A férfitabu

A Jönnek az összes férfiak című verseskötetet felütve ironikus és eufemizáló hang szólal meg, egy fáradt dizőzé, aki végül kimondja: valami végérvényesen kicsorbult férfi és nő viszonyában,  feloldhatatlan paradoxon minden kapcsolat („Nem én kellek nekik, nekem nem ők. / Mégis általuk vagyok, és rajtam kívül / nincsen senkijük.”). Ez az ellentmondás azonban létfeltétel, melyben a nő sokféleképp jelenhet meg: a femme fatale-tól a csúnya lányig. Turi Tímea többek között ezt az ellentétet vizsgálja első felnőtt kori kötetében, és azt állítja: nem a nő a múzsa, hanem a szép férfiak („Szép férfiak, / múzsák, ti mind, röhögjetek ki, / ámuldozzatok, és fogjátok be / a hazug szátokat.”).

Titkos élet, Mások szerelme, Csúnya lány a vonaton, Mikor hazudok, A Molnár büfében – ezek a terek, a ciklusok, melyekben Turi Tímea a férfi-női viszonyrendszer nyitjának kulcsát próbálgatja, mindezt a kimondás és kimondhatatlanság buja rendszerében. Buja, mondhatjuk, holott egyszerre találkozunk fülledt és szenvtelen sorokkal.

Az első ciklus, a Titkos élet megteremti, majd újra lebontja a felépített egót, és ebben a folyamatban a belakhatatlan rések azok, melyek a megértés egy vékony és inkább ideiglenes mezsgyéjét mutatják. Innen egy lépés a kimondás lehetetlensége, mely tovább görgeti a kötet egészét mozgató paradoxont, hogy minden jelentés csupán viszonylagos, s így az önmagában való igazság meghatározhatatlan, megfoghatatlan. Az erre talált emberi eszköz, a szó és a nyelv a következő lépcső, ahol a lírai én szétnéz, és arra jut, hogy bizony, „[a] szavak rozsdás szögek./ Ha képeket akasztasz rájuk, kidőlnek / a falból” (Mint egy hasonlat). A szó képtelen bármit „tartani” önmagán kívül, és ez a képtelenség kell, hogy elemi magja legyen.

A megszólalás és hallgatás képei kerekítik a ciklust tovább: „A szavak mégsem olyanok, mint a bélsár”. Megtisztulást ez ember hiába várna, „[i]nkább mint a lekapart heg, olyanok: megválsz: / saját magad már elhalt sejtjeitől, de a kaparás / nyomán felbuzog egy kicsi vér, és neked megint / nagyon sok időre van szükséged, hogy a heg majd / újra eltakarja” (Csak a plezúr). Majd az egyik legszebb sor szerint „[k]özel a fájdalomhoz nem lehetsz más, csak néma.” Mindez a rejtett és látható világ egy vágyott „soha élet”-be torkollik, melynek feltétele lenne a távolság. Ugyanis a „kamaszos kitörések az én bántó közelségével” viselnek hadat a történet ellen, mely önmagát számolja fel. A kíméletlennek, kegyetlennek tűnő ciklust záró versben erre a konklúzióra jut: „Csak abban vagy biztos, / hogy a szépségnek semmi köze nincs ahhoz, / aki hordozza. Ezért, mint a történet, olyan.”

A második ciklusban a seb és rés motívuma a sorvezető, a történet végre alakot ölt, de a személyesség továbbra sem bántó, sőt, háttérbe húzódik, és a Mások szerelméről beszél. A közösség hiánya határozza meg a verseket, az utalások, a sejtetések, a helyettesítések kerülnek előtérbe, amelyek általában minden emberi történetben semmitmondóak. Itt azonban éppen ezzel harcolják ki a helyet maguknak, azáltal lesz arcuk: „Hajtincsekről kell beszélni és a kopaszodás / első, alig észrevehető jeleiről, napbarnította vádlik / szőréről, a férfiak érdesen durva arcbőréről…” (Férfiakról). A nyelv prózai, a gondolatfolyamok akár tudatregényből kiemelt részletek is lehetnének, a töprengő női hang arról mesél, mi mindent lát, miközben figyel, de ez „nem adott semmit, mert felszámolta, / amire irányult: a testet és a történetet” (Test és történet).

Az ő arca című vers alapgondolata, hogy a szépség idegenséget szül, a Csúnya lány ciklusban bontakozik ki. A szerep tökéletesen végiggondolt, igazi pozőr női hang, amely úgy kezdi, mintha egy réges-régi történetet folytatna: „És jönnek, jönnek az összes férfiak, akik / valaha nem kértek belőlem.” (Migrén) Közben halljuk Psyché felhorkanásait mögötte, látjuk a szipkát a szájban, a horgolt kesztyűt, melyet a lírai én majd A Molnár büfében felejthet. A test, amit oly kíméletlenül felszámolt előbb, most tiltakozni kezd, jön a migrén, az undor és a hányinger, egy tünet, amely mögé elrejtőzhet. És így „[m]inden név álnév: eltakar. Megtalálni Saskiát / nem a következő találkozásokat semmisíti meg. A megelőző / találkozások hiányára vet új fényt. Árnyat”. (Saskia) Minden önmaga csapdájába esik, nincs kit hibáztatni: „Van szerelem, ami nem jut el a szájig. / Nem is akart eljutni oda. Pedig hányszor mondtam / ki a nevedet. Hányszor rosszul.” (Utó) Majd aforizmaszerű igazságok sorjáznak egy-egy versben, melyek mindegyike az idegenséget, a megszólalás nehézségét és az emlékezés bizonytalanságát taglalja. Ebben a sehonnai világban újra szavakat keres, és nem restelli játékkal elütni a fájdalmat: „mutállak”. A gyereknyelv rettenete után pedig a szavak árulása következik, melyben mégis képes meghatározni önmagát: „A migrén tesz nővé. És a hisztéria. Minden / másom olyan férfias. Titkos életem: fólia. Számomra is meg-megfejthetetlen.” – írja a csúnya lányról A szavak árulása című versben.

A Mikor hazudok című ciklusban végképp elidegeníti önmagát az őt körülvevő világtól: „Az őszinteség pedig megsebez. / Minden, amit kimondok, másik ajtó.” (Minden mondat). Végül arra jut: „saját beszédemhez sincs közöm.” (Nyelveken szól) Idegen a test, a hiány, a név, idegen a vigasz, idegen az anyagság, a fecsegés, de a szabadság vágya fogalmazódik meg mindezzel párhuzamosan: „Lennék szabad: annak nincs története.” (Történeteink) A kötet így már körkörös, egy helyben toporgó önfelszámolási kísérlete fájóvá válik, az ego még mindig kiiktathatatlan tényező. És marad a szégyen, melyet szakadékként értelmez, ember és ember közti belakhatatlan távolságként.

E sűrű gondolatiságot, mely olykor túlgondolja, túlelemzi önmagát, a megszólaló hang a kötet végén egy újabb szerepben vonatkoztatja el. A versek tele vannak nőkkel, férfiakkal, és ez a sokaság, mint egy bálterem, vonatút vagy büfé vendégserege, összemosódó arccá válik, egy masszává, éppen úgy, ahogy az emlékezés szokott homályossá, bizonytalanná. „Az idő, mint a szolmizáció, / részekre szabdal, hogy aztán összecsengjen” (Nem romantika), de ezek a részek korántsem fájók, és nem is lányregényesen szépek, hanem valami elemi emberi magra tekintenek vissza. Azt kutatják, ki van a sok arc mögött, a hagymahéjak mélyén lévő semmi hogyan fogható meg mégis.

A Jönnek az összes férfiak egy kamaszlány hétpecsétes titkának induló kötet, csupa fricskával, kérdőjellel. A lírai én a szerepek mögé rejtőzve reméli, lesz valami a semmi mögött, ha máshol nem, odaát: „Mindig elvétem, ha túl közel. / Hazudnék, hogy emlékezni jó lesz. / Már most sem vagy itt, és én sem / ott vagyok. / És hogy nem vagy itt, ez elég istenérv.” (A csúnya lány Esti vonatán)

Turi Tímea: Jönnek az összes férfiak. Kalligram, 2012.

Csobánka Zsuzsa