Brancs, kánonok, legényegylet

A disputa nem túl kényelmes témákat érintett, többek között a kortárs irodalom és a provincialitás kapcsolatát, a „szakma” zárt világát és a nyitási lehetőségeket vették górcső alá a résztvevők. Payer Imre és Szőke Imre, ha életkorban nem is állnak távol egymástól, mégis két külön generációnak számítanak pályájuk indulása alapján, és sok mindenben másként értelmezik a kortárs irodalom helyzetét.

Payer a húszas éveinek elején, egyetemistaként egy egészen más társadalmi, kulturális közegben kezdett el írni, publikálni, míg a később induló, és főként az internetes világban szocializálódó Szőke Imre már a huszonegyedik század „blogos-facebook-os” alkotója. Valóban ez lenne az abszolút jövő az irodalmi, kulturális életben, vagy a Gutenberg-galaxis is életképes még? – tette föl a kérdést Rónai-Balázs Zoltán az est vendégeinek.

Mély kérdések a Mélycsarnokban (Szőke Imre, Payer Imre, Rónai-Balázs Zoltán)

Payer Imre szerint jelenleg az szólalhat meg a művészetben, akit elismernek – napjainkban minden kritériumnál erősebb ez a jelenség, és ez inkább arisztokratikus, mint demokratikus vonása a kortárs művészetnek. Szőke Imre szerint nem tesz jót a kortárs irodalmi életnek ez a sajátos arisztokratizmus. Payer kifejtette ezzel kapcsolatban, hogy a kánonon van a hangsúly, de ez is összetettebb jelenség, mint az ember gondolná. Nagy szerepet kap benne az ízlés, a hagyomány, az éppen aktuális trendek is nagy hatással vannak a kánon alakulására. Szőke szerint viszont vigyázni kell a divatokkal: az „aktuális menő dolgok” általában rövid távú jelenségek. Rónai ennek kapcsán föltette a kérdést: hány és milyen kánonokat látnak jelenleg a kortárs irodalomban?

Payer Imre szerint más a működése az erdélyi, a felvidéki vagy, például, a vajdasági magyar irodalomnak. Felvidéken inkább a szociális vonal erősebb, Erdélyben a kulturális, a Vajdaságban az avantgárd. Hozzátette még, jobb lenne nem ideológiai alapokból kiindulni, hanem esztétikai tapasztalatokból. Szőke szerint a liberális kánon esztétikai alapú inkább, ő viszont egyre elmosódottabbnak érzi a kánonokat az internetes világ miatt, inkább az a fontos, hogy a világhálón közvetlenül hogyan érik el az olvasót az írók. Végül megegyeztek abban, hogy „összekacsintások, ízlések” játéktere is a kánon, a „brancs” rendkívül nagy szerepet kap a kortárs művészetben. Aki nem tartozik valamelyik „brancshoz”, melyek általában igen zárt, egymást segítő közösségek, igen nehezen boldogul, még ha lángelme is egyébként.

Ugyanaz hátulról

Szőke Imre sajnálatosnak tartja, hogy egyedül az irodalom az a szakma, ahol tagadják vagy vitatják a „mesterség” jelentőségét. Az egyik asztalos nem szokta kétségbe vonni szaktársa „asztalosságát”, még ha nem kedveli, akkor sem. Az irodalomban viszont érdekes „brancsképző” jelenség erre vagy arra az emberre rábökni, hogy ő béna, rossz, nem tud írni, és ha ezt sokan mondogatják, ez a nézet elterjed, még akkor is, ha különben jól ír az illető. Payer hozzátette még, hogy jellemző, amikor az egyik csoport kirekeszt valakit a szakmából, a másik pedig nagyon is elfogadja, sőt zseniálisnak tartja. Tehát nem könnyű igazságot tenni e téren.

Rónai vázolta fel azt az utat, amikor valamelyik szerző eleinte nem tud érvényesülni a kis magyar klikkeken belül, külföldön viszont elér valamit, s azután itthon is befogadják. Payer osztotta Rónai meglátását, szerinte is sokkal erősebb tendencia itthon a kiscsoportokba tartozás, mint a nemzeti érzés, a pozitív csengésű „jé, te is magyar vagy” jelenségnél tipikusabb a „melyik kiscsoporthoz tartozol?” kérdése.

A kánonok és brancsok szövevényes világa után a Gutenberg-galaxisban néztek szét az est résztvevői, mely az est házigazdája szerint „kezd elmenni Tündérországba”. Payer Imre nosztalgiával tekintett vissza a kódexek, tekercsek, könyvek zörgő, élettel teli, kézzelfogható világába, ahol élt a nyelv, a szöveg. A költészet ősi, archaikus létmódját kitapinthatóbbnak véli a klasszikus papíralapú formában. Meglátása szerint az internetes olvasás terjedésével az olvasói szokások is változnak: gyorsabb, pontszerűbb, zaklatottabb az egész folyamat, linkek és kattintások vannak, rövid, ütős szövegekre kíváncsiak az emberek, a polgári világ fotelja, mely mellett olvasólámpa állt, és érezni lehetett a regény papírlapjainak illatát, valóban Tündérország felé tart. Szőke is egyetértett azzal, hogy a papíralapú könyv szép lassan kuriózummá válhat. Idővel nem tömegcikk lesz a nyomtatott irodalom, hanem egyfajta drága különlegesség.

Imi és Imi

Rónai-Balázs Zoltán kérdésére Payer elmesélte, miként indult a pályája, mely még a könyvek, nyomtatott sajtó világában kezdődött. Nosztalgiával tekintett vissza azokra az időkre, amikor egyedül, otthon az íróasztal mellett körmölt egy papírlapra, majd bement a szerkesztőségekbe, ahol mindig ült valaki, és elbeszélgettek, megnézték együtt a szövegeket. Payer úgy véli, hogy akkor még figyeltek a fiatalokra, ma viszont olyan lett az irodalom, mint egy „legényegylet”, ahová bennfentesek viszik be az embert, zárt kör, ahova alig lehet bejutni. Szerencsére ma is vannak figyelmes, érdeklődő és a tehetséges fiatalokat támogató mesterek – Payer szerint egy kapcsolati tőkékben nem bővelkedő pályakezdő irodalmár csak rájuk számíthat manapság.

Szőke Imre ezzel szemben az internetes irodalom lehetőségeiről beszélt, arról, mennyit számítanak ma a „like”-ok, blogok, hozzászólások, bejegyzések – neki több száz fős olvasótábora van, az irodalmi estekre viszont harminc-negyven embernél több nemigen megy el. Payer Imre a beszélgetés zárásaként leszögezte: bárhogy is alakul, változik a kortárs irodalom, akár számítógépen, akár egy papírfecnin írnak az ifjú költők verseket, egyvalami mindenképp fennmarad, megmarad: az ihlet, az érzés, ami másoknak átadva is hat. Végső soron nem kell más az igazi költészethez, csak ez. Ez viszont nagyon.

Szöveg és fotók: Csepcsányi Éva