon is – Jézushercegnek szólítja. Király, aki a latrok közé keveredve halt meg, és herceg, akinek a vesztőhely havához volt hasonlatos a „hermelinje”.

     Mindig és mindenütt jelen van. Nem ismeri a lehetetlen időpontot. Ott van a hajnali gyors indulásánál, és a késő éjjel befutó vonatok érkezésekor. Az elhagyatott tereken és túlzsúfolt piacokon. Mindenütt lehet találkozni vele, a legszűkebb, sötét folyosón, a kivégzőtelep havában, bármelyik ház vagy udvar bezárt kapujára borulva.

     Ki és mikor ismeri föl, hogy jelen van, hogy itt van? A menyasszony a lakodalmas asztal gyertyafényében, vagy az özvegy a síri mécs világosságában? A boldogok, vagy a boldogtalanok? A szegekre aggatott lator, vagy a szívében jó hírrel úton levő vándor? A bűnére redukált elítélt, egyetlen elkövetett tettére „visszametszett”, kísérleti állatként szorongó fogoly, vagy épp az egyetemes igazságban kitáruló egyén, szent, tudós, művész? – Ki tudja. Azt szoktuk mondani, hogy minden kegyelem, s a kegyelem útjai kiszámíthatatlanok. De ez a „kiszámíthatatlanság” isteni. Személy szerint némi tapasztalatom van az ihlet – sokkal kevésbé isteni – szerepéről. Nos: kevés dolgunk kiszámíthatatlanabb az ihletnél, ugyanakkor semmi se megbízhatóbb. Gondolom, hogy akik a kegyelem tapasztalatában élnek, mindannyiunknál nyugodtabbak, s ez a bizonyos „kiszámíthatatlansági elem” csak arra jó, hogy alázatukat növelje, vagyis még teljesebb békét teremtsen lelkükben.

     Igen, a kegyelem útjai kiszámíthatatlanok, s ugyanakkor a mi Jézusunk mindig és mindenütt jelen van, bizonyosabban, mint katona a posztján, vagy az öreg koldus a templom ajtajában. Jelen van, a leghívebbeknél is hűségesebben. Sokszor egy egész emberi életen keresztül kell várakoznia egyetlen gesztusért, egyetlen mozdulatért, amiről végre – annyi mindenki közül –, végre fölismerjük őt, az örök vándort, az örök ácsorgót, a mindörökre „félénk jegyest, isteni szeretőt”. A bárányt: szemérmes megváltónkat.

 

 

 

 

 

 

Emberek istene,

Istennek embere,

Te lehajtott fejű,

Megszegezett kezű,

Leszegezett lábú,

Lecsukódott szemű,

Te megfagyott ajkú,

Te kihasadt szívű,

Te örökre vérző,

Útszél elhagyottja,

Mezítelen testű,

Hófehér szemérmes.

Tavasszal lombtalan,

Nyáron napon égő,

Te ősszel megázó,

Te télen megfázó,

Szélben takaratlan,

Viharban búvatlan.

Te nappal életlen,

Éjszaka fekvetlen.

Özvegyek karója,

Leülő koldúsnak

Támasztó párnája,

Minden úttalannak

Útmutató fája.

 

Gyermekek rokona,

Véneknek pajtása,

Vándoroknak botja,

Bohóknak tútora,

Pásztorok vezére,

Juhok gyapjújából

Tövist válogató,

Szamár hosszú hátát

Végig símogató.

 

Jajnak trombitája,

Sóhajnak vonója,

Némának ekhója,

Könnyeknek kendője,

Éhes vendéglője,

Te kenyér bor és hal.

Bénának fürdője,

Esettnek mentője,

Vakoknak gyertyája,

Poklosok barátja,

Halálnak doktora,

Mindenki testvére,

Egyetlen magános.

Te másról beszélő,

Te tengerre lépő,

Te egekre néző.

A kínoknak grófja,

Hercegek hercege,

Királyok királya,

Szegények szegénye,

Harminc ezüst érő,

Harminchárom éves.

 

Te felhőbe szálló,

Te mennyekben járó,

Tejúton sétáló,

Fényességben álló,

Szivárványra dűlő,

Te angyalt tanító,

Te bárányt vezető,

Galambnak gazdája,

Kelet majorosa,

Nyugat bíborosa,

Csillagok csillaga,

Örök trónörökös,

Örökös boldogság.

 

 

 

 

 

Hogy mit gondolok Jézus alakjáról, arra egy legendával szeretnék mindenekelőtt felelni. Apokrif, de eléggé ismert. Jézus és tanítványai egy mezei ösvényen járnak. Egyszerre csak egy kutya teteme fekszik előttük az ösvényen keresztbe, már oszladozó állapotban. A tanítványok sietve és viszolyogva lépnek át a kutya tetemén, Jézus megáll előtte, nézi, aztán utánaszól a tanítványoknak: Nézzétek csak, milyen szép a foga. Milyen szép a foga. Nekem ez fontos mondat és nagyon jellemző. Meglátni a legviszolyogtatóbban, amely persze nemcsak a kutyatetem, hanem az élet nyomorúsága, esendősége, félelme, a halál, a sors – meglátni mindabban, ami szép, valami részletet találni, ami szembeszegül a visszataszító látvánnyal, a félelemmel, azt én kivételesnek tartom és általánosnak is. Jézus alakja úgy, ahogy jelen van a vallásban és kultúrhistóriában, mindenekelőtt vigaszt és szembeszegülést jelent a félelemmel, ami végső soron halálfélelem. Nemcsak esztétikainak tartom Jézus megjegyzését, dehogy, erkölcsinek, filozófiainak, morális bátorságnak, vitalitásnak. Az oszló kutyatetem és a szép fog – ez a két pólus, ami közt az ember egzisztál: esendőség, törékenység, halál – életkedv, életöröm. Jézus az én szememben az esendőség hérosza.

     Az istenfogalom egyre absztraktabbá lett: sokistenhit, egyistenhit, láthatatlan Isten fogalma. Ezek fontos lépcsőfokok az emberi gondolkodás elvontságának növekedésében. De ugyanakkor magában rejti az istenfogalom elszakadásának a veszélyét az emberitől. Olyan énfelettivé lesz az Isten, aki magába foglalja az énfelettes szakralitását, az ember vágyait, legfelső érzéseit – de el is távolodik az embertől; részvétlen és közömbös lehet. Ezt az elvontságot szünteti meg a Jézus-alak, aki az elvontság ívén visszahajlik az emberhez, kisdedként, kiszolgáltatottként megszületik, hogy mintegy újra szolidárissá legyen az emberrel, nemcsak a legyőzendő szenvedés, hanem annak másik pólusa, az életszeretet, sőt, egyszerűen a szeretet által.