Márai ébresztése – Böszörményi Zoltán versei

EGY BÚCSÚLEVÉLRE

A haza része vagy, hiszen benne élsz,
Ha elég erős a hangod, lángra kap,
Perzseli a földet érved, ha merész.

Önzők, felelőtlenek tája a lap,
Melyre a szenvedők krikszkrakszát fested,
Te nem szeretsz mást, csak fennkölt önmagad.

Fáradt vagy, megkeserült, öreg a tested,
Vakság költözött szürkülő szemedbe,
Hazádtól kéred számon a vérző estet.

Kerülvén életed sötét verembe.
Gyengeséged az üres vádak hangja, 
Jeget lehel, bár égetni szeretne.

Míg úgy hiszed, te vagy az űzött hangya,
Újra elosztod önmagad magaddal,
Éneked nem szomorú, inkább lanyha.

Búcsúlevelet ne írj, ne játssz a dallal!
Szabadságod nem hazád vette el tőled,
Hanem azok, kiket éltetsz éj-nappal.

MEGTALÁLTALAK

Mint frissen ejtett sebre,
úgy nézek rád.
Réveteg
mennyit álmodoztam rólad!       
Most, hogy betelt a sorsom,
tiéd vagyok.
Tiéd mindhalálig, szent föld,
örök eszme.
Néha úgy éreztem,
kifutok az időből,
üres kutak mélyén kerestem víztükröt.
Bejártam a kontinenseket,
tavak csillogó szemében kutattalak,
havasok rejtett útjain,
rénszarvasok tekintetében
véltelek felfedezni,
s riadtan eszméltem magamra
vágyaim meleg fészkében.

Nem kérek tőled semmit,
most, hogy rád találtam,
ha kell, ringatlak
sok bajt látott karomban,
s gyűjtöm az erőt, hogy újra,
ha kell, százezerszer
négy égtáj felé kiáltsam:
megtaláltalak, Hazám!

MÁRAI ÉBRESZTÉSE

Látod, a láncok, a hidak, a krúdys barátok,
az élet mindenütt aggályos kalandor.
Hitted: hited maradandó.
A múlt héten újrafestették
a kassai szülőházban a szobákat.
Kérdezte a festő,
mi a kedvenc színe, mester,
intettél, mintha mindegy lenne,
színezzék ki élettel.
Valér, az író –, emlékszel a regényre,
az elfeledett fiókra, a hatlövetű pisztolyra,
egy töltény hiányzott a tárból,
a második már kollégád életét ontotta –,
benne volt a rendőrségi jelentésben;
a valóság éber fele keveredett az álommal,
a sejtelem váltotta magát ténnyé,
varázskeverékké,
midőn szoroz és összead az ihlet,
kivonhatja-e az ember magát magából?
Ez a végzet?
Azt mondtad, mágia az írás, magasztos alázat,
elszabadult, vad folyók hömpölygése,
sodrásában  az élet színes törmeléke,
cipeli  magában a káprázatos mindent,
mit sem törődve kórral, ragállyal;
az idő  üszkös uszályról integet,
ha kitartóan rajta a tekinteted,
még visszanéz rád, mint örvény,
ha sokáig ott felejted szemed,
magával ránt egy ismeretlen test
kietlen tájaira, ahol semmi sem fáj,
senki sem bánt;
az éj fodros árkádjai
alól csak az álmos világ tekint le rád.

Ne aludj nyugodtan!
Sebesebb, őrültebb lett e föld,
mióta vak fájdalmak űztek tova.
Minden utcasarkon éles pengék villognak,
s bár úgy tűnik,
béke van,
a fák bőre alatt is gyöngyözik a félelem.
A jövő vacogó foggal,
hóbuckák között didereg,
a szkepszis állványzatáról színpadi
az eleven valóság vergődése.
Aki az érvek hálójából szabadulni igyekszik
irgalmat sugároz,
foghíjas térképet rajzol
a tudat merevlemezére.

A hajótörött érzelmek kúszása
a remény fövenyén új attrakció
a San Diegó-i szörfözők mindennapjaiban.
Akik mindenüket feláldoznák
egy órányi semmittevésért,
ott sereglenek
a lehetőségek homokhullámain.
Az erezett ég alján
sötét fényeket rajzol köréjük
a kilátástalanság,
és árnyak osonnak kitárt karjaik fölött,
megízlelik a láthatárt.

Ébredj újra!
Vértezd fel magad a szóval;
az írás zabolátlan, vad folyójára figyelj!
Légy utazó,
óceán kóbora,
életed csak élettel tudod életre kelteni újra.