Bárdos József

Vallomásos ügy

(Nyári krimi)

SZERDA, JÚLIUS 6.

BÁN ZOLTÁN

RENDŐRNYOMOZÓ

részére

Kedves Őrnagy Úr!

A mellékelt feljegyzések (hangfelvételek szerkesztett szövegei, illetve két levél és egy képeslap másolata) Szőke Zoltán meggyilkolásával kapcsolatosak, azzal az esettel, amelyet Önöknél próbáltam felderíteni. Tudom, sikerrel lezárták az ügyet. Azóta már mindenen túl vagyunk, minden elcsendesedett. Úgyhogy gondoltam, felesleges őrizgetnem ezeket a papírokat, de talán az Ön számára érdekesek lehetnek. Ha mégsem így volna, nyugodtan dobja papírkosárba az egészet, és felejtsen el engem is. De amennyire sikerült Önt, mint valóban kiváló szakembert megismernem, talán mégis megőriz jó emlékezetében.

Tisztelettel és barátsággal:

Gaál Péter

PÁSZTI ANDRÁS

VASÁRNAP, OKTÓBER 4.

Nézd, öregem, most már mindenféléről beszélgettünk, csak még arról nem, amiért olyan nagyon kértem, hogy gyere le hozzánk. Szóval azért kértelek, hogy gyere, ha csak egy módod van rá, mert nagyon nem tetszik nekem, amit itt a rendőrség művel. Kisváros ez, emlékezhetsz még Te is rá, ilyen helyen a rendőrség is csak afféle műkedvelő társulat. Itt még tyúkperek sincsenek, mert nincsen, aki képes volna kideríteni, kinek a tyúkjai tévedtek át hozzád. Itt jóformán minden tettes ismeretlen marad, hacsak fel nem adja saját magát a marhája…

Igen, persze, lejár most két alak Pestről, de én nagyon úgy nézem, nem igazán érdekli őket ez az egész dolog. Gondolom, ezek is ahhoz vannak szokva, hogy vidéken előbb-utóbb a tettes maga jelentkezik. Ismered az ilyenféle bűnügyeket: „részegen fejbe vágta élettársát…”. Hát ez nem olyan. Nem is jutottak semmire. Lesik a estét, aztán söpörnek haza, Pestre. Igazuk is van, mert hát mi a fenét kezdhetnének az estéikkel itt, az Isten háta mögött…

Jó, tudom én, hogy nem vagy te magánnyomozó. Nálunk olyan igazi magánnyomozók tán nincsenek is. Emlékszel, amikor az első ilyen engedélyek kiadása után botrány volt, merthogy állítólag a személyiségi jogainkba ütközik, hogy megfigyeljenek bennünket. Persze az, hogy a mindenféle cégek, meg maga az állam miféle töméntelen adatot gyűjt rólunk, az nem sérti a jogainkat. Lassan már a nyilvános vécébe is csak személyivel lehet belépni. A sok hazugság, pletyka, ide-oda telefon rólunk a hátunk mögött, az se sérti a jogainkat. Csak az sérti, ha a feleségünk szeretője után nyomoztatunk. Na mindegy. Most nem erről akartam beszélni…

Igen, tudom, hogy te nem vagy nyomozó. Azért itt vidéken is olvasunk ám újságot! Meg a tévében is láttalak a múltkor. Igen, a győri ügy után. Az egyik haver meg azt mesélte, hogy igazi nagymenő lettél Pesten. Hát, a kocsid alapján elhiszem. Azért nem mindenki jár ilyen Volvóval. Szóval ez a haver mondta, hogy már máskor is segítettél ki embereket, akik belekeveredtek valamibe. Na, ne kéresd már magad! Látod, Ilon is kéri. Igaz, Ilon? Mondjad már te is, hogy segítsen. Én is segítettem neked annak idején, amikor a tyúkfarmtól akartál megszabadulni. Jó, persze, hogy az más dolog volt. Mégis, akkor azt ígérted, te is megsegítesz engem, ha egyszer megszorulnék…

Tudom, hát a fene gondolta volna, hogy ilyen ügyem lesz valaha. Lehet, hogy neked ez nem komoly, de hát mondd meg, kihez fordulhatnék, ha nem hozzád. Elegem van már belőle, hogy folyton körülöttünk szimatolnak. Vagy hogy annyira nagy úr lettél, hogy már szóba se állsz ilyen csóró vidékiekkel?...

Jó, jó, ez nem érzékenykedés. Hidd el, éppen elég tapasztalatom van a Pesten élő volt haverokból. Különben is, elég kinyitni a tévét, és már csak úgy ömlik a nyakadba a pesti gőg. A múltkor is azt mondja az egyik műsorvezető: őt a vidéki Magyarország érdekli, ezért faluról falura járt. Hát azt hittem, elröhögöm magam. Ez azt hiszi, a Nagykörúton kívül már csak szántóföldek vannak. A másik meg: utazom a vonaton, hát ült ott egy pesti nő. Az állandóan azzal érvelt, hogy Pest az mégiscsak nagyváros. Egy darabig hallgattam, aztán csak beleszóltam. Hogy hát tán azért mégse Pest az ország. Mire ő: de kétmillió ember él ott! Igen, mondom neki, vidéken meg nyolcmillió. Isten az atyám, tátva maradt a szája. De tényleg. Lehet, hogy ez még sosem jutott eszébe?

Rendben, Petrus, ez rád nem vonatkozik. De akkor nézz körül egy kicsit. Legalább a kedvemért! A kedvünkért. Már harmadik hete, hogy történt. Csütörtökön meglesz a temetés is, de a rendőrség még mindig nem mond semmit. Nem tudja senki, hogy mi is történt tulajdonképpen. Az az igazság, hogy engem, szóval minket, nagyon is közeléről érint a dolog. Ahogy már a telefonban is mondtam, ugye, már az maga, hogy Zolit Ilon találta meg a konyhájukban. Jól van, Ilon, tudom, jobb nem gondolni rá, de akkor is tény. Mint ahogy az is, hogy azóta se jöttek helyre az idegeid. Most is tele vagy nyugtatókkal. Tudod, Petrus, azóta egyáltalán nem tud aludni. Nem is csodálom. Én is úgy érzem, ha Zolival megtörténhetett, akkor holnap velem vagy akárki mással is megtörténhet. Ráadásul a rendőrség is. Hülyeség?...

Jó, jó, tudom. Nem vagyunk egyformák. Világos. Zolinak rengeteg nőügye volt. rendben. Ez volt a mániája. Hogy minden nőt megszerezzen. De azért, mert valaki szereti a nőket, még nem szokták megmérgezni. Patkányméreggel. És mi Zoliékkal nagyon régi barátok vagyunk. Vagy voltunk, hogy is mondjam most, hogy a fene enné meg! Szóval nagyon régóta összejártunk. Öt éve már. Akárha egy család lennénk, majdnem. Amikor idejöttek, az első karácsonyra tönkrement a központi fűtésük kazánja. A szenes. A gázt csak később vezettették be. És akkor nálunk laktak hetekig. Persze együtt karácsonyoztunk. És ez aztán szokás lett. Hogy együtt ünnepeljük a névnapokat, a karácsonyt, hogy együtt nézzük a meccset a tévében, hogy együtt szilveszterezzünk. Még egy kis vityillót is felhúztunk közösen a Mátrában. Persze ez téged nyilván nem érdekel. De hát nem is tudom, mit meséljek neked. Gyere csak ide az ablakhoz! Látod, ott szemben, kicsit balra, az a fehér, a barna zsalugáterekkel. Az az övék. Már Zolié és Nettié. Anettnak hívják a feleségét. Igen. Nagyon szép, oszlopos, tornácos ház. Olyan igazi, régi levegőt árasztó. A parasztgazda városi háza, ha érted, mire gondolok. Nagyon szépen rendbe is hozták. Persze egy kicsit más lett. Volt is morgás, főleg a zsalugáterek miatt, merthogy az nem illik a ház stílusához. De Zolinak így tetszett. Azt mondta, az ő ablakán senki ne kukucskáljon be. Ennyi. És ha Zoli valamit elhatározott, hát megszerezte hozzá az engedély is, ha az kellett. Nők mindenütt vannak…

Igen, a tetőtérben van a fia rezidenciája. Mi meg már, de hisz ezt tudod, majd húsz éve itt lakunk. Még akkor vettük ezt a kis házat, amikor a lányunk született. A Vera. Azelőtt mi is lakótelepen éltünk. Van itt egy kis lakótelep. Persze nem pesti méretű. Még a hatvanas évek elején építették. Azt akartuk, hogy a gyereknek legyen egy kis kertje. Mégis más, mint az az emeleti bezártság. Ide ki lehet engedni. Hadd futkározzon…

Bizony, Petrus, Vera már egyetemista. Másodéves lenn, Szegeden. Mat-fiz szakos. Nagy kár, hogy nem láttad mostanában, tetszene neked is biztosan. Belevaló kis nő lett. Aki nem ijed meg a saját árnyékától. Ezt most nem mint apa mondom neked, hanem férfi a férfinak. És okos. Érted? Ami nem semmi! Csak hát Szeged elég messze van. Úgyhogy hirtelen eléggé magunkra maradtunk. De végül ez még csak jobban összehozott Nettivel. Szóval Zoliékkal. Mert az ő fiuk is akkor ment el. Erdészeti szakközépiskolába akart járni. Az meg errefelé nincsen. Mert erdész vagy vadász, valami ilyesmi akarna lenni. Nem az apja vére. Így aztán egyszerre nagyon nagy lett a csend körülöttünk. De meg kell, hogy mondjam, megvan azért ennek az előnye is. Mintha meg is fiatalodtunk volna tőle valamiképpen. Érted, ugye? Most vettük csak észre, hogy mi mindent elmulasztottunk. Hogy mennyi mindenre nem volt időnk, erőnk a gyerek miatt…

Bizony, én huszonkét éves voltam, mikor Vera született. Még egyetemre jártam. Ilon huszonegy. Mit éltünk mi egyáltalán? Két évet? Hármat? Persze te ezt nem próbáltad, lehet, hogy furcsán hangzik. De ha majd a te fejedet is beköti valaki, akkor megtapasztalhatod, az ember mennyire átalakul attól, hogy gyereke születik. Valósággal dadus lesz belőle. Meg mesemondó gép. Meg „kedves szülő”. Mit mondjak? Röhej. Elmész az első szülői értekezletre, és egy húszéves kis fruska, aki előző héten jött ki az óvónőképzőből, előadást tart neked gyereknevelésből, valaki, akinél öt-hat évvel idősebb vagy, és már ezt-azt átéltél a gyerekkel. Egy nagy gyerek, aki még ahhoz is kicsi, hogy a szemedet legeltethesd rajta. Nem úgy gondoltam, Ilon, ne ráncold a homlokod. Szóval ott ülsz, szorongsz a gyerekszéken, mert más nincsen az óvodában. És nem vihogni kezdesz ezen az egészen, ahogyan normális körülmények között tennéd, hanem igyekszel nagyon kedvesen mosolyogni az óvó nénire. Mert ő maga az Isten személyesen a gyereked számára. Á, nem is magyarázom, úgyse lehet értelmesen elmondani. Vagy más: ülsz a kocsmában, mert le akartál hajtani egy-két korsóval a haverok társaságában. De akkor eszedbe jut, hogy nem fogsz esti puszit kapni a lányodtól, ha sörszagú leszel. Hát esztelenül kapod magad, rohansz haza, szaladsz fogat mosni, és mindezt egy pusziért. A saját gyerekedtől. Vagy Pesten. Most már istenes, mióta csak előveszed a mobilodat, de Vera még akkor volt kicsi, amikor egy vidéki hívás még szám volt. És az ember ahelyett, hogy elment volna valahová Pesten szórakozni, vagy mit tudom én, mit csinálni, ült a telefon mellett, és leste, sikerül-e beszélnie a gyerekével…

Jó, te csak ne röhögj, lehet, hogy csak én diliztem be. De majd akkor légy nagyokos, amikor neked is lesz lányod vagy fiad. Mindegy. De tény, hogy évekig se egy moziba, se egy színházba, se egy szórakozóhelyre nem jutottunk el. Mert hát hová tettük volna a gyereket? A szüleink az ország túlsó végén, és ha itt lettek volna is. Vajon itt hagytuk volna a gyereket? Nem hiszem. Így aztán az ember egészen leszokik a normális életről. Amikor aztán már mehettünk volna, mert a gyerek nagyobb lett, nem jött össze valahogy. Verának megvettük a színházbérletet. Magunknak nem. A fene érti ezt. Olvastam egyszer, hogy a régi, múlt század eleji családokban a gyereknek hallgatnia illett a felnőttek társaságában. Csak hallgathatott, és nem is nagyon értette, hogy miről beszélnek. De persze igyekezett megérteni, és ezért még jobban figyelt, és így gyorsan felnőtté vált. Közben meg is tanulta, milyen a felnőtt világ, hogyan lehet abban érvényesülni. Manapság minden fordítva van. Ha megjelenik a gyerek, ő a középpont, mindenki csak vele foglalkozik, őt hallgatja, vele társalog. Az eredmény: a szülők teljesen visszahülyülnek a három-négy éves gyerekükhöz. És mikor az tíz-tizenkét éves korban szépen elszakítja a köteleket, és beilleszkedik a maga kortárs csoportjába, kétségbeesett szülei megmaradnak a buta gyerek szintjén. Már nincsenek barátaik, nincsenek felnőtt szórakozásaik, de a gyerek is elment, ott állnak, teljesen kifosztva…

Jó, Ilon, tudom, hogy túlzok. Mégiscsak van benne valami, még ha szerinted ez butaság is. Először csak az van, hogy az ember nem meséli el a munkahelyi problémáit, mert a gyerek úgyse értené. Meg nem is lehet előtte ilyen dolgokról beszélni. Hát hallgatsz a valódi gondjaidról, de hogy a levegő mégse legyen üres, valamit beszélsz. Jönnek az álproblémák, a mindenféle sztorik, az itthoni ügyek, hogy legyen tiszta ruha, hogy mikorra hívjuk meg Z-t vagy X-et, hogy miből veszünk kabátot a gyereknek, hogy mit mondott Pistike anyukája az iskolában…

Rendben, Ilon, nem panaszképpen mondtam. Igaz is, nem azért ül itt szegény Petrus, hogy én a lelki életemmel foglalkozzam. Miről is beszéltem? Ja, igen. Hogy mikor Vera elment, mennyire üres lett hirtelen minden. Hogy akkor értettem meg, mennyi minden elmaradt. Nem mintha addig hiányzott volna. Amit az ember nem ismer, az nem is hiányzik neki. Végső soron az ostobák boldogságának is ez a forrása. Boldogok a lelki szegények. Hát igen. Mit mondjak? Én pornófilmet is akkor láttam először, hogy Vera elkezdte az egyetemet. Eszembe se jutott, pedig hát a tévé is, a videó is ott volt hozzá. Akkor aztán Zoli szerzett valahonnan egy kazettát, és áthozta, mikor egyszer átjöttek kettesben. Na nem mintha rám olyan nagy hatással lett volna az egész. De mégis, valahogy egészen felszabadult tőle az ember. Igaz, ittunk is mellé egy keveset…

Jó, Ilon, tudom, te még mindig dühös vagy miatta, pedig hát szerintem nincs azon semmi szégyellnivaló. Szerintem más is éppen így van vele. Szóval talán egy kicsit többet ittunk, úgyhogy elkezdtünk hülyülni Zolival. Kitalálta, hogy mi volna, ha kipróbálnánk egy-két figurát a filmből. Úgy négyesben. Hogy ez biztos jól feldobna mindannyiunkat. Mire én bedobtam, hogy jó, de akkor legyen partnercsere is. Szóval érted. Nagy hülye voltam. Valahogy rosszul sült el az egész. Már nem emlékszem, miért is, de a lányok se akarták, úgyhogy persze nem lett az egészből semmi. Miért is mesélem ezt neked? Ja, tudom. Arról volt szó, hogy mennyire megváltozott minden mostanában. Már amióta Vera elment. Ilon is egészen más. Igen, Ilon, lehet, hogy te nem vetted észre, de én látom…

Hogy én is megváltoztam? Hagyjuk ezt most, jó? Na, Petrus, kérsz még egy konyakot?  Nem? És kávét?...

Jó, Ilon, főzzél már egy kávét. Légy szíves. Most én is innék egy jó erőset. Igen, tudom, hogy késő este van, de mégis. Jaj, Petrus, tudod, örökké nevelik az embert. Ez a férjek sorsa…

Szóval Zoliékkal nagyon jóban voltunk mindig. Nem sokkal azelőtt kerültek ide, hogy te elmentél. De azt hiszem, ti nem találkoztatok. Ugye? Megvették ezt a házat szemben, ősszel költöztek ide, aztán tavasszal nekifogtak az átalakításnak. Mi meg jól összemelegedtünk Zolival. A fene tudja már, hogy pontosan hogyan kezdődött. Biztos valami bizottsági ülésen. Zoli a gépgyár főmérnöke lett. Én meg tudod, abban az ipari szövetkezet nevezetű kócerájban mérnökösködtem. Hamar megértettük egymást. Aztán a szomszédság is, meg az a zűr a fűtéssel. Hát segítettünk az építkezésben is. Tudod, hogy van ez, az ember sok mindent megtanul, ha háza van. Már kényszerűségből is. Hiszen nem szaladhatsz minden apróság miatt a kőműveshez, a villanyszerelőhöz, a vízvezeték-szerelőhöz. Javítani meg mindig kell valamit. Az asszonyok is összebarátkoztak. Kötésminta, receptek, a tévésorozat, a gyerek fájós torka, egy tojás, ami hiányzik a vasárnapi ebédhez. Jön ez magától. Úgyhogy teljesen hétköznapi, megszokott dolog volt, hogy csak úgy átlépünk egymáshoz. Akár csak egy szóra. Képzelheted aztán, milyen volt, amikor aznap, azon a pénteken Ilon átszaladt…

Na tessék, ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik. Éppen téged emlegettelek, Ilon. No, Petrus, emlékszel még Ilon nevezetes kávéjára? Amit egy kis kakaóval, chilivel megbolondít? Mert ez nem akármi! Zoli is odavolt érte. Cukrot? Szóval képzeld el, mit érezhetett, amikor átment, és ott találta a konyhában Zolit…

Jól van, Ilon, tudom, hogy gondolni se akarsz rá, de muszáj elmondani Petrusnak, különben hogy segítene? Igaz?...

Hát teljesen kikészítette a látvány. Csak kirohant az utcára, és jajveszékelt. A Manci szaladt ki hozzá. Zoliék szomszédasszonya. Rendes nő. Az mindig otthon van, gyesen. A harmadik gyerekével. Na, aztán az telefonált ahová csak kellett. De Ilont nem tudta megnyugtatni. Mikor én hazaértem, úgy este tíz körül, Ilon még mindig nem volt egészen magánál. Ami persze nem is csoda, mert csak kilenc után mentek el a rendőrök, addig faggatták. Egyfolytában. Hogy miért ment át, meg hogy ő ölte-e meg Zolit, meg hogy én milyen viszonyban vagyok Zolival, meg hogy én hol vagyok. Meg hogy látott-e valakit aznap délután errefelé, meg mit tudom én, még mi mindent. Hülyeség. Hát neki kell megoldania ezt az ügyet vagy a rendőrségnek? Végül is őket ezért fizetik, nem?...

Hogy én? Hogy hol voltam? Tudod, péntek délutánonként én mindig odavagyok. Van egy kis társaság, horgászok. A cégnél, egy-két mániákus. A Mohl Jenő a lelke az egésznek. Nem ismerted? Szakállas, vékony, magas pasas. Nem? Beszélhetsz vele, persze. Ha nekem nem hiszel….

Már elmúlt a nagy szabadságolás. Tudod, mi általában szeptemberben megyünk szabira. Jóformán az egész cég egyszerre. Így sokkal kisebb a kiesés, mint ha hónapokon át folyton hiányozna néhány kulcsember. Az a karbantartók sűrű ideje. Úgyhogy most, októberben mindenkit megtalálsz odabent. De remélem, nem engem gyanúsítasz te is, már látatlanban? Akkor aztán jól kinézek! Csöbörből vödörbe. Hallod-e, ilyen könnyen nem úszod meg ezt az ügyet. Ha én lettem volna, ne félj, annyi eszem volna, hogy nem hívnálak ide. Na, mindegy, csináld a magad feje szerint. Mindenesetre ez azt jelenti, hogy maradsz, igaz?...

Köszönöm…

Á, ne menj szállodába. Alhatsz nyugodtan nálunk. Vera szobája úgyis üres. Tudod, ő csak a hét végén jön haza, ha egyáltalán. Zolit ő is nagyon szerette. Épp akkor kezdett nővé válni, amikor Zoli itt megjelent. És Zoli nagyon értett hozzá, hogyan kell bánni a nőkkel. Még ha az félig gyerek is, mint akkor Vera volt. Azt hiszem, Zoli is tényleg szerette Verát. Tudod, amikor a lányunk még jobban ráért, Zoli néha elvitte magával. Még túrázni is voltak együtt, egy hetet fenn töltöttek a Mátrában. Vera nagyon feldobva jött haza, emlékszem. Örültem is neki. Tudod, az okos nők elég magányosak…

Nem, azon a pénteken Vera nem volt itthon. Mondom, mostanában, hogy másodéves lett, sokkal több a dolga. Úgy látszik, ez az év nehezebb. Tavaly többet járt haza. Most meg még a temetésen se lesz itt. Valami zéhát írnak aznap. Persze minek is jönne? Mi keresnivalója volna egy húszéves lánynak a temetőben? Nem igaz? Szóval mostanában kevesebbet látjuk Verát, de hát ez a szülő sorsa. Ezt tudomásul kell venni…

Mégis szállodába mégy? Ahogy akarod. Tudod hol van. Vagy elkísérjelek? Minket megtalálsz. Szólj, ha van valami. Rendben?...

Köszönöm, Petrus. Szervusz…